Ne maradj le híreinkről és cikkeinkről, kattints ide, és állítsd be saját forrásként a PlayDome-ot!
Kicsit sem túlzás azt állítani, hogy az 1997-ben (két évvel az alapjául szolgáló film után) Nintendo 64-re megjelent GoldenEye 007 egyike a legnagyobb hatású konzolos FPS-eknek. Gyakorlatilag egy csapásra mutatta meg a világnak, hogy igen, a belső nézetes lövöldözős játékok bizony egér és billentyűzet nélkül is lehetnek szórakoztatóak, négy részre osztott képernyőn pedig kifejezetten zseniális móka egymást kergetni és lövöldözni különböző karakterek bőrébe bújva. A Rare fejlesztőcsapata aztán szépen továbbcsiszolgatta a receptet az első Perfect Dark, majd a következő generációra megjelent Timesplitters-trilógia formájában. A GoldenEye 007 azonban megmaradt a konzolos FPS-ek nagypapájának, mely nélkül ki tudja, vajon hány széria valósult volna meg és milyen formában...
James Bond kalandja volt egyúttal a ’90-es évek első olyan FPS-játéka is, ahol fordult a platformok közötti kocka. Nem a konzolosok nézhették irigykedve, hogy a PC-sek milyen játékokat nyúzhattak, vagy hogy azokat mennyivel szórakoztatóbb formában tehették, hanem a PC-sek maradtak hoppon, a GoldenEye ugyanis nem kapott hivatalos PC portot. Annak esélyei pedig, hogy erre valaha is sor kerülhet, az évek múlásával és a James Bond-licenc státuszának változásával egyre csak csökkent. Konzolokon is mindössze három éve vált csak lehetségessé a klasszikus pótlása egy eredeti kazetta és Nintendo 64 konzol (vagy valamilyen emulátoros platform) nélkül.
Ez az a tipikus helyzet, amikor általában a rajongók és az indie fejlesztők szokták aktivizálni magukat, és a boomer shooterek diadalmenetéből nem maradhatott ki a GoldenEye 007 sem. Az elindított projektek közül pedig a legígéretesebbnek egyértelműen a Replicant D6 berkeiben készülő Agent 64: Spies Never Die tűnt. A probléma mindössze annyi volt, hogy egy hangulatos bejelentés, majd egy Steam demo után a nagyérdemű éveken át várhatott tűkön ülve, hogy vajon ebből a projektből lesz-e végül valami. De lett, augusztus elején pedig a régóta várt tesztpéldány kódja is az emailjem között landolt, így végre kipróbálhattam, milyen lett volna, ha a GoldenEye-t sikerül PC-re költöztetni.
A történetben a visszavonult szuperügynök, John Walter bőrébe bújhatunk, akinek ajtaján váratlanul bekopogtat halottnak vélt egykori nemezise, egy seregnyi névtelen fegyveres bérenc élén, hogy ellopjanak tőle egy szupertitkos vezérlőchipet (ami mellesleg kísértetiesen emlékeztet a Bond-filmből az Aranyszem műhold vezérlőkártyájára). Az akár kooperatív módban (osztott képernyővel vagy online) végigjátszható kampány tele van áthallásokkal a ’97-es játékra, egyes pályák, pályaszakaszok akár abból is származhatnának, miközben a főbb játékmechanikák, a célzás, az életerő-rendszer, a kütyük használata és a pályán teljesítendő objektívák megoldása is szinte változatlanul köszönnek vissza, épp csak annyi módosítással, hogy ne essenek bele a mai szemmel itt-ott már frusztrálónak számító kategóriába.
Walter életerőt nem, legfeljebb azt valamennyire védelmezni hivatott golyóálló mellényeket vehet fel a küldetések során, checkpointok nincsenek, az elhalálozás pedig a pálya teljes újrakezdését jelenti. Bár az ellenfelek az alap Agent szinten nem jelentenek különösebb fenyegetést, a nehézségi szintet emelve egész gyorsan haraphatunk fűbe, ha nem mérjük fel jól a terepet, esetleg fegyvert ropogtatva rontunk be egy ellenfelekkel teli terembe. A nehézségi szint emelése ráadásul növeli a teljesítendő célok számát is, illetve módosítja azokat. Például nem egy belépőkártyát kell megszereznünk egy ajtó kinyitásához, hanem túszokat kimentenünk, akik kinyithatják azt számunkra. Vagy egy ellenséges bázisra történő beszivárgás közben meg kell semmisítenünk a közeli fegyverraktárat is.
A játék pedig kifejezetten motivál a magasabb nehézségi szintek kipróbálására, sőt, talán kissé túlságosan is. A viszonylag rövid történet ugyanis fejezetekre osztott, az újabb fejezetek megnyitásához pedig kódfejtőkre van szükségünk, amelyekből Agent szinten csak pályánként egyet-egyet kapunk. Magasabb nehézségi szinteken, illetve a pályákat a fejezetek végén megjelenő, rejtett maszkok nyomában újrajátszva szerezhetünk továbbiakat. A játék felétől pedig erre már legalább egy-két pálya erejéig szükség lesz ahhoz, hogy megnyithassuk a következő fejezetet. Egy kicsit olyan érzésem volt ettől, mintha a fejlesztők nem lettek volna teljesen biztosak a játék újrajátszhatósági faktorával kapcsolatban, és inkább szándékosan elnyújtották kicsit így a játékidőt. Pedig a pályák újrajátszása a kódfejtőkön kívül is kínál még jutalmakat. Ha például az egyes szinteket a legjobb idő alatt toljuk végig, megnyithatunk különböző, szintén a GoldenEye-t idéző csalásokat is, mint állandó célkeresztet, erősebb kezdőfegyvert vagy irreálisan hatalmas fejeket a karakterek számára.
A kooperatívan is végigjátszható kampány mellől a nagy előd szellemében természetesen nem maradhatott el a klasszikus multi sem, melyet játszhatunk négyen osztott képernyővel, nyolcan online, vagy egyedül botokkal, különböző kihívások teljesítésével pedig új karaktereket és pályákat is feloldhatunk. A fejlesztők érezhetően sok időt szántak erre a módra, épp ezért szomorú, hogy a megjelenés óta a játékosszám lecsökkent, a tesztelés során pedig ha véletlenszerűen próbáltam lobbykat keresni, már szinte egyszer sem jártam sikerrel. Így ha kíváncsiak vagytok a játék multijára, érdemes barátokkal beszerezni az Agent 64-t, vagy szétnézni a hivatalos Discordon.
Ez a hiány azonban rámutat az Agent 64 talán legnagyobb problémájára: hogy ez a cím végső soron egy nosztalgiabomba. Nem gondolta tovább, nem dúsította a régi receptet úgy, ahogy azt számos boomer shooter szokta, pusztán megidézte és PC-re portolta egy olyan játék szellemét, amelyből anno a PC-s tábor kimaradt. Viszont pont ebből következik, hogy ezen a platformon igazi nosztalgia sem alakult ki iránta, a valódi célközönség így valószínűleg inkább egy szűk réteg lehetett, akik hozzám hasonlóan érdeklődve figyelték, hogyan próbálnak a fejlesztők a közel húsz évvel ezelőtti limitációkat és megoldásokat felidézve egy szórakoztató játékot fejleszteni, és hogyan fog működni ez a koncepció PC-n.
Az Agent 64: Spies Never Die pedig szórakoztató darab, amelynek minden eleméből sugárzik a fejlesztők rajongása az eredeti játék iránt, a fent említett pár hibát leszámítva pedig nincs igazán olyan eleme, amibe különösebben beleköthetnék. Azonban ha valakinek teljes egészében kimaradt a GoldenEye jelenség, és a szellemi örökös megjelenését sem várta hozzám hasonlóan a bejelentés, illetve az első demo óta, annak kérdés, hogy ez a játék mit nyújthat egy röpke, néhány óra alatt végigpörgethető kampányon és egy botokkal csak ideig-darabig szórakoztató, retro stílusú multin kívül.
