(Részlet a könyv Kísérleti nyulak c. bevezető szösszenetéből: )
Ez elvileg egy írótelep lett volna. Úgy volt, hogy
biztonságos a hely.
Egy elszigetelt írókolónia, ahol dolgozhatunk, és amit egy
Mr. Whittier nevű öreg, nagyon öreg, haldokló férfi igazgat.
Erre készültünk.
Úgy volt, hogy írni fogunk. Mindenfélét. Szépeket.
A mi kis csapatunk, az ő tehetséges diákjai,
akik elzárták magukat a hétköznapoktól három teljes
hónapra.
Olyan neveket találtunk ki egymásnak, hogy Hősszerelmes.
Meg hogy Hiányzó Láncszem.
Meg Anyatermészet. Ilyen hülye neveket. Mondtuk, ami
eszünkbe jutott.
Ahogy kiskorunkban is kitaláltunk neveket
a világunk növényeire
és állataira. Ahogy a nektártól ragacsos bazsarózsát is,
amelyben hangyák nyüzsögnek, hangyavirágnak neveztük. A skót juhászt meg Lassie kutyának.
De felnőtt fejjel is ugyanígy szoktuk valakire azt mondani, hogy
az a féllábú férfi.
Vagy: az a fekete lány, tudod...
Úgy hívtuk egymást, hogy:
Rágalmazás Grófja.
Meg: Rendfenntartó Nővér.
A neveinket a történeteinkkel érdemeltük ki.
A családja helyett mindenki
a története alapján kapott nevet. Olyanokat, hogy
Hajléktalan Hölgy.
Mószer Ügynök.
Meg olyan neveket, amik alapjául a foglalkozásunk helyett
a bűneink szolgáltak.
Szent Béltelen.
Meg Vandálok Hercege.
Vétkeink és bűneink alapján neveztük el egymást. Nem úgy,
ahogy a szuperhősöket szokás.
Hülye nevek igazi embereknek. Mintha felvágnánk egy rongybabát, és benne igazi beleket, igazi tüdőt, dobogó szívet és vért találnánk.
Forró, sűrű, ragacsos vért.
True, az elmúlt hét közepén sikerült kivégezni, de talán csak azok a könyvek a jók, amiken napokkal később is elmélkedsz. Nem szeretnék senkit se félrevezetni, mert aki egy újabb Harcosok Klubját vár az írótól, az némiképp csalódni fog. Nyilván nem is ez volt a cél. Talán csak a minden ok-okozati függvényt kielemző szatirikus stilisztika az, ami megmaradt a jól megszokott palahniukosnak.
A 17 vétkes ember 17 vétkes története megmosolyogtató, drámai, esetleg iszonyt keltő. Vagy szimplán durva.
A novellákban megírt történeteket pedig a saját önként vállalt börtönükben, az írótelepen zajló események választják külön. Mintha egy rövidfilm-sorozatot olvasnál, amit reklámblokk helyett egy fiktív valóságsóval szakítanának meg újra és újra.
A horror-szálat leginkább az adja az összekötő fejezetekben, hogy a vétkes társaság nem szökött börtöntöltelékekből áll. Hétköznapi figurák, nemritkán megbocsájtható bűnökkel, akik az idő előrehaladtával egyre többre lesznek képesek az első hely megszerzéséért. Hogy ezért minél több emberi testrészt kell feláldozni, az már kit érdekel. Ebben a játékban mindenki főhős akar lenni.
Meghal valaki. A szokásos. Náthás Kisasszony prüszköl egyet, eközben Mószer Ügynök kamerázza, Rágalmazás Grófja pedig magnetofonján rögzíti Szent Béltelen Helyszínelőket megszégyenítő elemzéseit. Mialatt eszik. Mindegy, mit. Ha a körülmények úgy hozzák, hogy valakinek a frissen mikrózott seggét, hát azt. A lényeg, hogy a hangfelvétel tökéletes legyen.
És az a kísértet mindent elront.
Vagy nem.
Ajánlom. Szerencsére kellő (468 old.) vaskosságú, mégis hamar átragod magad rajta; később pedig bármikor újra meg újra elolvashatod a kedvenc történeteidet. Nem egy újabb Harcosok Klubja. De ugyanúgy merész, provokatív, vicces és ajánlom.
Aryx-díj.
„A tanítómesterem egy macska volt. Tőle tanultam meg a jelenben élni.”
