A tavalyi év kétségtelenül kedvezett a kalózfilmek szerelmeseinek, hiszen ebben a témában három alkotás is napvilágot látott. A komolyabb szórakozást a Kapitány és katona nyújtotta, a könnyed akcióvígjáték szerepében a remek Karib-tenger kalózai tetszelgett, míg a fiatalabb korosztálynak a Szindbád: A hét tenger legendája nyújtott nagyszerű kikapcsolódást. Negyed éve engem ért az a kétes szerencse, hogy tesztelhettem a Pirates of the Carribeant, mely a Johnny Depp és Orlando Bloom nevével fémjelzett kalózfilm félig-meddig hivatalos játékadaptációja volt, és most Fortuna szintén meglehetősen kétes kegyéből nálam landolt a rajzfilm azonos nevű bithalmaza.
A Szindbád rajzfilm egy nagyon profin kivitelezett mese volt, remek audiovizuális megvalósítással, és a kategóriájára jellemző könnyen emészthető történettel. A Sinbad mint akció-platformjáték ezzel szemben egy rendkívül gyönge képi világgal rendelkező, alapjaiban hibás koncepciójú játékipari produktum.
A történet „copy-paste” módszerrel mintázza a rajzfilm történetét: Szindbád és Prótusz gyermekkori jó barátok voltak, azonban elaszkadtak egymástól. Szindbád a Hét-tenger hírhedt zsiványaként azt a feladatot kapja, hogy lopja el a Béke Könyvét, melynek őrzése Prótusz legszentebb kötelessége. A háttérben a nagyon-nagyon gonosz Erisz istennő áll (tudjátok, miatta tört ki a Trójai háború is :-), aki kéjes élvezettel játszadozik hőseinkkel.
A Sinbad alapvetően egy igen idétlen „üsd és vágd” típusú program: a helyszínek változnak, az ellenfelek kevésbé, az ellen száma változik, kombóink kevésébé, és így tovább... Ellenfeleink mentesek mindennemű intelligenciától, kimerítik az „ágyútöltelék” fogalmát, nehézségek maximum tömeges felbukkanásuk jelenthet. Az életünkre törő gaz ellenség ellen viszonylag csekély számú kombót vethetünk be, bár igaz, hogy a játék platform mivoltához képest számuk kielégítőnek mondható. A hasonló játékokhoz viszonyítva relatíve semmiféle innovációval nem találkozhatunk: a pályákon minimális ügyességi részek mellett főként a harc dominál, melynek szellemében mind az öt fejezet végén egy-egy főellenség vár ránk, amelyek likvidálásához kissebb trükkökhöz kell folyamodnunk. Tisztában vagyok azzal, hogy a játék által megcélzott korosztály a tíz év körüliek tábora, azonban emlékeim szerint tíz évesen sem kötöttek le hosszabb ideig az ennyire monoton, és ezáltal hamar dögunalomba fulladó játékok.
Mint arra már utaltam, a Sinbad audiovizuális megvalósítása harmatgyenge: a poligonszám nagyon alacsony, a karakterek nagy részét baltával faragták, a környezet statikus, és természetesen (?) nem találkozhatunk semmiféle különleges effektel – a kiadó célja láthatólag hangsúlyosan az volt, hogy a játék a leggyengébb konfigurációkon is működőképes legyen. A hanghatásokról sem mondhatok túl sok jót, ezek tompák, élettelenek, beszélgetést pedig nem nagyon hallhatunk.
A Sinbad: Legends of the Seven Sea annak a régóta bevált folyamatnak az elrettentő torzszüleménye, melynek szellemében a filmsikerekből sokszor játékadaptáció is készül. A programnak két erénye van: egyrészt gépigénye nagyon szerénynek mondható, másrészt pedig egy ötéves gyereket talán ideig-óráig leköthet...
