Lehet valami a repülőgép-tervekben, mert a politikusok úgy harapnak rájuk, mint a hal a szép kövér csalikukacra. No persze általában az adófizető állampolgár az, aki az éles anyagi horgon találja magát ficánkolni, mint például a billió fontos Concorde-ügyben, amit még e válogatás egyik szerzője is kénytelen elismerni, mint nagyságrendekkel nagyobb, felelőtlenül jólelkű kormánytámogatást személyes utazásai érdekében.
1930-ban a cardingtoni Lord Thomson volt a Légügyi Miniszter, és vágyálmai netovábbját a brit léghajó, az R101 volt. Annyira, hogy elhatározta, a hajó első úti célja India lesz, holott a nagy masina kísérletei még korántsem zárultak le, és nem volt még neki légi bizonyítványa.
"Az R101 olyan biztonságos, mint egy ház", jelentette ki magabiztosan a fedélzetre szálltában. Szomorú, de elhamarkodott volt a miniszter vélekedése: ő is a negyvennyolc áldozat között volt, mikor másnap, borongós hajnalban a hatalmas léghajó Beauvois közelében hegynek ütközött.
Hogy a II. világháború után elkerüljék az előzőhöz hasonló botlást, az Attlee kormány, Lord Brabazon vezetésével bizottságot állított fel, hogy az döntse el, milyen, a jövőre nézvést is kielégítő repülőt építsen a brit ipar. Hivatalos testülethez mérten is megkülönböztetett figyelemre méltó rekordot hozott össze a bizottság. Hosszú és megfontolt tárgyalások után abban maradtak, legalább olyan nagy gépet kell építeni, ami elér a Brit Birodalom (mely birodalomban köztudottan soha nem nyugodott le a nap) legtávolabbi pontjaiba is. És olyan lassú is legyen, hogy a világ távoli pontjain lévő primitív leszállópályákra is gond nélkül landolhasson.
Az eredmény a világtörténelem legnagyobb repülő fehér elefántja lett. Brabazonnak keresztelték el.
A dugattyús motorral működő Brabazon olyan lassú volt, hogy maximális sebessége nem haladta meg egy harmincas évekbeli kétfedelűét, és olyan nagyra sikeredett, hogy vázszerkezete saját súlya alatt összeroppant.
Sőt mi több, a sugárhajtómű brit találmány megjelenése az egész vircsaftot elavulttá tette, mielőtt az elkészült volna.
Mikor a Brabazont a hulladéktelepre dobták, a költsége 12,5 millió fontnál tartott. Többe nem került.
Tekintettel a Brabazon bizottság dicső hagyományaira, 1957-ben a brit védelmi miniszter, Duncan Sandys megjelentette főosztályának forradalmi Fehér Lapok kiadványát, mely hivatott volt eldönteni a brit hadsereg perspektíváját. Az elkövetkezendő években, ecsetelte bizakodóan a dokumentum, szükségtelenné válik az ember irányította repülő, és minden elvégezendő feladatot irányított rakéták látnak el, egyúttal ezek a jövő fegyverei is.
Ennek az örömére nagyszámú repülőgéptervet sutbavágtak, és minden pénzt, energiát az olyan rakétákra koncentráltak, mint a Blue Streak.
Mr. Sandys jóslata meglehetősen korainak bizonyult. A következő két évtizedben a Királyi Légierő több billió fontot fordított az ember vezette gépekre, amelyek többsége szükségképpen amerikai volt, lévén a brit megfelelőket annak idején megfontoltan elvetették. Az utódkormányok kellemetlen feladata volt a nagy garral beindult rakétatervezések leállítása.
Kár érte, hiszen annyira bíztak a Fehér Lapokban.
No nemcsak a brit meg amerikai politikusok szenvednek a drága repülő szerkezetekbe való végzetes belebolondulás betegségében. 1956-ban eldőlt, újra felszerelik a nyugatnémet Luftwaffét, ami "teljesen korszerűtlen" volt. Védelmi miniszterként Franz Josef Straussra hárult a gép kiválasztásának feladata.
Tekintve, hogy a fő követelmény egy alacsonyan szálló, földi célokra specializált gép volt, talán több mint furcsa, hogy Strauss választása a Lockheed Corporation F104 Starfighterére esett, amit direkt nagy repülési magasságú elfogó vadászgépnek terveztek. De a Lockheed megígérte a németeknek, néhány tollvonással áttervezik a gépet vadászbombázónak (mi az nekik), és így minden klappol. A repülő ára, amint abban megegyeztek, költségek plusz nyolc százalék, mindössze 400.000 dollár gépenként.
Más dolog az, hogy miután elkészült, a németeknek minden egyes F104G 1,6 millió dollárba került. Oda se neki, kicsire nem nézünk. Az ár nem volt fontos. Ami talán a derék germánokat érzékenyen érintette, az nem más, mint hogy az áttervezés egy olyan repülőt szült, ami túlsúlyos és instabil volt és különös hajlama volt kis magasságokban és figyelmeztetés nélkül dugóhúzóba menni.
A Luftwaffe pilótái nem minden ok nélkül hamar félni kezdtek a repülőtől, amit, ahogy az elveszett gépek és pilóták száma nőtt, elkereszteltek "özvegycsinálónak" meg "repülő koporsónak". Jó mi?
1980. október 15-én a 195-ik német Starfighter zuhant le egy Köln közelében levő erdőbe. A legfrissebb Luftwaffe-vicc így szólt: "Hogy tehetsz szert egy Starfighterre?" "Végy egy darab földet, és várjál."
És még mondja valaki, hogy a németeknek nincs humoruk.
"Not everyone likes metal... FUCK THEM!!!" - Fat Ed
