CSak 18 éven felülieknek!!!
Toldi
I. ének
Ég a napmelegtôl a kopasz tyúk szarja,
Miklós retkes tökét ugyancsak vakarja.
Dühös lapostetvek csípik ahol érik,
Rücskös seggepartján vecsernyéznek délig.
Amott a kútágas alatt áll egy némber,
Vízmerítés helyett, jobbágyfaszra kémlel.
Nincs egy árva szôrszál a pinája ráncán,
Az utolsót is tegnap vesztette el kártyán.
Vályúnál az ökrök szomjasan delelnek,
Bokrok tövén pesztrák, s béresek tekernek.
Zsombékok tövén, hol füves az árok,
Vígan enyelegnek üzekedô párok.
Egy, csak egy legény van, aki nem hág: Toldi,
Bár hatalmas faszát talicskán kell tolni.
Legénytoll sem fedi hatalmas nagy pöcsét,
Egyensúlyoz rajta három tonna rôzsét.
Malomkövet zúz szét iszonyú dorongja,
Vadállatok futnak elôle morogva.
Egy krónikás írja, mit szemével látott:
Duhaj kedvében egy megyét meghágott.
Delelôn az ipart agróban zi,
Faszára a nôket huszasával fzi.
Amint vakaródzik, s a semmibe réved,
Lát felé ügetni nyalka hadfi népet.
Megjött immár Toldi rókalelk bátyja,
Visszeres seggén lóg szattyánbôr gatyája.
Kókadt kanócpöcse gubbaszkodva hallgat,
Nem kér ô már pinát, csupáncsak nyugalmat.
Valaha egykor ô volt a kuplerájok bakja,
Most csúfosan lóg le bús, penészes makkja.
S ha egyszer mégis üzékedni merne,
Duhaj kedvében nagyokat tekerne.
De hiába nógatja a fonnyadt tököt,
Sunyin és unottan mond az csütörtököt.
Ezért rút irígység bántja Györgynek szívét,
Látja testvéröccse duzzadó nagy pöcsét.
S gondolata támad, mely aljas és kajla:
"Majd elintéz téged a királyi szajha!"
II. ének
Fel van lobogózva ôs Budavár tornya,
Dicsô lovagoknak áll itt hôsi torna.
Lajos királyunknak nemi kedve fogyó,
Elégedetlen már a királyi lotyó.
Kihirdette tehát hetedhét országba:
Jelentkezzék lovag, ki nejét meghágja.
Nem könny feladat, nem mindenki bírja,
És aki nem bírja, ásva annak sírja.
Hét numerát kíván a királyi némber,
Ki sem véve a faszt, egyben végezvén el.
Akinek hét után úgy áll, mint a szálfa,
Annak Aranybullát vernek a faszára.
Jött is Csáktornyáról jó Bükköny Levente,
Ćllati nagy faszát ürüzsírral kente.
Nekifohászkodott, szólt: "Dupla vagy semmi!"
De az ötödiknél nem tudott már menni.
Fogcsikorgatva jött Kont a kemény örmény,
Megcsóválta farkát, s támadt nagy légörvény.
Dölyfösen rikoltott: "Kilencszer verem be!"
Ćm hét után nem állt, s tették hs verembe.
Riszálja valagát Johanna, az álnok,
Mert izgatja peckét egy kiherélt pohárnok.
S míg trágár apródja szívja keble halmát,
Beugrat pejlován Vazul, a hôs dalmát.
Mered nagy kopjája dicsôségre várón,
Ćm csakhamar kidôl, s viszik ki hordágyon.
Sok ledér lovag jött, felcsigázva kedvük,
De hiába folyt el drága életnedvük.
Senkinek sem állt föl öt után, hiába,
S vonták a várkastélyt gyászdrapériába.
III. ének
Mint dámszarvas, kit seggbelôtt az ármány,
Fut sötét erdôbe szegény Miklós árván.
Együgy szívében csak egy terv világol,
Hogy a nehéz versenybôl gyôztesen kilábol.
Ösztökélte bátyja, - minden szava lépes:
"Most mutasd meg öcsém, dákód mire képes!"
Ravaszul beszél, véka alá rejtve
Csúf terve, hogy öccsét elveszejtse.
A hold meszes segge felkúszott az égre
Mire Miklós felért Buda alá végre.
Öklözi a kaput, rúgja, veri, rázza,
Míg durván ráförmed a királyi strázsa:
"Hé paraszt! Süvölvény! Ez királyi porta!
Nem zsellér fickónak áll itt hôs lovagi torna!"
Én paraszt? Füstölög és fogat csikorgat,
Iszonyú hímtagja vészjóslón horkad.
S mintha vasból volna ágyékának kincse,
Tajtékzó dúvadként csap le a kilincsre.
Lesúlyt hôs Botondként, képes volna ölni,
Röpköd az ércforgács, támad rés ökölnyi.
Iszonyút rikoltva ugrik be a résen,
S siet, hogy a nemes harcból le ne késsen.
Amíg a várkertet fürkészve átszelte,
Látta Lajos királyt, ki tökét jegelte.
Meglepte ôt Miklós, keservesen nyögött,
"Ha kedves az életed, baszd meg azt a dögöt!"
"Voltam én is egykor délceg, ifjú, nyalka,
Most búsan ténfergek rossz picsákat nyalva.
Ha kedves az életed, gondold meg a dolgot."
S ványadt pöcsét rázva keservesen morgott,
Megköszönte Miklós a király tanácsát,
Felfeszíti faszával a bejárat rácsát.
Ezt látja Johanna, s felsóhajt epedôn:
"Remélem nem visznek ki téged is lepedôn."
Miklósnak dermeszti szívét, mit látott,
Eléje Johanna nagy picsája tátog.
Bozontos szôrök közt, mint egy mérges kígyó,
Kígyózva tekereg a vérvörös csikló.
Ćsítva szürcsöl hatalmas puncija,
Melynek rmértéke úgy harminchat uncia.
Nem szívbajos Miklós, legény ô a talpán,
Be is veri tüstént nagy husángját nyalkán.
Ökleli Johannát az abnormis karó,
Ugy dolgozik benne, mint a cséphadaró.
Tíz kopasz csillagjós számolja egy gépen,
Már a hetes turnus át van hágva régen.
Szívós a királyné, a huszat is állja,
Segge a Lohengrin nászdalt trombitálja.
Ćm harminc után már hervad a lotyó,
Bár Miklós még serényen dorongol.
Elalélt Johanna, nem bírja már szusszal,
Zsémbeskedik Miklós, megtoldja még hússzal.
"Meghalt a királyné!" - sikoltják a vének,
Lerángatják Miklóst szerecsen pribékek.
Taszigálják, rúgják seggbe meg hasba,
Diadalmas pöcsét verik nehéz vasba.
Lödörög Miklós, mint lófasz a lébe,
Megkötözve viszik a király elébe.
Trónján ül Lajosunk, vidor most a kedve,
Podvás seggét nyalja idomított medve.
A halálhírt egy szolga nagy sietve hozta:
"Urnônket e paraszt, a halálba baszta!"
Felujjong a király - "Lovaggá lesz ütve!"
Igy szóla Miklósnak, ki áll szemlesütve.
"Kívánsz szz leánykát? Telt valagút? Ringót?
Minden a tied, mert megölted a ringyót!
Mert a szerelmet ajzó szél, ha eljöve tavasszal
A fél világ nem tudta ôt ellátni fasszal.
De te méltó voltál a királyi dögre
Dicsô magyar faszod álljon mindörökre!"
Sose vitatkozz idiótákkal, mert lesüllyedsz az ő szintjükre és legyőznek a rutinjukkal.
