Hogy pontosan milyen logika alapján portolja játékait PC-re a japán Koei Tecmo csapata, azt az utóbbi pár év után már megtippelni sem merem. 2022-ben bármiféle logika vagy előzmény nélkül hirtelen PC-re portolták a Warriors Orochi harmadik részét – egy akkor már 11 éves játékot, amelynek folytatása ráadásul már évek óta elérhető volt a platformon. Majd május közepén arra kaptam fel a fejemet, hogy a Steam buzgón ajánlgatja számomra a csapat egyik legfrissebb megjelenését – az idén 10 éves Samurai Warriors 4 Deluxe kiadásának PC-s változatát.
A tesztelés lehetőségének természetesen képtelen voltam ellenállni, ha valaki régi PlayDome olvasó, az emlékezhet rá, hogy a Warriors avagy Musou széria olyan személyes bűnös élvezet számomra, mint másoknak egy mustártól és csalamádétól csöpögő megállós hamburger. Azt, hogy miért szórakoztató számomra a monoton, alapjaiban 20 éve, a Dynasty Warriors 2 óta szinte változatlan játékmenet, amelyben különböző karakterekkel kell történelmi csatákat végigkaszabolnunk, akár több ezer ellenféllel végezve egyetlen ütközet alatt, még meg tudnám magyarázni azzal, ahogy az emberi agy reagál a jutalmakra, a látványos pozitív visszacsatolásra. Ám a megújulástól való tartózkodást – amellyel ha a fejlesztők meg is próbáltak szakítani, általában nem lett túl jó vége, hacsak nem egy új, általában licencelt franchise keretein belül (Zelda, Persona 5 stb.) történt az – és ennek természetességét már kevésbé.
A negyedik rész tesztelése közben nem is igazán a játék vagy a port minőségével kapcsolatos kérdéseimre kerestem a válaszokat. Azokkal kapcsolatban akár egy az egyben be is másolhatnám szinte bármely korábbi részről írt tesztemet. Leszámítva talán annyit, hogy a pár évvel ezelőtti ötödik részhez képest ezúttal tetten tudtam érni azt a mások által gyakran felhozott kritikát, miszerint a Musou széria a látvány fejlődése és a csataterek méretének növekedése mellett hogyan veszít a karakterek, fegyverek és kombók sokszínűségéből a részek előrehaladtával. Ezek száma, megfejelve a dinamikus, saját történetünk kidolgozásának teret adó Chronicles móddal, a csaták során felmerülő dinamikus miniküldetésekkel, sokkal változatosabb és élvezetesebb játékmenetet eredményezett, mint akár a Dynasty Warriors, akár a Samurai Warriors legfrissebb, sorszámozott részei.
A lényeg pedig pont ez lenne, elvégre a látvány tíz éve sem volt a legszebb, a történet pedig minimálisan kötött le; ha nem rendelkeztem volna valamennyi háttérismerettel a japán történelemmel kapcsolatban, valószínűleg nem az SW 4-ből sajátítottam volna el ezt a tudást.
A port hozza a csapattól elvárható szintet, a Sony vagy a SEGA átirataihoz képest lenne hová fejlődnie, kontrollerrel még mindig ezerszer jobb az élmény, de láthattunk ennél bőven rosszabb átiratokat is az utóbbi években. Nem, a tesztelés egyik fő fókusza az volt, hogy talán végre választ kapjak, mégis miért vagyok elnéző azzal a futószalagon gyártással és minimális megújulással, amiért egyébként ízekre tudok szedni egy Far Cryt, egy Call of Dutyt vagy egy Need for Speedet?
Ugyanis ismét órákon át tudtam szórakozni a különböző kampányokkal, feloldható karakterekkel, a tetszőlegesen összeállítható saját harcosaimmal, annak ellenére, hogy mindezt már láttam, teszteltem, szerettem, aztán meguntam, félretettem, hogy aztán vagy egy új rész megjelenésekor, vagy puszta nosztalgiából ismét nekiüljek a kaszabolásnak. És ami valahol még rosszabb, még a tesztelés végére sem tudtam választ adni a fent felmerült kérdésre.
Objektív kritika szerint utálnom kellene ezt az egész sorozatot, mindent, amit képvisel, és azt, hogy egy tíz évvel ezelőtti részt kínál a kiadó 50 eurós áron, már-már vérlázítónak kellene tartanom. Ehelyett az élményem kifejezetten pozitív, csak ajánlani tudom érdeklődőknek és veteránoknak, és ha jön a következő Warriors játék, valószínűleg reflexből fogok lecsapni arra is. Ez a széria valahogy nem enged teret a köztes véleményeknek: vagy gyűlöli valaki olyan indokokkal, amelyek teljesen helytállóak voltak már tíz évvel ezelőtt is, vagy pont ezek miatt szereti és rajong érte. Én pedig úgy fest, az utóbbi kategóriába tartozok. Ez az én óriásbucis, ketchupos, mirelithúsos hamburgerem, a problémám vele pedig nagyjából azzal egyenértékű, mintha nem tudtam volna csibemájat és ananászt kérni bele.
