A finnek köztudottan őrültek. Miután agysejtjeik egyik része megfagyott, a másik része pedig vodkával itatódott át, képesek egészen elképesztő dolgokra adni a fejüket. Legyen szó borzalmasabbnál borzalmasabb együttesekről, amelyek a konszolidált metáltól kezdve a halálmetálig mindent játszanak, egészen a lehetetlen szaunázáson át a teljesen debil játékokig, a skála igen széles. A finn agyamentség bizonyítékai immáron nem csupán a kisebb-nagyobb hangfalakból üvöltenek, illetve vélhetően ezzel szinkronban csúsznak le az ember torkán, hanem bepofátlankodtak számítógépünk képernyőjére is.
A messzi északon honoló Frozenbyte csapata tökéletes példája annak, miként kergülnek meg első ránézésre amúgy egészen épkézlábnak tűnő emberkék. A fejlesztők első játéka a három évvel ezelőtti Shadowgrounds volt, amely egy végtelenül régi és végtelenül egyszerű játékfajtát elevenített fel, amelyben vagyunk mi, a nagybetűs Főhős, és van még hárommillió szörny, kik főhősi ülepünket vacsoraként kívánják elfogyasztani. Ahogyan az évtized elején a Serious Samnak is bejött az agyatlan mészárlásra épülő kőkorszaki játékmenet, úgy a Shadowgroundsnak is, amely tavaly egy folytatást-kiegészítést is kapott Shadowgrounds Survivor néven. A sikert meglovagolván a Frozenbyte a Trine esetében egy újabb Özönvíz előtti játékstílust vett alapul: az oldalra scrollozós platformjátékokét. A képlet finoman szólva sincs túlbonyolítva: megyünk előre – pontosabban jobbra –, jellemzően folyamatosan ugrálunk a különböző szintek között, miközben irgalmatlanul aprítjuk az ellent. S tesszük ezt egy pályán, két pályán, három pályán, sok pályán.
A Trine esetében tehát éppen úgy nem beszélhetünk innovatív játékstílusról, ahogyan az a Shadowgrounds esetében sem merült fel; azonban bár kicsi a bors, részleteiben erős.
A roppant kreatív kerettörténet szerint volt egy szép nagy királyság, szép nagy uralkodóval, aki szépen meghalta magát. Az ezt követő káoszban minden a feje tetejére állt, s az elszabaduló mágia által a holtak életre keltek. Nem holmi Thillert idéző rusnya zombik, hanem csontvázak, méghozzá ipari mennyiségben. A veszély közeledtével a varázslók kastélyában fut össze egy fatális véletlen folytán a tolvaj, a varázsló és a lovag, olyannyira, hogy egy igen fura mágiának hála egyetlen testben egyesül a három hős. A többes felállás ezúttal azonban nem 18 éven felülieknek szóló tartalmat hordoz, hanem determinálja, hogy mely karakterekkel is vághatunk neki a kalandoknak. A tolvaj fürge, különféle nyilakkal operál, illetve kötélhágcsója segítségével elérhetetlennek látszó magaslatokat is meghódíthat, míg vele ellentétben a lovag a nyers erő/minimális szürkeállomány nevében nyomul, azaz méretes pallosával töröl el mindennemű ellenállást. S végül itt van nekünk a nőcsábász varázsló, aki egészen új színt visz a játékmenetbe. Ugyanis azt azért a Frozenbyte-os srácok is érezték, hogy merőben pofátlanság lenne különösebb újítás nélkül, pusztán az "előre oszt' gyakok" életérzésre támaszkodva piacra dobni játékukat, így segítségül hívták napjaink fő attrakcióját, a fizikát.
Amit a Crysis piedesztálra emelt, azt a Trine végképp beilleszti a játékmenetbe, és kötelező érvényűvé teszi – immáron a fizika nem csupán jelzésértékkel bír, hanem a játékmenet szerves részét képezi. Mindez persze picit szebben hangzik, mint amit a valóság mutat, amelyben azért aligha definiálhatnánk a Trine alfájának és omegájának azt a fránya gravitációt. A gyakorlatban a lovaggal és a tolvajjal játszva az egyes tereptárgyak esetében játszadozhatunk a gravitáció áldásos hatásaival, azonban ez önmagában, bár kétségkívül jópofa, és néhol egészen impresszív, még nem lenne egyértelműen kiemelkedő. Ezen a ponton lép – mit lép, robban – be übermacsónak nem, a gyengébbik nemet módfelett kedvelőnek már inkább nevezhető mágusunk, aki bár személy szerint még egy levelibékát sem képes lekaratézni, imád tárgyakat megidézni, és azokkal bűvészkedni. Kalapból kibújó nyuszira meg kanárikra ne gondoljon senki, ahogy David Copperfield kedvenc emberdarabolós mutatványára se, semmint tárgylebegtetésre. Megidézni ugyanis alapvetően különféle nagyságú és számú ketreceket, pallókat tudunk, amelyek nélkül nem fogunk tudni átjutni bizonyos pontokon. A megidézett tárgyak kombinációja és a már eleve adott tereptárgyakra történő megfelelő elhelyezése adja a Trine egyik fő mozgatórugóját, hiszen bár a szürkeállományunkat aligha fogjuk reménytelen végkimerülésbe hajszolni, azért néhol csak el kell egy picit filozofálnunk azon, hogy akkor mi, és merre. Mindezen varázsolgatás és a másik két karakter részéről jelentkező vidám mészárlás könnyed váltásokkal zajlik, hiszen az egy testben három lélek koncepció csodás metamorfózist tesz lehetővé, a nagy varázslat aktiválása pedig alapbeállításoknál az 1-3 billentyűkkel történik.
Sajnos a fejlesztők kihagyták azt a magától értetődőnek tűnő ziccert, hogy az egyes karakterek folyamatosan kommentálják az eseményeket, legfőképpen akkor, amikor éppen egy másik jómadarat kommandírozunk. Ez a pofonegyszerű hangulatnövelési módszer csupán a pályák legelején jelentkezik, mintegy pár mondat elejéig, amelyek után hőseink hallgatásba burkolóznak. A szó legszorosabb értelmében hallatlan.
A pusztán a pályaszerkesztés által generált kihívások mellett természetesen ellenfeleket is kapunk dögivel, kiknek milyensége sajnos leírható egyetlen szóval: csontvázak. A kicsi, a nagy, a nyilas és a pajzsos. Meg a tüzes. És a sisakos. A felsorolásból csupán egyetlen dolog hiányzik: a nem csontváz jellegű létformák. Ezekből sajnos vajmi kevéssel találkozhatunk a végigjátszás során, hiszen a Frozenbyte valami roppant rejtélyes okból kifolyólag képes volt komolyan venni az általa kiötlött kerettörténetet, amelyben fenyegető élőhalott invázióról regélnek. S hogy az "élőhalott" a finn terminusban miért csak csontvázat jelent, azt sűrű homály fedi, azonban mindennek következményeképpen az elénk és mögénk kerülő ellenfelek elsöprő többsége csontkollekció, amely rendkívül rövid idő alatt válik rendkívül unalmassá. Néhol ugyan feltűnik egy pár pók, denevér és mocsári szörny, de eltűnnek a csontok között. Hol egy vámpír? Egy vérfarkas? Egy zombi? Egy zombi vérfarkas? Sehol, és ez sajnos erősen rányomja a bélyegét a Trine játékmenetére, hiszen a minket kinyuvasztani akaró monszták – habár a felvázoltak szerint több válfajuk is létezik – végtelenül egyhangúak. És ezen még a gyönyörű grafika és a csodás pályák sem tudnak segíteni; igaz, az egysíkúságot azért képesek enyhíteni. Mert az egészen jópofa fizikai motor alkalmazása mellett a Trine másik aduásza a grafika, amely színességével és effektjeivel alighanem mindenkit levesz a lábáról. Nincs mese, s kritika, lévén a kategóriájában, illetve úgy anblokk a játékok között is kiemelkedő helyet foglal el a Trine által prezentált, módfelett csilli-villi, de letaglózó képi világ. Igaz ugyan, hogy az egyes karakterek lehetnének részletesebbek is, de mindez minimálisan von le a karakteres, és valóban varázslatos összképből.
Ha csupán feleannyira változatos lenne a Trine által felvonultatott ellenfelek listája, mint amennyire színes a játék, akkor azt mondanám: ez itten a mindent megváltó platformjáték-Kánaán, és fel-fel, finnjei a Földnek. Azonban sajnos a fejlesztők az igen magasra feldobott labdák jó részét nem ütötték le, aminek következtében bár a Trine jó játék, az igazi, klasszikussá tevő zsenialitás hiányzik belőle. Talán legközelebb, hiszen az látszik, hogy a Frozenbyte fejlesztőibe azért szorult némi kreativitás – csak éppen jobban ki kéne bontakoztatniuk.
