Nos, a Blair Witch trilógia harmadik részére sem kellett sokat várni. Pedig aki végighúzta az első két részt, minden bizonnyal türelmetlenül topogott valamely belvárosi szoftverüzlet előtt. A sorozat egységét jól mutatja, hogy a harmadik rész sem okozott csalódást, sőt! De ne rohanjunk ennyire előre.
A három rész története szervesen összekapcsolódik. Az elsőben 1941-et írunk és Doc Holliday szerepében kell kiderítenünk, mi köze van Rustin Parrnak az eltűnt gyerekekhez. A második részben egy amnéziában szenvedő katona kalandjait követhetjük figyelemmel az 1886-os években. A két játék vonalvezetése, hangulata és lebilincselő története nagyon hamar sikeressé tette őket, nem csoda hát, ha oly sokat várták a harmadik részt.
Az utolsó rész 1786-ban játszódik. A főhős, Jonathan Prye épp levelet ír (az intróban), így megtudhatjuk, hogy lelkipásztor és boszorkányvadász barátunk egy ideig nem tér haza, a legutóbbi küzdelmek annyira megviselték, hogy kételkedni kezdett saját hitében. Megtudta, hogy Blair városkában (a későbbi Burkittsville) rettenetes és megmagyarázhatatlan események történnek... így oda indul.
A városba érkezve a menekülő blair-i emberektől tudja meg, hogy két ember fog neki segíteni Hale Goodfellow atya, a városka lelkésze és Jonah Stead rendőrprefektus. Ezt követően az utcán már nem fogunk találni senkit, viszont annál nagyobb a helyi börtön forgalma (a zseniálisan himbálózó akasztott nő melletti lépcsőn lefelé). Itt tartják fogva ugyanis Heathtow urat, a helyi alkoholistát és Elizabeth Styler boszorkányt (az animok sokáig azt fogják érzékeltetni, hogy a szőke nő megkapó bájai főhősünkre sem hatástalanok).
A játék természetesen nem csak a városban, de az erdőben, a megszokott helyszíneken játszódik. Sőt, jó nagyot merítve az indián mitológiából, lehetőségünk lesz rá, hogy két további létsíkon, a Szellemi Síkon és a Démoni Síkon is megküzdjünk a seregnyi csontvázzal, démonnal és egyéb, nem túl kellemes versenyzővel.
A játék grafikáját az előző két részből már jól ismert, továbbfejlesztett Nocturne-engine kezeli, nem is okoz csalódást. Sőt, a félhomályos, szürkületbe burkolt erdő, a helyszíneken állandóan szállingózó hó talán eredetibb és meggyőzőbb atmoszférába burkolja a játékmenetet. Az irányítás pont olyan, mint az előző részek, magyarul külső nézetes.
Induláskor egy zömök flinta és egy szent kereszt áll rendelkezésünkre. Persze a lehetőségek a történet előre haladtával jelentősen bővülnek: karabély, villámbot és tűzköröket ontó varázsbot, lángoló kereszt, és biblia. Egy szó mint száz, nem fogunk unatkozni, amikor épp annak lehetőségeit latolgatjuk, hogy a felbukkanó zombikat vagy csontvázakat milyen eszközzel tesszük el az útból. Főhősünk manapontokat is gyűjt útja során, ez fogja ugyanis meghatározni, melyik varázseszközt milyen mértékben használhatja.
Az ellenfelek ismerősek lehetnek, de mégis ebben a részben valahogy jobban eltalálták a fantázia-alakok és az igazi szörnyek keverésének arányát. Nincs annyi bosszantó botember, de a vad kutyák megmaradtak, akiket ezúttal zombik és csontvázak erősítenek.
Egy játék hangulatát nagyban meghatározza a zene. A sorozat harmadik részében a szerkesztők már erre is gondoltak, a kísérteties hangokat és zörejeket, zajokat ezúttal zseniális és nem kevésbé kísérteties zene festi alá.
Rajongóknak természetesen kötelező darab, de azok sem fognak csalódni, akik csak egy kis hideglelésre vágynak. A jó háttértörténet pedig igazán majd azokat hozza lázba, akik a film nyomán indultak el, hogy megismerhessék a blair-i boszorkány rejtélyét. A játékmenet ugyan meglehetősen lineáris (menj oda, hozd ide, akkor megkapod azt, amit amott kell használni…), de ez mindössze azt a célt szolgálja, hogy minél több ember ismerkedjen meg Elly Kedward történetével.
