Ne maradj le híreinkről és cikkeinkről, kattints ide, és állítsd be saját forrásként a PlayDome-ot!
Nem is gondoltam volna jelen értekezés megírása előtt, hogy az olasz Milestone csapata immáron 32 éve van velünk. Hajdanában Milánóban még Graffiti néven indult útjára az Antonio Farina vezette társaság, a Screamer a harmadik projektjük volt, és ez alapozta meg a sikerüket. Eltelt a megjelenés óta 31 év, és bár az eredeti alapvetően ma sem rossz élmény, azért a kora már erősen meglátszik. Most pedig itt az újragondolt változat – ami a zsáner alapjain is teker egyet… – Kezdjük azzal, hogy a sztorimódot, amit itt tournamentnek hívnak, végig kell tolni ahhoz, hogy minden tartalmat feloldjunk – és itt nemcsak az egyes verdák festéseire vagy zenékre gondolok (mert hát lehet ezeket is), hanem a szereplőkre és járgányaikra is. Más játékmódokban csak a már lakat alól kikerült dolgok közül válogathatunk, így első dolgunk legyen a történet végigvitele. Ami egyébként egy anime/manga stílusban megálmodott kvázi vizuális novella, csak épp nulla választható szöveggel. És persze az ilyenkor megszokott(?) túlzásokkal, furcsaságokkal. Engem cseppet sem zavart ez játék közben, mert bírom a műfajt, de azt elhiszem, ha valaki nem épp autóverseny-kattintósregény hibridre vágyott…
A történetről csak annyit, hogy öt csapat versenyez a 100 milliárd dolláros díjért – és még változatos célokért (bosszú, ipari kémkedés, ilyesmi). Kellően extrém és meglehetősen japán – és persze röhejes is pár aspektusa (az, hogy mindenki az anyanyelvén csacsog, és simán megérti a másikat, a Csillagok háborújában még okés volt – még akkor is, ha itt meg is magyarázza az egyik szereplő, hogy lehetséges ez, hogy utána eldicsekedjen, hogy piszkálta meg a cuccot úgy, hogy a corgijával is tudjon dumálni). A történet és maguk a versenyek Neo Rey utcáin, illetve a város környékén zajlanak, elsősorban a száguldozásról szólnak, méltó és kellően változatos miliőt biztosítva.
Amiben újít az új Screamer, hogy ezúttal mindkét karra szükség van az autó irányításához: míg a bal kar a megszokott módon kormányoz, a jobb driftel. Igen, jól olvastátok, a kétféle kanyarodási technikát ötvözve kell áthaladni a pálya azon szakaszain, ami nem egyenes. És ami őszintén meglepett: ez működik, nem hülyeség – csak némi gyakorlás kérdése. Természetesen lehet boostolni is, csakhogy a csík nem elsősorban a vezetési kunsztjainktól töltődik, hanem a sebességváltásoktól. Megijedni nem kell, minden járgány lényegében automata váltós, de kézzel jól időzítetten belenyúlva hamar feltornázható a boost csík, amit aztán többféleképp lőhetünk el: vagy egy nagyobb, de rövid időtartalmú löketként, vagy egy hosszabban tartó, de valamivel gyengébb gyorsításként. Ha viszont tökéletesen időzítve engedjük el a gombot, akkor a szikrákon kívül kombinálva kapjuk a hosszan tartó nagy löketet.
További játékelem, hogy a másikat ki is lehet nyiffantani egy látványos karambollal, aki persze pár másodperces agónia után visszatér derekasan lemaradva. Ilyen durvaságokkal meg az aktiválható pajzzsal védekezhetünk – és persze ez is korlátozott mennyiségben áll a rendelkezésünkre.
Kaotikus? Az. Viszont itt egyen meg a fene: élvezetes. Még akkor is, ha a legkönnyebb fokozaton is lealáz a gép. Amit nem igazán értek... Ennyi év után nem mondanám magam fakezűnek, de a gépi sporttársak némelyike szerintem pofátlanul erősebb-gyorsabb nálam, bármelyik karakterrel is vagyok. Nem mondom, a dobogó nem elérhetetlen még így sem, de a győzelemért homorítva ívben brunyálom a vért, miközben az izzadság 360 fokban spriccel hajat rég látott homlokomból... Vagy csak rejtve sikerült némi Dark Souls-i játékosszivatást idecsempészni? Hmmm…
Technikai oldalról nézve az Unreal Engine 5 itt most jól vizsgázott, probléma- és röccmentesen muzsikált. Amit sajnálok, az a pályák kihaltsága: némi élet sokat dobott volna a hangulaton. A hangok terén is erősen manga a cucc – ahogy már említettem, aki ezt szereti, az új Screamert imádni fogja. Kellemes meglepetés amúgy, hogy a zenéket a főmenüben külön is meg lehet hallgatni – ahogy feloldjuk őket.
Tagadhatatlan, hogy remekül szórakoztam az új Screamerrel (ami egyébként tulajdonképpen nyomokban sem emlékeztet az ősére) – de ajánlani csak fenntartásokkal tudom. A kissé kaotikus irányítás és játékmenet egy dolog: tanulható-szokható, és ha az ember ráérez, onnantól jó móka. Viszont a gépi ellenfelek gusztustalanul jönnek az ember ellen, így viszont a sikerélményért talán túlzottan is meg kell szenvedni. Ennek a fejlesztők is tudatában vannak, az első patch után javult is a helyzet egy kicsit, szóval van remény.
