Az elmúlt években nagyon népszerűvé váltak az ún. liminal space játékok – gondoljunk csak például a The Backrooms sikerére, amiből horrorfilm is készül. Legutóbb az American Horror Stories egyik miniepizódjában is láthattuk a backrooms tematikát, ahol egész érdekesen mutatták be a jelenséget. Emellett egyre több leágazás, különálló horrorjáték jelent meg, amelyek mind használják a liminális terek fogalmát, azonban tovább is gondolják azokat. Ilyen volt a POOLS, amelyet a The Backrooms inspirált, viszont a settinget medencékre cserélték. A Dreamcore nagyon hasonló, és rögtön az első szekvenciája a véget nem érő medencék közé kalauzol el. De vajon működik-e videójátékként ez a koncepció?
A Dreamcore több fejezetre oszlik, ezek közül viszont jelenleg csak kettő érhető el jelen pillanatban, a trófealista is rájuk korlátozódik. Az első a listáról a Dreampools, amely a már említett medencés téma köré épül. Egy hatalmas labirintusban mozoghatunk, amelyben rengeteg medence található. Ez egyfelől lehet rendkívül nyugtató, relaxációs élmény (nem véletlenül kapott saját zenei mellékágat a vaporwave zsánerben), másrészt roppantmód nyomasztó is, ha az ember belemerül (szó szerint). Az első percekben még hajtott a felfedezés öröme, és érdeklődve próbáltam kitalálni, hogy mely utak hová vezetnek, hol ágaznak el a vízicsúszdák, és mit jelenthetnek a falakra festett ajtószimbólumok. Aztán az egész elkezdett a bőröm alá kúszni, és rendesen a hideg rázott, hogy egyedül bolyongok egy hatalmas útvesztőben, ahol óriási oszlopok és gondosan kicsempézett falak szegélyezik az utamat.
Ha valakit képes beszippantani a liminális terek témaköre, akkor itt azonnal elkaphatja egyfajta nyugtalanító, ugyanakkor a felfedezésre sarkalló hangulat. Egy idő után már azon kaptam magam, hogy memorizálom az útvonalakat (amennyire lehet), és a színes csúszdák alapján próbálok tájékozódni. A program egyébként fel is hívja a figyelmet arra, hogy az a legkisebb probléma, ha eltévedünk. Figyelni és tanulmányozni kell a környezetet, hiszen ezek által lehet előbbre jutni. Célunk elérni egy lifthez, de előtte még mélyebbre kell hatolni a labirintusba. Meg kell találnunk egy elemlámpát és követni a táblákat. Egyszerűnek hangzik, igaz? Volt egy pont, ahol annyira elveszve éreztem magam, hogy majdnem feladtam. Nagyon szűk folyosókon közlekedtem a keskeny medencék mellett, amelyek piszok egyformák voltak. Egy idő után már lehetetlen volt számolni hol fordultam le, menjek-e esetleg visszafelé. Szerencsére a bolyongás is jó megoldás, mert ahogy az elemlámpából is 3 darabot helyeztek ki, úgy az útvonalak közül is több bizonyulhat jónak. A kérdés, hogy mennyire bírjuk ki lelkileg.
A Dreampools amúgy meglepően szép lett: a vízeffekt roppant élethű, a szobák kialakítása pedig egész ötletes. Hozzáteszem, egy-két bugba azért belefutottam PlayStation 5-ön, valamint a nagyon távoli részeknél is látható volt némi villódzás, de gondolom, ezeket úgyis javítják. Az egész stuff letisztult, már-már félelmetesen steril hatást kelt, tökéletesen megalapozza a hangulatot. Zenék elvétve vannak, olyankor valami céllal kerültek a játékba. Például felhívják a figyelmünket egy fontos tárgyra, vagy a kijárat közelségét sejtetik. A hangok is csak a környezetünkből fakadnak, ahogy csobbanunk az alacsony medencékben, vagy ahogy futkározunk a terekben. Atmoszférikus az egész, nem is kell bele több.
Az Eternal Suburbia már egy fokkal érdekesebb. Ezt a Level 94 (szintén a The Backroomshoz köthető) ihlette, és lényegében arról van szó, hogy egy hatalmas kertvárosba kerülünk, ahol ugyanolyan házak között kell mászkálnunk. Némileg lineárisabbnak tűnhet a haladás benne, de itt sem egyetlen helyes útvonalat kapunk. Érdemes a víztározó felé haladni, hiszen ott egy kulcsot vehetünk fel, ami a tovább haladáshoz létfontosságú. Tetszett, hogy a napszak változik, tehát ahogy haladunk, úgy ránk esteledhet, majd jön a pirkadat, és ez a ciklus folyamatosan ismétlődik. Az Eternal Suburbia nem érződik annyira nyomasztónak, talán pont azért, mert nem egy zárt helyen játszódik. Később átkerülhetünk egy backrooms-ihletésű helyre, sőt, kiderül néhány titok magáról a kertvárosról is, de összességében szerintem ez egy sokkal kevésbé nyomasztó élmény, mint a Dreampools.
Kardinális kérdés, hogy valakit mennyire hoz lázba a liminális terek témaköre. Mert ha akad olyan, aki rajong a The Backroomsért és a hasonló játékokért, annak kihagyhatatlan a Dreamcore – pláne úgy, hogy idővel még további fejezeteket adnak hozzá. Egyelőre elképzelni sem tudom, hogy mi mindent találhatnak még ki a fejlesztők, de látszik a játékon (játék ez egyáltalán?) a téma iránti szeretet és odaadás, viszont legalább a jumpscare-parádét kihagyták. Jobb is, mert sokkal (SOKKAL!) nyomasztóbb és hidegrázósabb légkört szolgáltat az elveszettség és a magány fajsúlyos érzete, mint hogy valami amorf lény üldözzön minket a szobákon keresztül. A Dreamcore vagy kikapcsol és ideális alapanyagot szolgáltat egy kis sziesztához, vagy pedig szép lassan válik nyugtalanítóvá, és éri el, hogy az összes erőddel megpróbálj szabadulni a helyről. Végül is, minden csak hozzáállás kérdése.
