Ha felteszem a kérdést, miszerint ki mire gondol a „raklapnyi, mi több, egész hadosztálynyi mennyiségben támadó” kifejezésre asszociálva, alighanem igen sokan lesznek azok, akik a megszokott „oroszok és persze kínaiak” kliséken túl az utóbbi években ipari mennyiségben megjelenő második világháborús stratégiákra gondolnak majd. Hiszen valljuk be férfiasan, ki képes akárcsak töredékét is felsorolni az új évezred által termelt II. VH-s FPS-ek, szimulátorok, RTS-ek, és taktikai akciójátékok egész garmadájának? Az egyen kaptafára készülő játékok áradatában azonban néhol feltűnik egy-egy olyan darab, amely megpróbál néminemű innovációt csempészni kategóriájának szürke egerei közé. A tavalyi évben megjelent RTS-ek közül kétségkívül ezen játékok közé tartozott a Rush for Berlin is, amely, bár innovációival aligha váltotta meg a világot, számos ötletes újítással gazdagította a műfajt. Jó, és persze nem utolsó sorban sikeres játékhoz pedig mindenképpen dukál egy, avagy több kiegészítő – ezen örökbecsű megállapítás jegyében kaphatjuk kezeink közé a Rush for Berlin kiegészítőjét, a mérsékelten meglepő nevű Rush for the Bombot. A kiegészítő pedig mi mást is kínálhatna, mint mindenből szebbet, jobbat, s ha nem is feltétlenül többet, de legalábbis nagyobbat. Mert nekünk az jó.
A kellően fiktív történet szerint a gonoszabbnál is gonoszabb III. Birodalom vezetőinek visszatérő vágyálma volt, hogy a módfelett önelégült és csökevényes amerikaiak fejére robbantsák az eget. Azonban az efféle, mérsékelten humánus cselekedetek végrehajtásához szükségük volt valamire, amivel fennkölt tervüket megvalósíthatják, méghozzá olyasféle szerkezetre, ami igazán nagyot durran. Mondjuk egy atombombára. Sajnos szegény nácik legnagyobb sajnálatára a birodalmi barkácsüzletekben totális hiány mutatkozott az efféle kicsiny kézi készülékekből, így hát a tervrajzokat kénytelenek voltak beszerezni onnan, ahová a bombát amúgy sanszosan küldeni akarták. Ez lenne a messzi Egyesült Államok, a bolt fedőneve pedig nem meglepő módon Manhattan-projekt. Azonban az efféle, szupertitkos dokumentumokkal nem lehet csak úgy kisétálni az országból egyenesen vissza a Birodalom ölelő karjaiba, hanem a sötétben settenkedve, mindenféle kerülőutakon kell eljuttatnunk azokat a célállomásra, ami mi más is lehetne, mint Berlin.
Ez hát a Rush for the Bomb célja, és egyben megakadályozandó eleme is: a III. Birodalom seregeit kommandírozva küldetésünk az, hogy az iratokat eljuttassuk a birodalom szívébe, míg a szövetségesek oldalán mindenáron ennek megakadályozásán kell ügyködnünk. Eme szent célokért pediglen jobbára a napfényes spanyolhonban küzdve tizenkét új misszión keresztül mészárolhatjuk a jobb sorra érdemes ellent, bevetvén mindent, mit a háborúban a küzdő felek alkalmaztak. Meg azt is, amit nem. Hiszen a Rush for Berlin egyik remek újítása volt az, hogy feldobta a „mi lett volna ha” kezdetű, abszolúte történelmietlen, ámde igazán szórakoztató kérdést, s megadta a játékosnak a lehetőséget, hogy példának okáért akár a birodalmi főváros alól is olyan ellencsapást indítson a gaz kommunisták ellen, amit azok hosszú ideig emlegetni fognak. S tehettük mindezt olyan fegyverek segítségével, amelyek a háború alatt jobbára csupán a tervezőasztalon léteztek. A Rush for the Bomb ezt fejeli meg a már említett, örökbecsű McDonalds-i „mindenből többet” elvvel, melynek értelmében az új missziókban három új tisztet és öt új járművet kommandírozhatunk, a frissen kisütött multis pályákról és apróbb csiszolásokról nem is beszélve.
A történet mint olyan aligha pályázhat a „legjobb eredeti forgatókönyv” Oscar díjára, azonban arra elég, hogy a töltőképernyőn nyugtatva szemünket unalmunkban ne forduljunk le a székről, illetve legalábbis minimális érdeklődéssel nézzünk a soron következő feladatok felé. Ezzel azonban nincs különösebb probléma, hiszen a Blizzard RTS-eit leszámítva alig-alig van olyan valós idejű stratégia, amelynek puszta története is képes a képernyő elé szegezni az embert – még a Westwood C&C szériájában is jobbára az adott univerzum, mintsem a történet kötötte le a játékosokat. II. világháborús témában, s a valós idejű stratégia műfajában pediglen aligha lehet szappanopera-szerűen a képernyők elé szegező történeti szálat kicsiholni; maximum egy teltkarcsú Sherman és egy behemót Tigris baljós szerelmi történetét írhatjuk le. Ez meg egy picit bizarr lenne, így hát kapunk helyettük gonosz SS tiszteket, még gonoszabb ex-falangista nemeseket, bájos OSS ügynököket, öntudatos haditengerészeket, és macsó amerikai pilótákat.
Maga a játékmenet nem sokat változott az alapjátékhoz képest, ami rendjén is van, hiszen kiegészítőről, és nem folytatásról beszélünk. Az idő, mint központi tényező továbbra is jelen van, hogy rábírjon a pályák minél gyorsabb, taktikusabb véghezvitelére. Esetünkben az idő ugyan nem pénz, azonban az értékes pluszpontokon extra felszerelést, járműveket és mezei bakákat egyaránt vásárolhatunk, amelyek minden küldetésben jól jöhetnek.
A járművek útkeresési algoritmusa láthatóan jobb lett, bár még mindig lenne mit csiszolni raja, akárcsak a szinkronhangokon, amelyek egyes pontokon meg-megbicsaklanak. Ami úgy jó, ahogy van az egyrészt a Gepard motor legfrissebb verziója által prezentált grafika, másrészt pedig az audiórész, amely a megszokott, ámde megunhatatlan heroikus szimfóniákkal festi alá a virtuális hadvezérek csatározásait.
A Rush for the Bomb nem szolgál különösebb meglepetésekkel, hiszen a vásárló azt kapja tőle, amit a pénzéért elvár: új missziókat, egységeket, történetet, és persze szép színes-szagos dobozt, továbbá adrenalin-pumpáló összecsapásokat minden mennyiségben. És persze némi fiktív történelmet, amelyből mint tudjuk, soha nem elég.