Rátapintottál a lényegre: a filmsorozatnak (ill. az egész háború alatt kialakult bajtársi közösségeknek) az összefoglaló monológja. Érdekes volt megfigyelni, ahogy Wintersék hallgatták a német tábornokot: tudták, érezték, hogy egykori ellenségük (most foglyuk) az ő lelkükből, az ő szívükből beszél, ez az egész róluk szól, a bajtársakról. Kiválkó dramaturgiai húzás volt így a sorozat végére ezt így megcsinálni és nem mondjuk egy Dale Dye-féle (col. Sink) csöpögős dumát ragasztani a film végére, amint az Easy-nek megköszöni azt a 400 nem tudom én hány napot a D-day óta.
Ryan: a 98-as megjelenése 42-szer néztem meg (nem kiröhögni
, de leszámítva a 92-es Sztálingrádot, mind as mai napig a legjobb háborús alkotásnak tartom, látványvilágában. Persze hemzseg a hibáktól, van benne jónéhány bosszantó halivúdi elem, de azt azért erősen vitatnám, hogy csakis a popcornon élőknek készült volna ez a film. (Sőt azt is gyanítom és tapasztaltam is a moziban, miután egymás után 3 nap mentem megnézni, hogy nem az átlag akciófilmekre szakosodott kólás közönség ült a sorokban.) Spielberg szándéka szerintem több volt ennél, azontúl, hogy néhány hatásvadász/szuperhős jelenet van a filmben és néhány karakter kimondottan bosszantó (számomra pld. Upham). Mindenesetre a két és fél órás filmből az első húsz perc a telitalálat, no nem a csimbumm lövöldözéstől, hanem attól az atmoszférától, amit a gyomromban éreztem. Szinte ott voltam a partraszállásnál.
