Mint az összes eddigi Szigetről, úgy az ideiről is elmondható, hogy a "legesleg" Sziget volt: mindenből a legtöbbet, a legjobbat, és meglepő módon a legszárazabbat és a legrövidebbet. Az újonnan debütált öt plusz egy napos koncepció úgy tűnik, bevált, hiszen a két nappal rövidebb fesztivál alatt is összesen több mint 385 ezren látogattak ki a Hajógyári-szigetre, annyian, mint a korábban a rekordot felállító 2005-ös és 2006-os években. Mindez nem csupán a valóban erős felhozatalnak, hanem az új beruházásoknak is köszönhető volt, amelyekkel több ezer ember számára megfelelő területet hasítottak ki a Hajógyári-sziget lokális dzsungeléből, illetve a fesztiváloknak áldást és átkot is jelentő időjárás ezúttal roppant kegyes volt. Az előzetesen beígért, vihar formájában érkező konszolidált világvége ezúttal nem elég, hogy nem következett be, hanem a fesztivál teljes időtartalma alatt egyetlen csenevész kis csepp eső sem esett. Ennek áldásos hatásaként a tavalyi évhez hasonló, rögtönzött mocsarak nem keletkeztek, azonban a por mindent és mindenkit ellepett, elnyelt, olyannyira, hogy az esti koncertek alatt ildomos volt nem felnézni és szívszélhűdést kapni a fényárban úszó porfellegtől. Ami viszont teljesen rendben volt, az a továbbfejlesztett infrastruktúra (amelynek egyes elemeivel jelen cikk szerzője a szándékoltnál jobban megismerkedhetett), a nagy általánosságban továbbra is megnyugtatóan unintelligens biztonságiak, és a kistrillió újonnan feltűnő sátor és helyszín, mind a Civil Szigeten, mind pedig a nagyobb helyszíneknél. A Szigeten stabilan feltűnők közül a krisnásokkal mint helyi állatfaunával szerencsére ritkán sikerült találkozni, azonban például az EA játéksátra megújulva fogadta az érdeklődőket. Ugyan idén sokak bánatára a tavalyihoz hasonló nagysikerű nyereményjátékok nem voltak, immáron nem csupán Xbox 360-nal és Wii-vel lehetett játszani az LCD képernyők alatt, hanem például PSP-vel is.
Mivel az idei Sziget alatt is naponta jelentkeztünk blogbejegyzésekkel, így jelen összefoglalónkat főként a Nagyszínpad eseményei köré építjük fel, hiszen a részletes napi beszámolókban minden apró momentumra, és a legutolsó részeg ausztrálra is kitértünk már.
Idén a nulladik napon stílszerűen szólva is acélos öreg rókák léptek fel a Nagyszínpadon, hiszen a Sziget vendége az Iron Maiden volt. A legendás brit metál együttes a tőle elvárható vérprofi, az 1984-es turnét idéző díszletekkel és pirotechnikával, a kabalafigura Eddie-vel együtt várta szeretettel a kicsiket és a nagyokat, hogy jól lerúgják azok fejét. Bruce Dickinson és együttese kitett magáért: a profi színpadi show-t hasonlóan profi zenei aláfestés és maratoni távokat megszégyenítő futkorászás tette teljessé, amelyhez az igen korrekt setlist adta a talpalávalót. Nonpluszultraként még a hangzással sem voltak komolyabb problémák, így már a fesztivál első napján elmondhattuk: a Maiden igen magasra rakta a lécet a további zenekarok számára.
Az első napon az általunk megtekintett produkciók közül Alanis Morissette nyitotta a sort. A mindezidáig több mint ötvenötmillió albumot eladott Morissette új lemezét, a Flavors of Entaglementet turnéztatja, és ilyen minőségében csöppen újfent Pest széles e városába. Pontosabban annak egyik szigetére. A némileg rövidke koncerten egy néhol kínosan vonagló (performansz, ugye), némiképpen kigömbölyödött Alanist kaptunk, aki az új album mellett annak rendje és módja szerint szemezgetett korábbi nagy slágereiből is. Nem volt se kiemelkedő, se extatikus, azonban különösebben problémás se: Alanis Morissette jött, látott és előadott, amivel nagy csalódást senkinek sem okozhatott.
Az est fénypontja egyértelműen a The Kooks volt. Ugyan az együttest kritikus körökben szinte már illik fikázni (bár persze méltató kivételek is akadnak szép számmal), és tény, hogy a The Kooks aligha ér fel az Alex Turner vezette Arctic Monkeys zsenialitásához, ennek ellenére remek brit gitárpop ez, stílusos bulizene lányokról, nem csak lányoknak. A koncert objektív megítélésén ennek folyományaként néminemű csorba esett, hiszen ha valaki lelkesen csápolva énekelgeti a dalokat, akkor az objektivitás megy a kukába. Avagy a kuka mellé, hiszen azt el kell ismerni, hogy Luke Pritchard és csapata lehetett volna picit élettel telibb és aktívabb is: a koncert távolról sem volt rossz, sőt, jó volt, de könnyedén válhatott volna nagyon jóvá is. Sajnos nem vált, de ettől keserű szájíz semmiképpen sem maradt a The Kooks után, sőt.
A második nap elhozta nekünk Jay Kayt, pontosabban a Jamiroquait. A kettő elvileg nem ugyanaz, de mivel a hajdani alapítók közül már csupán szeretett Jasonünk maradt meg, a határvonal igen ingoványos, még ha a zenészek nem is játszanak annyira könnyedén cserélhető díszletszerepet, mint a nine inch nailsben. Amit ezúttal a Sziget Nagyszínpadán kaptunk, az egy módfelett álmatag Jay Kay volt, aki a koncert szinte teljes időtartalma alatt úgy viselkedett, mint ahogyan az az ember szokott, akire éppen a felkelés után törnek rá a rokonok. Azaz álmosan csoszogott, próbált néha jópofa lenni, de ezt igencsak mérsékelt sikerrel abszolválta, és halálosan értetlennek, érdektelennek bizonyult. Mivel a Jamiroquai legutóbbi albumának, a Dynamite-nak megjelenése óta eltelt immáron majd’ három év, a koncertnek igazi tétje nem volt: nyugodtan lehetett volna szemezgetni a nagy slágerekből és személyes kedvencekből. Ez azonban részben elmaradt, hiszen slágerek azok voltak, de korántsem olyan mennyiségben, mint az ildomos lett volna. Ettől függetlenül a koncert maga nem lett rossz, de ez sokkal inkább a zenének, a stílusnak és annak táncolhatóságának, mintsem magának az erősen lagymatag előadásmódnak volt köszönhető.
A harmadik nappal szinkronban eljött közénk a punk maga, és a Sex Pistols. A – még – élő punklegendák Johnny Rotten vezetésével előadták azt, ami a világon a lehető legpunkabb: képesek koncerteket adni, mi több, megturnéztatni mindmáig egyetlen, több mint harminc éves albumukat, a Never Mind the Bollocks, Here's the Sex Pistols-ot . És a közönség csak ömlik és ömlik, csápol és énekel, akár azt is, hogy Praise Allah – avagy éljen a tömegpszichózis. A Sex Pistols koncertjénél gúnyosabb, ironikusabb, és azt kell, hogy mondjam, elegánsabb koncertet még nemigen láttam a Sziget történelmében, s azt hiszem, még nagyon sokáig nem is fogok látni. Csillagos ötös minden szempontból, és még az ég sem szakadt a fejünkre. Voltaképpen tökéletes volt az egész, úgy ahogy van.
A negyedik napon szintén igen neves, s a popkultúrát befolyásoló együttes lépett fél tízkor a Nagyszínpadra: az R.E.M.. Az új évezredben albumaival némileg "leült" együttes (amelynek persze még a sikertelenebb albumaiból is elszórtak pár milliót) az idén megjelent Accelerate című lemezével újfent felemelkedett, és végre egy, a szó legszorosabb értelmében impulzívabb és rockosabb lemezt készített. Mindez a koncerten is meglátszott, hiszen alapvetően egy aktív, mosolygós Michael Stipe-ot kaptunk, aki nagy elánnal adta elő mind az új album dalait, mind pedig egyes régi klasszikusokat. A zenekar vj-je végtelenül profi képi világot varázsolt a kivetítőkre, amelyek csak tovább fokozták az amúgy jelentősebb fokozásra nem szoruló élményt. Mivel különösebben nem rajongok a zenekarért, a fentiek dacára holmi extatikus állapotokat a koncert nem váltott ki belőlem, azt el kel ismerni: ami jó volt, az jó volt, na.
Az ötödik, s egyben utolsó napon megérkezett a méltán rettegett The Killers, kiknek tavalyi fesztiválzáró produkcióját minimum a hirosimai atomcsapással lehetett egy szinten emlegetni. Brandon Flowers és kicsiny népi együttese azonban idén nem, avagy nem olyan mértékben támadta le hallójáratainkat, mint a tavalyi esztendőben, sőt, egészen elviselhető koncertet rittyentet a 2007-es esztendő harmatgyenge albumbemutatása után. A koncert ugyan a fentebb már említett nagy nevekhez fogható hangzásvilággal és produkcióval aligha büszkélkedhetett, azonban a tavalyi rettenet után ez már egy épkézláb, tisztes közepes produkció volt. Ez is valami.
S ezen, ötödik nap után valamikor a hétfő hajnali mámorban a Sziget egyszer csak fogta magát, és sunyi módon véget ért. Ugyan némileg furcsa volt már az ötödik napon tudatosítani magunkban, hogy ez az utolsó nap, valamiképpen csak sikerült lefáradni annyira, hogy mindez nem tűnt égbekiáltó skandalumnak. Sőt, öt plusz egy napnyi együttlét után is kell némi pihenés, hogy aztán jövőre, ha nem is ugyanekkor, de mindenképpen ugyanitt folytassuk.
