Szét*** az ideg

Én is nagyon hálás vagyok, hogy otthon teljes az egyetértés abban, hogy se gyerek, se házasság. Ez persze páromnál még változhat, de remélhetőleg nem fog. Ő 32, én 41 leszek ma-holnap. Szeptemberben leszünk 10 évesek. Nekünk annyi elég, hogy szeretjük egymást, boldogok vagyunk és támogatjuk egymást mindenben is. Sosem éreztem késztetést, hogy utódom legyen. Főleg erre a pusztuló világra. Így is a szívem szakad meg néha, ahogy látom doksifilmekben hogy ba**zuk tönkre az egészet. Sajnálom az unokahúgaimat, de ugyanakkor nagyon remélem, hogy az Ő generációjuknak talán még normális élete lehet és nem konzervből kell majd friss levegőt szippantaniuk és élelmiszerért meg iható vízért harcolniuk. Bár ahogy a dolgok állását nézem, lehet már sajnos nekünk sem adatik meg a békés és nyugodt élet, mert csak nem bír magával egyik nagyhatalom sem. Előbb-utóbb valaki rakétákat akar majd indítani. Az abszolút elcse**ett módon kezelt migráns helyzetről meg inkább ne is beszéljünk az EU-ban...

Én nem tudom elképzelni, hogyan lehet szülőként egyáltalán létezni, emberként funkcionálni. De az tuti, hogy az idegeim nem bírnák. A környezetemben minden szülő kimerült idegroncs, akiknek megváltás a munkahely, ahova menekülhetnek. Hálás vagyok azért, hogy bennem nincs semmilyen vágy a családalapításra. A házasság gondolatától is viszolygok. Nem szívesen adnám fel azt a függetlenséget, amiért elég sokat dolgoztam. Félreértés ne essék, ha valaki boldog családapa/-anya, tök rendben van és elfogadom, csak ne próbáljon róla meggyőzni, hogy ez milyen jó lenne nekem is. Másik, amit rühellek, amikor elvárják, hogy körülöttük és a gyerekük körül forogjon a világ - elég népszerű ez a mentalitás.

„A tanítómesterem egy macska volt. Tőle tanultam meg a jelenben élni.”

"de el nem tudom képzelni, ezt 0-24-ben hogy lehet elviselni"

Gondolom gyereke válogatja. De például kedves barátoméknál is a nagyobb gyerek egy ördögfióka volt kiskorában, a kicsi pedig egy áldott kis buddha gyerek. Legalábbis 1,5 éves koráig, mert onnantól megszállta a démont és őrjöng, akaratoskodik, az őrületbe kergeti néha szülőket. Azt mondják mindig, hogy saját gyerekkel más. Az kevésbé idegesítő meg sokkal türelmesebb vagy vele. De itt is a szülők adott lelki állapotán meg a nevelési stílusán múlik. Ahol elkanászodtak a gyerekek és kezelhetetlenek, ott látszólag ki vannak készülve a szülők és semmi energiájuk. Ahol betalált a nevelés és még szerencséjük is volt a gyerekkel, ott gondolom 90%-ban kiegyensúlyozottság és béke honol otthon és a családi programokon egyaránt. Az én két unokahúgom is hihetetlen jól nevelt, le a kalappal az édesanyjuk előtt(95%-ban az Ő érdeme szerintem). Már egész fiatalon elvoltak egyedül szépen csendben, mindig elfoglalták Magukat valami kreatívval. Szót fogadtak és egyből csinálták, amit kértek Tőlük. Mondjuk ez az, amit én láttam. Ki tudja mi volt, amikor nem voltam ott.

Peace: Nah igen, mi is már így megyünk nyaralni, visítozó és sikítozó gyerekeknél, ahol még a szülő is beáll közéjük, kevés elviselhetetlenebb dolog van. Nekem ugyan nincs gyerekem és nem is tervezek, de el nem tudom képzelni, ezt 0-24-ben hogy lehet elviselni. Ha valaha lesz is, akkor csak örökbefogadással és csak egy idősebb példányt, kihagyva minimum az első 6-7 évet.

Aryx: Ne is mondd, itt is van néha kollégák között is olyan hangoskodás, hogy elnézést kell kérnem telefonbeszélgetés közben és elvonulnom / rájuk csukni az ajtót (én olyan open helyen ülök, ahol nem tudok bezárkózni).

"évtizedeken át a légkörbe mérget vetettek, ezért lett különösen fontos, hogy értéket teremts"