A most bemutatásra kerülő filmet gyakran emlegetik együtt a Csodálatos elme című alkotással, mint párhuzamos hangvételű mozit, pedig az Oscar jelöléseken kívül nem sok köze van egymáshoz a két filmnek. Az Iris egy angol regényírónő (Iris Murdoch) életének feldolgozása, fiatal napjaitól a haláláig. Pontosabban a fiatal napjai és a halála története, mert a közbe eső időről valahogy elfeledkeztek az alkotók.
A történet az 1950-es évek és napjaink Angliájában játszódik felváltva, érdekes, már-már összefüggéstelennek tűnő áttűnésekkel a múlt és a jelen között. Bár életrajzi feldolgozást láthatunk, a történet szinte leredukálódik két ember, Iris Murdoch és férje, John Bayley kapcsolatára. Az egyetemi évek alatt Iris lázadó, szabad szellemű életet élt és saját magán kívül senkit nem vett komolyan. A hóbortos tanárt se kezelte másként, mint a többi szeretőjét, de a férfi makacsul ragaszkodott hozzá, hogy részt kapjon az életében. Versenyre kelt látható és képzelt vetélytársakkal, levetette gátlásait, és végül... Nos, a többit a képzeletünkre bízza a rendező, Richard Eyre. Mindezek után, közel ötven évet átugorva láthatjuk az idős házaspár küzdelmét az Alzheimer-kórral.
Egy ember életét nem lehet két konkrét életszakasszal elmesélni, mint egy fogyókúra-reklám képein: ilyen volt, ilyen lett. A filmből nagyon is hiányzik az a bizonyos átugrott ötven év. Megannyi kérdést felvet: Miért nincs a házaspárnak gyermeke? Milyen volt az életük az egyetem után? Hogyan változott a személyiségük? Az öregség nem állapot. Folyamat. A folyamat azonban hiányzik, ahogy Iris Murdoch története is. Nehéz összeegyeztetni a szabados szexuális életet élő, fiatal egyetemista lányt a betegségtől gyermeki szintre lesüllyedő öregasszonnyal. Habár Kate Winslet és Judi Dench alakítása mindkét esetben hihető, a két személy nem képes egységet alkotni. Iris Murdoch valóban különleges személyiség lehetett, az életéről azonban csak beszélnek ebben a filmben, emlegetik, felidézik, mit tett, mit írt, milyen sikereket ért el.
Kate Winslet (a Titanic ellenére) jó színésznő, a Mennyei teremtmények, a Szentek és álszentek vagy a Quills bizonyítják, hogy megfelelő választás volt a szeszélyes, fiatal lány szerepére. Judi Dench-et elég csak a Szerelmes Shakespearben, a Mrs. Brown-ban, vagy a Csokoládéban látni és bármit elhiszünk neki. Eszköztelen, egyszerű játéka szívfájdítóan hiteles. Jim Broadbent (Moulin Rouge, Bridget Jones naplója, Little Voice), akit eddig is láthattunk, de mégsem vettünk észre igazán. Bridget Jones? Tényleg? Ebben a filmben azonban ő az, aki nagyon is figyelmet érdemel. Hugh Bonneville (a fiatal John Bayley) és Jim Broadbent tökéletes ellenpéldái Iris alakjának, de a szerep kiforrottságát nemcsak a színészek fizikai hasonlósága adja. John Bayley olyan, mint egy szikla a viharban: nyugodt, biztos, és az apró lemorzsolódások ellenére is változatlan. Ugyanúgy mozog, ugyanúgy igazítja a szemüvegét, ugyanúgy öltözködik, és a színészi játékon túl megszületik valami, amit nevezhetünk teljes egyéniségnek. Tudjuk, milyen volt, azt is tudjuk, mit csinált az elmúlt ötven év alatt. Jim Broadbent és Hugh Boneville (hiszen hogyan is létezne az egyik a másik nélkül ebben a filmben) tökéletesen kiegészítik egymást.
A film hangulatához hozzátartoznak a felvillanó képek, és a jelképrendszerek, mint például a víz, az úszás, a kövek. A múlt újra és újra felbukkan az elmúlás iránytalan sodrásában, és összemosódik a jelennel (Iris meglátja fiatalkori önmagát a folyó zavaros vizében). Megannyi értékes gondolat rejlik bennük, de magyarázat hiányában inkább időkitöltésnek tűnnek, és sehogy sem tudja megállni az ember, hogy ne mocorogjon a székében.
A film zenéjét James Horner komponálta (érdekességként megjegyezném, hogy A csodálatos elme zenéjét is ő szerezte). Horner szereti önmagát ismételni, itt azonban még az se tűnik fel, hogy szól valami a háttérben, inkább csak ásítozunk a lírai dallamokon. (Egészen frissítően hat az Iris eltűnésénél felcsendülő nagyzenekari részlet. Sajnos nem tart sokáig) Joshua Bell, aki a Vörös Hegedű című filmben bárkit megríkatott volna a játékával most semmit sem mutat a tehetségéből: a hegedű ereje eltűnik Horner fantáziátlan dallamaiban.
A kép minőségével nincs baj, tulajdonképpen csak a színek hiányoznak, így minden nagyon tompa, fakó, és erőtlen. (Kivételnek számít Kate Winslet tűzpiros ruhája.) A DVD borítóján, és belsején ugyanaz a kép vár minket, ami kár, hiszen találhattak volna pár érdekesebb fotót is Judi Dench és Kate Winslet félportréjánál.
A filmet nézhetjük magyarul 2.0, vagy eredeti, 5.1-es Dolby Digital változatban, angolul. A feliratok szinte kényeztetik Közép-Európa lakosságát: a magyaron kívül olvashatunk horváth, szlovén, cseh vagy szlovák nyelven. A DVD menüje nagyjából ki is merül ennyiben, az extrák siralmasan fantáziátlanra sikerült. Elindítjuk, és feliratok nélkül, angolul végignézhetjük az előzetest, a továbbiakban pedig azt, hogy ki mit gondol a szerepről, a filmről, és angolos visszafogottsággal bepillantást nyerhetünk a kulisszák mögé.
Összességében nem esős, őszi vasárnapokra való film, de aki szeretne emberi értékeket, és egy őszinte hangvételű mozit látni, Jim Broadbent megérdemelt Oscar-díjas alakításával, az bátran vegye le a polcról az Iris-t!
