Kevés olyan játéksorozat van a játékiparban, amelynek részei olyan – szinte a pofátlanság határait feszegető – módon zárulnak, mint a Half-Life széria. Kezdetben volt a ’98 telén megjelent örökbecsű Half-Life, melyet végigjátszva információéhes játékosok ezrei zúzták pozdorjává a játékot tartalmazó CD-t, hiszen végül kaptuk a nagy... semmit. Ugyan a játék végére érve legalább megbizonyosodtunk róla, hogy a bizonyos G-Man nem puszta optikai csalódás volt, sokkal okosabbak nem lettünk. Maximum azzal a mérsékelten lélekemelő ténnyel gazdagodtunk, és vigasztalhattuk magunkat, hogy szíves közreműködésünknek hála, az idegenek megszállták a Földet. Az igazán érdemi információk, hogy pontosan mi is történt, azaz a voltaképpeni értelmes befejezés luxusnak bizonyult. Azon játékosok, akik majd’ hat év alatt felépültek a sokkból, újfent szívrohammal kombinált agyvérzést kaptak a Half-Life 2 befejezésekor, mikor is mindenki össznépileg felordított: „Na de mi történt?!”. Ezen, felettébb nyugtalanító kérdés megválaszolására bő másfél évet kellett várni, mikor fanfárok, üdvrivalgás és persze tapsvihar övezve megérkezett a Half-Life első, de korántsem utolsó kiegészítője, a roppant kreatív nevű Episode One.
A történet ott folytatódik, ahol 2004. végén abbamaradt, azaz volt a nagy bumm... és a poént nem lövöm le, legyen elég annyi, hogy kellően izgalmasan alakul minden, bár nagy meglepetése ezúttal nem kell számítanunk.
A játékmenet jelentékeny mértékben átalakult, legalábbis első ránézésre, ugyanis Alyx Vance a játékidő mintegy kétharmadában velünk együtt nyomul, és irtja a rosszabbnál rosszarcúbb ellenfeleket. Ez jelentős hangulati plusszal jár, hiszen Alyx kommentálja az eseményeket, kinyit egyes ajtókat, illetve – mint azt fentebb említettem – harcol a békéért a béke frontján. A hangulati pluszon túl azonban tényleges játékmenetbeli változást nem eredményez, lévén pont annyival több ellenfél tűnik fel a színen, mint amennyit Alyx lelő, illetve csinos barátnénk kellő életerőponttal rendelkezik ahhoz, hogy ne patkoljon el egy pályán ötször. Alyx az Episode One végigjátszása alatt mindössze egyszer dobta fel virtuális lábait, mikor is tőlem ugyan némileg távol került, de mintegy hat zombival igen szoros körbe zárult. Így tehát szerencsére a játékmenet nem bővült holmi kétes értékű „testőr” funkcióval, viszont Alyx szerepeltetése valóban nagyot dobott a hangulaton – nem mintha az efféle „javítgatásra” szorulna.
A pályatervezés elsőrangú, minden egyes helyszín (Citadella, földalatti autóparkoló, City 17, vasútállomás) rendkívül hangulatos, mindegyik hozza azt az egyedi atmoszférát, amit elvárunk tőle. Főként a második helyszínként funkcionáló autóparkoló sikerült igencsak hangulatosra – már amennyiben a hangulatos alatt a Half-Life 2 Ravenholm pályájának hátborzoló részeit értjük. Új ellenfelek tekintetében nem tobzódik a játék, mindössze „másfél” új lelövendő létformával találkozhatunk. Ezen „másfél” alatt nem holmi félig megemészett és kiköpött rémségeket kell érteni, hanem egy darab új zombifajtát, amely a „zombine” névre hallgat, azaz Combine katonákból lett zombikat takar. A „fél” elnevezés pedig a Half-Life 2 végén látott stalkerekre utal, akikből ezúttal mintegy három egész darabot lelőhetünk – igaz, ellenállást nem fejtenek ki.
Az MI továbbra is igen jól muzsikál, legalábbis azon ellenfeleknél, amelyeknek erre valóban szükségük is van: a zombik például továbbra is megnyugtatóan lassan és egyenesen közelednek abban a reményben, hogy nem éppen Norbi Update 1-es táplálékként szolgáljunk számukra. Az MI, illetve az előre scriptelt események tekintetében két kellemetlen részt véltem felfedezni. Az egyik, hogy az említett „zombine” katonák – ezek életereje sokkal magasabb mint a mezei zombiké – amint meglátnak minket, kivétel nélkül nagy vehemenciával kapnak elő egy gránátot, amely záros határidőn belül annak rendje és módja szerint fel is robban. Ez jópofa volt az első esetben, elviselhető a másodikban, de számomra már erősen „fárasztó” volt, hogy mindegyik, különösebb értelemmel nem rendelkező zombi előkap egy gránátot. Egészen egyszerűen nem illett a Half Life amúgy igen logikusan felépített rendszerébe.
A második bosszantó rész az Episode One végén jelentkezik. Itt a City 17 lakosságának jelentős részét – kemény bő egy tucat embert – kell kimenekítenünk a vasútállomásra. Ezzel elvileg nem is volna baj, azonban mint ahogy arra számítani lehet, jön a csúnya rossz Combine, hogy lehetőleg még félúton cafatokká lője az ártatlan honpolgárokat, így a hozzávetőlegesen öt-hat forduló mindegyike állandó küzdelemmel telik. Ez jó is lenne, viszont a játékmenet ezen a részen kifullad, elveszti korábbi igencsak pörgős jellegét, lévén mindig tudni lehet, honnan jön majd az ellen, és mivel, továbbá az igazi motiváció is hiányzik, egyszóval unalmas rutinmunkává degradálódik ezen rész. Ezeken a viszonylag apró momentumokon kívül a játékmenet igen élvezetes, mindig pont jókor történik valami, ami feldobja a hangulatot, bár az események egy része előre kiszámítható. Jó ötlet, hogy immáron számos „pörgősebb” résznél – azaz mikor minden létező irányból ellenfelek egész garmadája esik nekünk – különféle rövid zenei aláfestés hangzik fel, amely tovább emeli a hangulat amúgy is igen magas fokát.
A grafikáért továbbra is a Source motor felel, melyet folyamatosan fejlesztget a Valve, így – bár ma már innovatívnak aligha hat – továbbra is igen szép látványvilágot generál. Természetesen nagyon kevés részletében veheti fel a versenyt a közelgő Unreal 3 engine-es játékok látványvilágával, de ne feledjük el: az Episode One már megjelent, az említett játékok első hullámának megjelenése pedig csupán az év végére várható.
Az Episode One remek játék, egyedüli hibája, hogy mire igazán ráéreznénk az ízére, lesnénk kíváncsian a következő pályát, ripsz-ropsz már véget is ért. Dacára annak, hogy kiegészítőhöz mérten kellően hosszú játékidővel bír, mégis, olyannyira addiktív, hogy a más játékok esetében elégséges játékidő ezúttal rendkívül kevésnek tűnik. Alyx szinte állandó szerepeltetése új színt visz a játékba, az új pályák változatosak és ötletesek, a játékmenet izgalmas, mi kell még? A válasz egyszerű: az Episode Two karácsonyra.
