Ahogy megláttam az első képeket a Monochromából, eszembe jutott, hogy ez a játék már egyszer megjelent Limbo néven, sőt még a történet is többé-kevésbé hasonló. Tulajdonképpen le is zárhatnám a cikket azzal, hogy a Monochroma egy gyengébben sikerült Limbo-utánzat, tessék továbbhaladni, de mivel itt embereket kell lebeszélni egy játékról ( ;-) ), már csak kötelességtudatból is folytatom.
A Monochroma egy kissrác kalandjait meséli el, akinek az öccse a játék elején beszakad egy tetőn és lábát töri. A hős báty feladata átmenekítenie őt a fél városon, egy igencsak szürreális, 1950-es évek hangulatát idéző világban, miközben szörnyű titkokra is fényt derítenek. Az interfész nélküli, fekete-fehér látványvilág – némi vörössel kiegészítve – remek alaphangulatot biztosít, így minden adott, hogy a Monochromából valami jó süljön ki.
A jó platformjátékhoz két dolog szükséges leginkább: a normális irányítás, amely a frusztráló ugrálást-mászkálást szórakoztató játékelemmé varázsolja, illetve a csavaros fejtörők, amelyek megoldása szakaszosan pumpálja a megelégedettség érzését a játékosnak, egyúttal meghozza a kedvet a következő, várhatóan még nehezebb kihíváshoz. Minden más, a grafika, zene másodlagos, ahogy ezt bizonyítja az is, hogy a Braid – amelyet az egyik legzseniálisabb platformjátéknak tartok – viszonylag egyszerű grafikával és hangokkal nyert össze kismillió díjat megjelenésekor.
Nos, a Monochroma remek érzékkel mindkét fent említett, kulcsfontosságú ponton elbukik. Az irányítás egyszerűen rossz – gamepaddel talán jobb a helyzet, ám május 29-én a támogatásátt annak problémái miatt Steamen keresztül megszüntették (gratulálok). Számtalanszor előfordult, hogy az irányítás bénaságai miatt haltam meg, és ez egy platformjátéknál eléggé frusztráló tud lenni. Zavart az is, hogy főhősünk minden ugrás után megáll, ez folyamatosan megszakítja/lassítja a játékmenetet, amire semmi szükség, mivel így is meglehetősen lassú. Ennek az oka pedig a játékkoncepcióban keresendő. Elvileg a játék nagy részében öccsünket kell a hátunkon cipelni, ilyenkor azonban borzasztó lassúak vagyunk, még ugrani sem tudunk normálisan. Némileg javul a helyzet, ha lerakjuk – erre akkor van szükség, ha valamilyen feladatot kell megoldanunk. Testvérünk azonban fél a sötétben, ezért csak jól megvilágított helyre lehet lerakni, ezért sokszor előbb a megfelelő helyet kell számára megtalálnunk. Ezután egyedül bóklászunk, megnyomunk valami gombot, visszamegyünk a gyerekért és irány a következő fejtörő – amelyek egyébként általában három másodperc alatt megoldhatóak.
A probléma az egész játékkal az, hogy van egy alapvetően remek, hangulatos világ, amelyben játszódik, a fizika is rendben van, ám az irányítás és a feladványok együgyűsége sokat ront az összképen. És hiába vannak néhol tényleg jó ötletek, mint például a minket üldöző kopasz őrök, ha a megvalósításukba hiba csúszik – jelen esetben az őrök például pontosan egy másodpercig jelentenek veszélyt, ugyanis borzasztó könnyű lefutni őket.
A látványvilágot már dicsértem, azonban még egyszer kitérnék rá: a pályák nagyon hangulatosak, az egyhangúan zuhogó eső, a gyárépületek, a kikötők mind remekül modellezettek, és egészen változatosak is, könnyen bele tudja élni magát az ember a történetbe. A későbbi szinteken lakásokba és egy bevásárlóközpontba is bejuthatunk, és mind rendkívül jól néznek ki a dinamikus megvilágításnak köszönhetően. Apró hibák persze előfordulnak, például az egyik pályaudvaron azokon a síneken érkezik hatalmas robajjal egy vonat, ami húsz méterrel mögöttünk véget ér...
Kettős érzések vannak bennem, amikor a Monochromát kell osztályoznom. Van egy nagyon kreatívan felépített világ, amelyben szívesen töltenék még el pár órát, viszont a feladványok legtöbbször ötlettelenek, az irányítás pedig bosszantó. Így legnagyobb jóindulattal is csak közepest kaphat. Kár érte.
