Mára eljutottunk odáig, hogy a Dontnod stúdió neve egyre többeknek ismerős. Ez a Remember Me után még kevésbé volt érezhető, ám a 2015-ben megjelent Life is Strange segítette őket berobbanni a köztudatba. Nem is csoda, hiszen egy zseniális kalandjátékot pakoltak össze a srácok. Talán egy picit (vagy nem is annyira picit) fricska is volt ez a Telltale Gamesnek, akik jelenleg futószalagon gyártják a játékokat a műfajon belül. A Dontnod jelenleg több projekten is dolgozik, köztük a Life is Strange 2-n is. Így talán nem is meglepő, hogy a Life is Strange: Before the Storm végül nem az ő stúdiójukban készült el, hanem a kevésbé ismert Deck Nine Games gondjaira bízták. Ők pedig egy három epizódból álló előzménytörténetet tettek le az asztalra, amelynek alaposan fel kellett kötni a gatyát, ha a fel akart nőni az első játékhoz.
A Life is Strange: Before the Storm története tehát valamivel az első játék előtt játszódik. Max (a Life is Strange főhőse) elköltözött Arcadia Bayből Seattle-be, magára hagyva gyerekkori legjobb barátnőjét, Chloét. Chloe, aki két évvel korábban egy balesetben elveszítette az apját, ezt meglehetősen nehezen dolgozza fel. Mint sok tini, ő is épp a lázadó korszakát éli, vagyis minden olyan dolog iszonyatosan vonzó számára, ami kicsit is a szabályok ellen szól: kimarad esténként, az iskolát messziről kerüli, cigizik, füvezik, és ha kell, besurran ide-oda, akár még lop is. A történet egy koncerten veszi kezdetét, ahova fiatal kora miatt aligha engednék be, de ő azért valahogy csak bejut. Ott aztán, ahogyan kell, bajba is keveredik néhány magát keményre ivó alakkal szemben. Ám, mielőtt komolyabbra fordulna a helyzet, felbukkan valaki, aki kimenti. Ő nem más, mint Rachel Amber, a suli legmenőbb és egyben legtitokzatosabb alakja.
Így kezdődik Chloe és Rachel különös kalandja, amelyet végig kétségek és titokzatosság leng körül. Chloe egy lázadó, akinek alig vannak barátai az iskolában. Rachel viszont az egyik legnépszerűbb lány, tagja a színjátszó körnek, mindenki ismeri és mindenki a barátja akar lenni. Miért barátkozna ő épp Chloéval?
A Life is Strange: Before the Storm sztorija kevesebb misztikumot rejt magában, mint az első játéké. Ám, míg előzetesen egy picit talán aggódtam is emiatt, a teszt során kellemesen csalódtam: abszolút nem éreztem hiányát a misztikumnak, legalábbis annak a fajtának, amit az első játék képviselt. Itt ugyanis nincs időmanipulálás, semmi ilyesmi. Ez csupán két tinilány története, akik épp egymásra találnak, és rádöbbennek, hogy nincsenek egyedül a világ ellen.
Ebből fakadóan a játékmenet is egyszerűsödött. Az időmanipulálás helyett megjelent a szájalás rendszere. A történetet mindig a párbeszédek viszik előre, ezek során pedig időnként lehetőségünk van visszabeszélni valakinek. Ilyen például, amikor Chloe beleavatkozik egy iskolai szívatásba. Az ő igazi fegyvere az éles nyelve, amit ha okosan használunk, könnyű szerrel a javunkra dönthetünk el egy-egy vitát. A rendszer valójában pofon egyszerű, alig különbözik a sima dialógusoktól. Csak figyelnünk kell arra, hogy a másik mit mond, és pusztán bele kell kötnünk valamelyik részébe. Ezt két-három szóváltáson keresztül kell megtennünk és máris elriasztottuk ellenfelünket, aki végül egy legyintéssel rájön, hogy felesleges bármit is mondania, úgyis lesz rá valami frappáns válaszunk.
Ez a rendszer mókás, de valójában kicsit lapos is. Önmagában aligha vinné el a hátán a játékmenetet, de szerencsére kiegészül a döntés-következmény rendszerrel is. Vagyis a bizonyos helyzetekben hozott döntéseink később visszaköszönnek. Például amikor a játék elején belemegyünk a verekedésbe, kapunk egy csúnya balost. A monoklit pedig később szinte mindenki szóvá teszi. Ha viszont inkább elfutunk, később nem tudja majd senki, hogy történt valami.
A játékmenet tehát a jól ismert kalandjátékos elemekből építkezik: dialógusok, rengeteg olvasnivaló, a környezet felfedezése, ilyesmi. Ehhez társul a Dontnod által kitalált látványvilág, amely kissé baltával faragott, de ez is csak hozzáad az élményhez. Valahogy nehezebben tudnám elképzelni ezt a játékot kipattintott grafikával. Ez a Life is Strange-ben is tökéletesen passzolt, és most is megállja a helyét. Talán egyetlen negatívumként azt lehetne felhozni, hogy így egy picit hozott anyag érzést kelthet a játék, hiszen a készítők alig tettek hozzá valami egyedit a már ismert alapokhoz.
Ami viszont hibátlan, azok a zenék. Már a főmenüben felcsendülő dallam is fülbemászó. Hiába ismétlődik végtelenül ugyanaz a néhány akkord, valahogy sosem válik monotonná. (Amióta itt ülök és a véleményemet írom, végig ez a zene szól a háttérben, és nem hogy nem zavaró, de egyenesen kellemes.) A játékban felcsendülő zenék is mind ilyenek. Nincs belőlük túl sok, de azokat egytől egyig remek érzéssel válogatták össze. Többször előfordult, hogy csak a zene miatt hagytam, hogy egy jelenet hosszúra nyúljon. Csak bámultam a tájat mutató snitteket és hallgattam a zenét. Ami egyébként is tökéletesen illeszkedik a játék sajátos tini-lázadó hangulatához.
Ahogy öregszem, egyre kevesebb játék van rám tényleg nagy hatással. Kevés olyan történet van, ami képes tényleg magával ragadni, ahol nagyon megszeretem a szereplőket és érdekel a sorsuk. Nos a Life is Strange: Before the Storm ilyen. Talán hülyén hangzik, de Chloét nagyon könnyű megszeretni és aggódni érte. Annak tudatában, hogy Rachellel valami történni fog (mert ugye a Life is Strange-ben ő a titokzatos körülmények közt eltűnt lány, akit csak plakátokon láthatunk), még inkább könnyű aggódni érte. Hogy a két lány kapcsolata végül hova fut ki, azt majd a második és harmadik epizód meséli el. Az elsőt jó sorozatos hagyományokhoz hűen a lehető legjobb ponton vágták el a készítők.
A Life is Strange: Before the Storm egy egyszerű kalandjáték. De egy nagyszerű kalandjáték.
