A Deck Nine fejlesztőcsapata végre felnőtt a feladathoz, és olyan Life is Strange-játékot tett le az asztalra, ami egy lapon említhető a Dontnod-féle klasszikussal. Habár a sztori a megszokott panelekből épül, és végig érezni, hogy az írók a biztonsági játékra mentek: adott egy csendes amcsi kisváros, amire egy gonosz mammutcég rátelepszik, és persze szép lassan kiderülnek dolgok, senki sem az, akinek elsőre látszik, barátból ellenség stb., stb.
Nem is ebben domborít kiemelkedően a játék, hanem az érzelmi hullámvasútban, amit nyújtani tud. Már önmagában zseniális húzás, hogy az aktuális főhősnőnknek az eddigiekhez képest némileg földközelibb különleges képessége van: a szuperempátia, és ezt a képességét igen sűrűn fogjuk használni a játék során. És ahogy egy LiS-játéktól elvárható, sokszor kényszerülünk nehéz döntések elé, amikről az adott pillanatban nem is gondolnánk, hogy kihatással lesznek a végkifejletre…
A megvalósítás majdnem* csillagos ötös. A True Colors szép. Gyönyörű. Nem feltétlenül vagyok oda a tiri-tarka játékokért, de ezt a szupergazdag színpalettát végig olyan művészi gondossággal alkalmazták a játékban, hogy végeredményként nem öncélú giccsparádét kapunk, hanem itt tényleg megvan minden színnek a maga helye. Másik lehetetlennek tűnő feladat lehetett az, hogy emberi arcvonásokkal lássák el a karaktereket anélkül, hogy az emberi érzelmek megjelenítése a megszokott képregényszerű karaktereken uncanny valley hatást idézzen elő (erre negatív példa a LiS Remastered). Ezt a már említett főhősnőnk, Alex esetében kimaxolták a készítők, szinte minden rezdüléséből ki lehet valami érzelmet olvasni.
*Ugyanakkor sajnos hiába a nagyon szép helyszínek, ha erősen behatárolt a mozgásterünk és ilyen meg ilyen akadályok, és láthatatlan falak állják az utunkat, mint 1999-ben. És bár a fontosabb karakterekkel szinte együtt érzünk, az utcákon A és B pontok közt esetlenül bolyongó NPC-k borzasztóan illúziórombolók. Anno az első rész iskolaudvarán azért lehetett a többi diákkal értelmes szót váltani, az egyik gördeszkázott, a másiknak modellt állhattunk a rajzához stb. Itt a “statiszták” teljesen funkció nélkül csak úgy vannak, és végig olyan érzésünk van, hogy Haven Springsben nagyjából 30 ember lakik.
De nem szidom tovább a játékot, mert egy nagyon kellemes (de rövid, hehe) kalandban volt részem. Amúgy – ha éppen nem az a cél, hogy felzaklasson minket – meglepően megnyugtató, meditatív hatást nyújt a játék.
Abban, hogy így beleéltem magam, biztos közrejátszott az is, hogy egy elég stresszes időszakban merültem el a játékban, de már terápia helyett is bőven szép élményt nyújtott.
+:
A legjobb Life is Strange-játék a klasszikus első rész óta.
-:
Behatárolt játéktér.
Hamar a végére érünk.
„A tanítómesterem egy macska volt. Tőle tanultam meg a jelenben élni.”
