Akik már game-eltek a nyolcvanas-kilencvenes években, bizonyára emlékeznek, milyen népszerűek voltak a grafikus kalandjátékok. Akkoriban (kézzel rajzolt grafikával) ezek jelentették szinte a csúcs látványvilágot, a sztorikkal kiegészülve meg egészen mozis hangulatot teremtettek. Nem is csoda, hogy rengetegen álltak neki a teljesítésüknek, még nyelvtudás nélkül is (hol voltak még akkor a lokalizált játékok?), vagy éppen magazinok végigjátszásait használva. Ki emlékszik a Commodore Világ legendás, tizenegy (na jó: tíz és fél) oldalas Monkey Island leírására, ami legalább annyi poént hozott, mint maga a játék?
A LucasArts amúgy is uralta a korszakot és a műfajt, nem csoda tehát, hogy sokaknak kellemes emlék. Többek közt az imaginarylabnek is, s noha ők máshol (és máshogy) szocializálódtak, bizonyára Olaszországban is lehetett egy ottani CoVboy, aki felhívta mindenki figyelmét a játékaikra. A srácok felnőve játékfejlesztésbe fogtak és első nekifutásra a Willy Morgan and the Curse of Bone Town című alkotást hozták össze, nem egészen öt esztendeje. A játék le se tagadhaná, honnan inspirálódott, tele volt rengeteg utalással, meg úgy általában a hangulatán érződött a rajongás. Grafikailag egészen szépre sikeredett, ugyanakkor az emlékezetemben inkább erős közepesként maradt meg (rövidke volt a sztori, nem igazán emlékezetesek karakterek és a szinkronszínészek sem alkotnak kiemelkedőt – igaz, legalább készült hozzá az is).
Úgy fest, kellett a tapasztalat, na meg még egy kis idő, hogy a „kettes változat” már sokkal jobban süljön el: a Whirlight – No Time To Trip igazi profi munka benyomását kelti, amelynek láttán minden valamire való adventure fan nyálelválasztása beindul. Szó se róla, szerintem van olyan szép a játék, hogy lemászik a képernyőről (3D grafikát használ, de megmaradt a klasszikus oldalnézetes point-n-click hatás), de ugyanakkor a belbecs is nagyon pöpec. Ízig-vérig hozza azt, amit kell: rengeteg dialógus, izgalmas karakterek, kiváló szinkron, no és rengeteg pixelhunting meg tárgyhasználat, szép és változatos helyszíneken.
A történet két főszereplőt is tartogat: elsőként a kelekótya tudóst, Hektort ismerhetjük meg, aki a hatvanas években a beszédes nevű Verice Bayben tevékenykedik. A híre annyira „jó”, hogy még a helyi fagyis sem igazán szeretne neki hitelezni. Ennek ellenére azért kacatokból eszkábál egy időgépet, amivel a „jövőben”, vagyis a kilencvenes években landol. Így ismerkedik össze Margarettel, a korszak vagány művészpalántájával és ha már így alakult, együtt csiszolják tovább a találmányt, mígnem egy, az egész Földet veszélyeztető katasztrófára nem bukkannak.
Teendő tehát akad, a három fejezetre rúgó sztori első két része a két szereplő egyéni sztoriját bontja ki, a harmadik (noha kitalálható) azért maradjon meglepetés. No meg az easter eggek maguk is, azokból ugyanis van bőven. Az egyik kisfiút például Billy Corgannek hívják, de lépten nyomon felbukkan a Monkey Island, az egyik sarkon meg egy Marco Bezzecchi-logót véltem felfedezni graffitiként. No de nem is spoilerezek tovább, mert élmény megtalálni őket. Olyannyira, hogy némelyikért még achievement is jár, mint például amikor a Spider-Man emblémát megleljük (oops!... I did it again).
Helyszínekből épp elegendő mennyiség van – épp elég sok, hogy az izgalom megmaradjon, viszont nem annyira, hogy fárasztó legyen a szaladgálás. Természetesen időutazós stuff révén némelyiket több korszakban is megcsodálhatjuk, akár vicces kikacsintásokkal nyugtázva az idő múlását. A feladványok nem annyira nehezek, de azért akadt jó pár logikátlan darab, amikor a homlokomat csapkodtam (de ez is értékelhető a műfaj sajátjaként). Cserébe a dialógusok viccesek, a szereplőket hamar a szívünkbe zárjuk, nem utolsósorban a remek szinkronmunkának köszönhetően.
Ha netán valakinek az jönne le a soraimból, hogy a Whirlight – No Time To Trip nem igazán alkot újat semmiben, az azért lehet, mert így is van. A játék máshol jól bevált sablonokra épít, de mégsem unalmas, vagy középszerű. No és a titok? Csak az, amit már sokszor elsütöttem más tesztekben: néha nem kell a csillagokat lehozni, elég szívvel-lélekkel összerakni valami jól ismertet, az hatásosabb. A készítők látszik, hogy mindent megtettek, minden kalandjátékos „dili” adott: hotspotok felfedése, duplaklikkre kövi képernyő, kis idő után térkép, no és teljes szinkron (ez alapkellék). Azt mondanám, hogy műfaji rajongóknak kötelező, a koca kalandoroknak meg azért, mert tuti benne lesz a zsáner idei top háromjában. Az imaginarylab meg ha így fejlődik, akkor 2031 elején szívesen randizunk velük újra (de akár hamarabb is, ha úgy alakul).
