Minden sportnak megvan a maga szurkolótábora. Ugyanúgy, ahogy az utálói is, vagy csak olyanok, akik szimplán közömbösek iránta. Az utóbbi két csoportosulásnak pedig bizony nagyon nehéz elmagyarázni, hogy mégis miért jó... például a tenisz. Nem fogják érteni. Ha pedig a videojátékok világára forgatjuk át a dolgot, akkor bizony hiába népszerűek a sportjátékok, mindig is rétegcuccok maradnak (mondjuk a foci az egy jó vastag réteg).
Kivéve, ha jön a Nintendo, és „megnintendósítja” a témát. Népesítsük be a gombaföld lakóival, adjunk hozzá extra adag cukiságot, meg valami olyan faktort, ami az egészet a feje tetejére állítja és megbolondítja. Az eredmény garantált: máris nagyobb tábor lesz kíváncsi a produkcióra. Jelen esetben a Mario Tennis Feverre. Persze az olasz vízvezeték-szerelő és az angol királyi sport találkozása nem újkeletű (utoljára 2018-ben jelentkezett a széria a Mario Tennis Aceszel), de az új epizód garantáltan hoz meglepetést a legvérmesebb rajongók számára is, persze a jól ismert elemek mellett.
Nézzük előbb az utóbbit! Most is vannak tournamentek (a megszokott gomba, virág és csillag kupákkal), visszatért az Adventure mód (erről majd mindjárt picit részletesebben), illetve aki nem szeretne semmi komolyságot, az a Free Play keretein belül is megmérettetheti magát akár egyéni, akár páros meccseken. Természetesen a multiplayer sem maradhatott ki az online ranked matchekkel, illetve bevetésre került a lokális megoldás mellett a Switch 2 újdonsága, a Game Share is. Aki pedig a valódi teniszt szeretné behozni a nappaliba, újfent választhatja a Swing módozatot, akárcsak az Acesben, amely mozgásérzékelős irányítást tesz lehetővé.
No de akkor mik az újdonságok? Például a Trial Towers, ahol három toronyban kell egyre magasabb szintre küzdenünk magunkat, egyre fifikásabb ügyességi feladatokat megoldva. Egyfajta challenge vagy survival mód ez, kapunk három életet és ki meddig jut. A Mix It Upban szintén a(z igazi) tenisztől való elszakadás a téma, viszont itt speciális meccseket játszhatunk. A Ring Shot már ismerős lehet korábbról: az határozza meg a pontszámunkat, hogy a hálónál megjelenő (és persze izgő-mozgó) karikákon hányszor tudjuk átütni a labdát. Az erdei pálya izgalmasabb, mert dinamikusan alakíthatjuk a rendelkezésre álló pálya felületeket és az ellenfél csak oda üthet (természetesen az a jó, ha nekünk kevés van, neki meg sok). A Pinball Match flipperes ütközőkkel bolondítja meg az élményt, a Racket Factoryban meg spéci ütőket vehetünk fel és használhatjuk azonnal.
S akkor el is érkeztünk a lényeghez: miért Fever az alcím, és mi az igazi főszereplője az új Mario Tennisnek? Hát az ütők kérem szépen! Mindegyik valami spéci dolgot tud, és mivel van egy külön gombunk ezek aktiválására (persze ha már a hozzá tartozó mérőt is a megfelelő szintre tornáztuk). A dolog lényege, hogy az ellenfeleket valami kellemetlen helyzetbe hozzuk. Egy ütéssel varázsolhatunk a térfelükre tüzet, jeget, forgószeleket, de olajtócsákat is, amik még a képernyőt is bemaszatolják. Azt gondolom, hogy ha valami, akkor ez valóban kicsit megbolondítja a játékot, és indokot ad azok számára, hogy játsszanak, akik nem is szeretik annyira a teniszt.
Na de beszéljünk kicsit a fekete levesről, és itt kell hogy visszatérjünk az Adventure módhoz. Tény, hogy sokkal sztorisabb lett az egész, kapunk rengeteg átvezetőt (meg sajnos nagyon sok felesleges mellébeszélést is). Ugyanakkor a történet maga hihetetlenül bénácska. Dióhéjban: hőseink pórul járnak, és gyermekké változik mindegyikük. Ennek megfelelően vissza kell nyerniük a fizikumukat, végső soron pedig a korábbi kinézetüket is. A módozat első fele gyakorlatilag egy tutorial, ahol a létező összes ütést és feature-t begyakoroltatja velünk a játék hol jobb, hol gyengébb minijátékokban. Ehhez kapunk egy jókora komplexumot, aminek a fele teljesen felesleges, mert nem nagyon megyünk majd oda, vagy csak egyszer. A különféle szintek elérésekor teszteket is ki kell töltenünk, illetve vizsgameccseket is le kell tudnunk.
Amikor végzünk az egésszel (kb. két óra), akkor mehetünk tovább egy minimapre, ahol 4–5 állomásból álló turné (kalózhajó, ősi romok, dzsungel), valamint újabb minijátékok és meccsek vezetnek el a végső megnyugvásig, amikor is mindenki visszaöregszik, a gonosz pedig elnyeri méltó jutalmát. Eddigre azonban bőven meg is unjuk, szinte megváltás lesz, hogy vége van. Sajnos mivel nem mindegyik kihívás izgalmas, valamint túlságosan is sok és töményen adagolt a betanítás, sokszor inkább csak grindolásnak érződik ez a módozat, s mivel a sztori meg gagyi és feleslegesen elnyújtott, ezért nem ez a játék fénypontja.
A Mario Tennis Fever igazi élménye tehát a spéci ütőkben és az általuk okozott galibákban keresendő. Egymást szívatni mindig jó, így (visszautalva a kezdésre) akiknek önmagában a tenisz nem okoz örömet, azok is megtalálhatják a számításukat. Az új módozatok ezt jól kiegészítik, de így is azt kell mondjam, hogy a játék csak ideig-óráig szórakoztat, egy idő után kiismerhetővé és unalmassá válik. Minden bizonnyal jó pár hétvégén át a családi események sztárja lehet, vagy ha vendégsereg érkezik és menőzni akarunk az új konzollal, de ebben csak ennyi van. Az árcímkét összevetve a relatíve kevés (és „gyorsan romló”) újdonsággal, inkább megint csak a fanatikus rajongók járnak jól igazán.
