The Last of Us: Part II

Zseniálisnak tartom az egész új részt, a nézőpont váltást is. Az első részhez hasonlóan nagyon jól építkezik az ismert bosszútörténet elemekből. Mindkét oldalon. A vége pedig olyan értelmezést, keretet ad az egésznek, ami van annyira jó, mint az első rész vége: Ellie bosszúja mögötti a megbocsátás kimondásának elvesztése áll, és az, hogy van értelme az életének, csak ő is hazudik magának, hogy meg kellett volna halnia, Abby útja meg a bosszúból elkövetett tettének „kompenzálásról”, megváltásáról szól, mert folyamatosan szembesül vele, hogy a vele tartók közül nem feltétlen élte meg mindenki úgy, ahogy ő, és a háborúban felnövés helyett valóban életeket akar menteni.

Annak idején a „Királyok csatája” olvasása közben a végén, mikor Catelyn elengedi Jaimet a beszélgetésük után, nagyon bíztam benne, hogy a következő kötetben megkapjuk nézőpont karakternek, és szerencsére a prológus után ő is következett. Konkrétan nekem ő a kedvenc szereplőm az egész szériából, pedig igen, kilökött egy gyereket az ablakon, hogy védje magát és a testvérét. Mégis az, hogy hallani lehetett a „belső hangját”, ha nem is elfogadhatóvá, de megérthetővé teszi a szereplőt. A Naughty Dog valami hasonlót vitt most végbe itt.

Több helyen belefutottam, olyan véleményekbe is, hogy Joel nem volt jó ember, végül is megérdemelte a halálát, azokért, amiket élete során elkövetett. Szerintem ez a moralizálás rossz irány egy ember megítélésé során. Elég csak Budapest második világháborús ostromának eseményeit akár néhány részletében megismerni, miket vagyunk képesek művelni egymással az túlélés érdekében. Ez még nem teszi helyessé a tetteket, de árnyalja, hogy ne csak a „jó” és „rossz” végletekben gondolkozzunk.

Megdöbbennénk sokan, ha egy társadalmi összeomlás során mi miket tennénk meg. Nem tudhatjuk, mit hozna ki belőlünk. Nem ismerjük ezeket az oldalainkat. Ahogy Herbert mondta (mindig tudok találni valamit ) „A Dűne Istencsászárá”-ban: „Ismerem az őseim gonoszságát, mert én vagyok ők. Az egyensúly rendkívül kényes. Tudom, hogy közületek, akik ezeket a szavakat olvassák, kevesen gondoltak valaha is így az elődeikre. Sosem jutott eszetekbe, hogy elődeitek túlélők voltak, hogy a túlélés esetenként már önmagában is véres döntéseket követelhet, olyan önkényes brutalitást, amelynek visszaszorításán a civilizált emberiség oly keményen dolgozik. Milyen árat fogtok fizetni ezért az igyekezetért? Hajlandóak lennétek elfogadni saját pusztulásotokat?”

Van, ami túl van jón és rosszon. Lehet vitatkozni, hogy ebben meddig lehet elmenni, a játék pont ezt teszi és ezt a kérdést kutatja, hogy traumák meddig vihetik el az embert. Az, hogy mit ítélünk meg jónak és rossznak, annak függvénye, mennyire tudjuk a traumát átélni és azonosulni vele.

Bátor döntés volt, viszont én nem folytatnám a szériát. Ez a két rész együtt így volt tökéletes, kerek egészet alkot.