Prince of Persia (2008)

Az komoly, hogy nincs benne harc, hanem a pályák végén 1 az egy darab ellen van?

Amúgy: Kitolva

A negatívummal kezdem, aztán fröcsögök a pozitívumokról. Szóval, a harc hiánya tényleg elszomorító. Az 1989-es Prince of Persia-ban többet kellett harcolni, mint itt. És ha jön a pályavégi boss, akkor se kihívás a dolog, mert az egész átmegy egy Guitar Hero féle gombnyomogatásba, ami azért kiábrándító. Nagyképűen bevallom, rengeteg harci trükköt tudok a Warrior Within és a The Two Thrones-ban alkalmazni, így vártam már egy kis mészárlásra, de nem kaptam meg. Ezáltal egyébként a játék NULLA kihívás faktorral rendelkezik, hiszen a harcok hiánya mellett van egy olyan (szépséges) társunk, aki nem hagyja, hogy meghaljunk. Néha direkt leugrottam a mélybe hátha, de nem.
Sebaj, hamar túltettem magam a negatívumokon és mindezek nem vontak le annyit a játék értékéből, hogy ne legyek vele elégedett. Hiszen a PoP érzés megvan, a grafika gyönyörű, a tempó pörög és a zene…óóóóóó igen, a zene. Talán minden idők legszebb játék soundtrackja, ami a kalandozásainkat kíséri. Nagyon eltalálták.
Említést kell még tennem ezekről a Final Fantasy féle ugrabugrákról, amik a videókban zavartak, de a játék közben inkább lenyűgöztek. Sokan panaszkodtak még a kameraállásokra meg a billentyűzetes irányításra, de nincs velük baj. Aki kemény PoP fan, annak nem okoz fejfájást. A Tomb Raider szerintem sokkal szarabb e téren. Az összképet nézve elégedett vagyok, de remélem a második résznél már több ellenfelet kell a betonba döngölni.

9/10

Az lenne a világon a legnagyobb business, ha mindenkit megvennék annyiért amennyit ér, és eladnám annyiért amennyit hisz magáról!