Aki valaha is ült már le az internet elé, az jó eséllyel ölte bele élete néhány óráját ilyen-olyan Flash-játékokba (legalábbis amíg pár évvel ezelőtt elavulttá nem nyilvánították a technológiát). Ezek között voltak pofátlanul addiktívak, egyszerűek és meglepően összetettek is. Voltak sima kártyajátékok, de lövöldözni is lehetett. A Flash-játékok egyik legjobb fejlesztője szerintem a Con Artist Games volt, akiknek olyan játékokat köszönhettünk, mint a Crush the Castle és a Warfare széria. De mind közül a legnagyobb sikert és a legtöbb epizódot kétségtelenül a The Last Stand érte el. Ez az, amiből mára egy teljes értékű, Steamen is elérhető roguelite játék kerekedett. Azonban amit annak idején az első The Last Stand epizódok képviseltek, abból mára pusztán egy dolog maradt meg: a zombik.
Míg az első Flash-játékok nem szóltak többről, minthogy egy barikád mögül oldalnézetben minél több zombit kell lelőni, addig a későbbi epizódok már ennél jóval összetettebb, teljesebb játékélményt nyújtottak. Az olyan részek, mint a Union City vagy a Dead Zone megágyaztak jelen írásom tárgyának, a The Last Stand: Aftermath-nak. Ez egy izometrikus nézetű roguelite szerepjáték, amely kisebb nosztalgiabombának is felfogható. A történet jóval a zombiapokalipszis kirobbanása, tetőzése és lecsengése után játszódik. Az emberiség immár tényleg csak apró kolóniákban küzd az egyre esélytelenebb túlélésért. Vannak ugyan olyanok, akik immunisak a fertőzésre, de számuk elenyésző és így is egyre fogy.
Mi nem is egy ilyen immunis szereplőt fogunk irányítani, hanem épp ellenkezőleg: az általunk megformált karakterek egytől egyig mind már fertőzöttek. Olyan emberek, akiknek egy-két napnál már nincs több hátra az életéből, de ezt még töltheti a kolónia szempontjából hasznosan. Az ilyen arcokért nem akkora kár, ezért őket küldik ki terepre, hogy minél több felszerelést és ellátmányt gyűjtsenek be, mielőtt így vagy úgy, de eléri őket a halál. Ez a nem túl szimpatikus felfogás ugyanakkor meglepően érdekes játékmenetet generál. Így ugyanis sikerült megbolygatni a szokásos looter shooter felállást. Mindig garantáltan halálra vagyunk ítélve, a kérdés csupán az, hogy meddig húzzuk, illetve ez idő alatt milyen messzire jutunk el, mennyi holmit, infót és tapasztalatot szerzünk.
Minden új kezdetnél néhány véletlenszerűen generált karakter közül választhatunk, akik mind eltérő felszereléssel, előélettel és képességekkel vágnak neki az öngyilkos küldetésnek. És mind aktív fertőzöttek, vagyis a mutáció szép fokozatosan átveszi felettük az uralmat. Ez azt jelenti, hogy hiába kerüljük el a zombikat vagy hiába lőjük halomba azokat, akikkel mégis összefutunk, előbb-utóbb a mutáció győz, és mi is zombivá válunk. Ám ez a folyamat hasznos is egyben, mivel apránként véletlenszerűen választott emberfeletti képességekkel ruház fel minket.
Ami a játékmenet többi elemét illeti, a klasszikus looter shooter szisztémát követik. Kocsival haladunk előre a szintén véletlenszerűen generált pályákon, ha kifogy a benzin, jöhet a gyűjtögetés. Minden pályáról csak akkor léphetünk tovább a következőre, ha találtunk legalább egy kanna benzint. Addig viszont mindenféle holmit magunkhoz vehetünk. Olykor fegyvereket (lőfegyverek és közelharci fegyverek egész széles tárháza áll rendelkezésünkre) is találunk, de többnyire olyan kacatokat, amikből később fabrikálhatunk hasznos felszereléseket. Szerencsére az adott karakter halálával nem vész el mindaz, amit addig elértünk, hanem a következő delikvens már eleve ezen előnyökkel felvértezve indul neki egy újabb gyűjtögető körútnak.
Ami a grafikát illeti, se szépnek, se csúnyának nem mondható. Maguk a pályák egész korrektül fel vannak építve ahhoz képest is, hogy minden procedurálisan generált, vagyis csak sablonelemek véletlenszerű variációi. De mégis képesek visszaadni egy apokalipszisben elpusztult világ hangulatát. A karakterek és a tereptárgyak kidolgozottságán azért érződik a franchise eredete. A játék nem is fogja megizzasztani a PC-t, de azért hozza az elvárható szintet. Hibák sajnos akadnak, grafikai és játékmenetbeli is egyaránt. Bár a neten itt-ott olvashatunk a továbbjutást akadályozó súlyosabb bugokról is, én magam nem futottam bele ilyesmibe a teszt során.
A The Last Stand: Aftermath nem egy rossz játék, főleg azt nézve, hogy milyen fejlődési út áll az egész franchise mögött. Nem fogja megváltani a világot, túl sok egyedi vonást sem tud felmutatni. Talán a mutációs móka annak vehető, ami ugyanakkor bosszantó is tud lenni, ha esetleg egy karakter valahogy épp tökéletesen passzolna hozzánk. Az alapvetően egyszerű játékmenet, könnyen tanulható, de olykor elég kiegyensúlyozatlannak tűnő harcrendszer és úgy általában a hangulat képes rá, hogy észrevétlenné tegye az órák múlását. De az is tény, hogy dacára a sok játékelem (karakterek, pályák, mutációk stb.) véletlenszerű voltának, bizony idővel repetitívvé tud válni a játék.
