Na jó, még pár szót azért írok.
Kisebb a volumen, mint a Trónok Harcában, kevesebb szereplőt mozgat, de a karakterek nem kevésbé kidolgozottak (sőt, Abner Marsh kapitány az egyik legjobb Martin karakter szvsz., de rajta kívül is vannak benne még emlékezetes karakterek; Savanyú Bill, Damon Julian, hajjaj...), a 19. század közepi Mississippi-vidék és élet megjelenítése valami félelmetesen hangulatos, maga a regény pedig intelligens. Nem tudok rá jobb szót, egyszerűen egy végtelenül intelligens módon megírt mű. A stílus egyébként tipikusan martini, a legjobb értelemben véve, tele végtelenül emberi és embertelen gesztusokkal, néha ott, ahol nem várná az ember, de valahogy mindig totálisan találón elhelyezve.
Komolyan mondom, ez a legfrankóbb "horror"-regény, amit valaha olvastam, bár klasszikus értelemben véve sem horror-, sem pedig vámpírregény (és ugyanakkor mégis mindkettő). Jóval több ezeknél szerintem.
Ja, és van egy óriási előnye a Trónok harca sorozattal szemben: kérem szépen, ennek van eleje, közepe és legfőképpen vége!!
Élő bizonyíték arra, hogy Martin papa - valamikor, még a nyolcvanas évek elején - képes volt még arra, hogy bő négyszáz oldalban elmeséljen egy egész történetet, úgy, hogy az koherens, zárt egységet alkot, teljesen korrekt (szerintem zseniális) befejezéssel. Talán emiatt, - tudom, szentségtörés - jobbnak is tartom a Game of Thrones sorozatnál. Komolyan. (Történetben, méretekben, talán kidolgozottságban is erősebb a GoT, de a Lázálom mégis jobb írás szerintem.)
Hát, ennyi...
Endure. In enduring, grow strong.
