Biztosan mindenki ismeri azt az érzést, amikor az egyik kedvenc fogását tálalják fel neki, amely ínycsiklandóan gőzölög a tányéron, isteni az illata, nyáltengert fakasztóan csodás a megjelenése, ám amikor belekóstol, úgy érzi, valami mégis hiányzik belőle. Hiába a számos első osztályú alapanyag, a zamatos fűszerek és a szakács minden szakértelme, az étel mégsem sikerült olyanra, mint amilyenre számított. Valami ilyesmi motoszkál bennem is most, amikor ezeket a sorokat írom egyik legkedvesebb játéksorozatom idei fő folytatásáról. A Ubisoft a szó valamennyi értelmében történelmet írt 2007-ben az Assassin’s Creed franchise útnak indításával, amelynek azóta számos epizódja jelent meg. Kevés dolgot borítékolhatunk jó előre minden évben, de azok között biztosan ott lesz a sorozat egy, avagy több új epizódjának megjelenése, valamikor november tájékán. Idén is így van ez, amikor az elsősorban az előző generációs konzolokra szánt Assassin’s Creed Rogue mellett, azzal egy időben került a boltok polcaira a Unity alcímet viselő, újgenerációs rész is. Ezt a fejezetet már 2010. óta fejlesztette a Ubisoft Montréal vezetésével a francia központú vállalat nemzetközi gárdája, míg végül november derekához közeledve mi is a kezünkbe vehettük az előzetes ígéretek szerint minden eddigit túlszárnyaló kalandot.
A történet ismét a már jól ismert orvgyilkos–templomos párharcot dolgozza fel, ezúttal visszahozva azt az öreg kontinensre. A díszletet most a francia forradalom vérzivataros időszaka szolgáltatja, a XVIII. század végi Párizzsal, és az akkor még különálló településként működő Versailles-jal. A prológusban aktív résztvevői lehetünk az V. Kelemen pápa és IV. (Szép) Fülöp francia király által véghezvitt akciónak, amely során 1307. október 13-án, pénteken (igen, innen a tizenhármas számmal kapcsolatos babona) elfogták szinte valamennyi templomost, a tagokat kivégezték vagy bebörtönözték, és vagyonukat a Máltai lovagrendnek adták. A rövid bevezető után mintegy négyszázhetven esztendőt ugrunk előre az időben, amikor a még gyermek Arno Dorian az assassinek rendjébe tartozó édesapjával ellátogat Versailles-ba. Itt találkozik Elise De la Serre-rel, a templomosok nagymesterének kislányával, akivel éppen belemelegednének a játékba, amikor egy nagy csődület közepén a fiú holtan találja édesapját. De la Serre gyökerei ellenére magához veszi a fiút, akit felnevel, és próbálja útját a helyes irányba terelni. Elise közben a világot járva kapja meg a templomosok közé való beavatásához szükséges kiképzését, míg tizenhatodik születésnapján végül ebben a megtiszteltetésben részesülhet. A hívatlan Arno belopódzik az ez alkalomból rendezett bálba, ahol egy lopott csók után menekülni kényszerülve belefut haldokló pártfogójába. A valódi gyilkosok ráhívják az őrséget, így hősünk egy szempillantás alatt a Bastille-ban találja magát. Itt ismerkedik meg apja régi rendtársával és barátjával, Pierre Bellec-kel, aki látva a fiú tehetségét, a szárnyai alá veszi őt, és az 1789. július 14-i események közben történő szökésüket követően bevezeti a valódi gyilkosok bűnhődése iránti bosszútól fűtött Arnót az orvgyilkosok párizsi rendjébe. Ekkor kezdődik igazi kalandunk, amely során leszámolhatunk minden vétkessel, és ráébredhetünk arra is, kik állnak valójában a túlfűtött népharag jóvoltából véráztatta események mögött.
A készítők, habár érezhetően mindent megtettek, mégsem tudtak egy igazán fordulatos, állat leejtően csavaros történetet kitalálni, és végül a Bosszúvágy című filmsorozatra hajazó sztorit írtak a programhoz, amelyben ezúttal azonban nem Charles Bronsoné a főszerep. Az assassin és templomos rendek gyakorlatilag az „egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz” klisével illethetők mindvégig, és a harmadik részben még hatalmas svédcsavarnak számító „egy családon belül is lehetnek nézetellentétek” kezdetű motívum mostanra szintén inkább sablonosnak hat, mintsem rettentően izgalmasnak. A mai, modern szálat a minimálisra redukálták a fejlesztők, ami, be kell valljam, engem egyáltalán nem is zavart, sőt. Az mindenesetre nem rossz ötlet, hogy ezúttal a játékos kapja az Abstergo legújabb tesztalanyának szerepét, akivel rejtélyes videóüzenetek formájában veszik fel a kapcsolatot korunk orvgyilkosai.
A régóta ígért játékmenetbeli újítások egy része valóban szükséges volt már, de azok sajnos nem orvosolják a széria fennállása óta meglévő sebekből vérző hibáit. Talán a legjobb új feature a karakterek irányításában eszközölt változás. Eddig lefelé mászáskor, ha nem volt a közelben egy marék szalma, csak reménykedhettünk benne, hogy valami puhára esünk. Immár a magaslatokról való célzott lejutást is külön billentyűkombinációval könnyíthetjük meg, aminek hála szinte mindig épségben landolunk. A felfelé utat is megbolondították egy gyorsabb metódus implementálásával, ami azonban gyakorta inkább hat irreálisnak (például amikor egész emeleteket ugrunk fölfelé). Azt a bosszantó bakit azonban, hogy a szabadon való rohangálást aktiválva hősünk bármire és mindenre felmászik, ahonnan gyakorta alig bírjuk leimádkozni, még ha egy regiment kergeti is, nem sikerült kijavítani ezekkel a fejlesztőknek. A harc és a karakterfejlesztés szintén átment némi változáson. Egyfelől ezúttal jóval gyengébb és hiányosabb képességekkel kezdünk bele kalandjainkba, másfelől az ellenfelek is táposabbak lettek. Ez praktikusan azt jelenti, hogy immár három-négy ellenség legyőzése is nehézségeket jelenthet – főleg, ha az egyikük tisztes távolból lövöldöz felénk, amíg mi a többiekkel vívunk közelharcot. A sorozatból már megszokott képességeinket most bizony meg kell sorra szereznünk, így akár a szimpla elvegyülés, vagy a különféle gránátok használata is csak idővel és fokozatosan válik elérhetővé számunkra. Küldetéseink végrehajtásáért pénzt és creed pontokat is kapunk. Ezeket új felszerelésre, öltözetre vagy képességek aktiválására költhetjük, így fokozatosan erősödhetünk meg, és emelkedhetünk fel a ranglétrán a maximálisan elérhető 31-es szintig.
A fő küldetésszál mellett ismét rengeteg egyebet tehetünk. Részesedést kaphatunk a rendünk rejtekhelye felett álló kávéház bevételéből, amelyet cserében bővíthetünk; elvállalhatunk különféle kisebb küldetéseket, amelyeket „párizsi meséknek” nevez a program; Nostradamus titkos jeleinek felkutatásával összegyűjthetjük a templomosok tizennegyedik századi felszámolásában résztvevő legendás orvgyilkos mester köpenyét rejtő cella kulcsait; és nem utolsó sorban, a sorozat történetében először kooperatív küldetéseket is végrehajthatunk. Ezek kettőtől négy főig terjedő csapatok nem kicsit összehangolt működését igénylik, amit az is megbolondít, hogy ha egy valaki meghal, akkor bizony kezdhetjük elölről, azonban a végelszámolásnál ki-ki játékstílusa alapján részesül a javakból, amikor is az észrevétlenség (ami a rend egyik alapelve) nagyobb súllyal esik a latba az eszetlen gyilkolásnál. Típusukat tekintve ezek az akciók a sima, többszemélyes küldetések, illetve a szervezett, rendszerint a templomosok kincseinek megszerzésére irányuló rablások közé tartoznak. Mindezek mellett ismét gyűjthetünk ezt-azt – kokárdákat, újsághíreket stb. – és akár saját klubot is alapíthatunk, avagy beléphetünk egybe az online funkciók jóvoltából.
A játék látványvilága lélegzetelállítóan szép! Ez egyszersmind a program talán legerősebb eleme, amely az első pillanattól az utolsóig rabul ejti az embert. Eddig is csodálatos, korhű környezetben barangolhattunk a széria epizódjaiban, de a forradalom korabeli Párizs túltesz valamennyin. Az épületek, a háztetők, a fények és árnyékok kidolgozása tényleg áll-leejtően jól sikerült. Az ígért minden eddiginél hatalmasabb tömeg is valóban megjelenik a játékban, és akad olyan pálya is, amikor tényleg több ezer ember között kell átverekednünk magunkat. Ennek azonban ára van, ami a framerate hirtelen leesésében és ingadozásában mutatkozik meg, még ha a tesztelt PlayStation 4-es változat viszonylag stabilan is futott mindvégig. Az emberek fizimiskája meglehetősen hasonló, és sok száz polgár ide, vagy oda, rendre ugyanazzal a néhány tucattal futunk össze. A sztorivezetésnek hála időnként egyfajta időkapukon keresztül eljutunk a későbbi francia fővárosba is, így például az Eiffel-torony, az eredeti Miss Liberty, a földalatti vasút vagy a náci megszállás alatt álló Párizs is a tiszteletét teszi a programban. A zene és a hangok a szériától elvárható módon ismét jól sikerültek, és remekül illenek a játékhoz. Az egyes szereplők mind az angol, mind pedig a francia kifejezéseket anyanyelvi szinten ejtik ki angolszász szinkron választása estén, ami külön pikantériát kölcsönöz a játéknak.
A játék megjelenése óta hangos a szaksajtó és a rajongók hada a számos bugtól és glitch-től, amelyek érthetetlen módon ennyi fejlesztés után is benne maradtak a programban. A többi változatról nem tudok nyilatkozni, de a PlayStation 4-es verzió nálam viszonylag stabilan futott mindvégig. Nagyobb tömeg esetén, és az átvezető videók során azért érzékeltem némi fps-ingadozást, de szerencsére egyik sem volt zavaró. Ettől függetlenül számos grafikai és egyéb bakival találkoztam én is, amelyeket remélem, idővel kijavítanak a készítők. Néhány óra után már a szemem sem rebbent például a semmiből megjelenő vagy hirtelen eltűnő emberek, az egymáson simán áthatoló szereplők, a falból kilógó tárgyak vagy a rendre „beakadó” és moonwalkingoló karakterek láttán. A történet ezúttal kevésbé grandiózusra sikerült, mint ezt megelőzően, és annak vége sem okoz hatalmas katarzist. Arno mindvégig kizárólag a bosszúért él, azért szinte mindent feláldoz, és a legdurvább tragédiákat is olyan fapofával veszi tudomásul, amelyet Jason Statham, vagy Steven Seagal is megirigyelhetne. Az ember próbál vele valamelyest azonosulni, de ez a látszólagos érdektelenség végül elveszi a kedvét ettől, és végül csak az egyébként remek küldetésekre koncentrál, amelyek közül a legkiemelkedőbbek a számos úton-módon kivitelezhető orvgyilkosságok. Ez utóbbiak legalább olyan jóra sikerültek, mint az összességében kiváló, élethű és bárkit beszippantó környezet autentikus ábrázolása.
Az Assassin’s Creed Unity, mint azt a bevezetőben is említettem, számomra leginkább egy kissé elsózott, kissé íztelen, de csodálatos tálalású és remek illatú étel érzetét keltette. Számos indokolt újítása és kiváló prezentációja áll éles ellentétben a nem kevés buggal, a történetvezetés ezúttal talán kevésbé grandiózus voltával és a főszereplő érdektelenségével. Mindent összevetve mégis azt kell mondjam: engem egytized másodperc alatt szippantott magába a játék, amelyben nagy szerepet játszott az is, hogy végre ismét egy sok száz éves nagyváros, nem pedig a félig összetákolt újvilág adta hozzá a színpompás díszletet. Ha félre tudjuk tenni az „elsózás” miatti csalódottságunkat, és főleg ha nem hasonlítgatjuk ezt a fogást az előző, gyakran számos szempontból jobban sikerültekhez, akkor egy kiváló kalanddal lehetünk gazdagabbak. Én mindenesetre az lettem.
