Toldi estéje
1. ének
Nagyfalu határán csend honol a tájon,
Csak egy borjú nyög fel néha fájón.
Alvó béresektôl tarkállik az asztag,
Hej, de régen is volt, mikor itt még basztak.
Beborult az élet, szídják a világot,
Merthogy kivetettek a pinára vámot.
Fonók ders mélyén hallgat most az ének,
Adómentes pinát álmodnak a vének.
Toldi-kúrián is rajta ül a rontás,
Néha veri pöcsét csak egy méla kondás.
Itt él Miklós, ki már lassan ôszbe hajla,
Legendás dorongját ónos rozsda marja.
Hajh, mikor még bejárt vígan hegyet-völgyet,
Nagy pöcsére tzve szzlányt, úrihölgyet.
Nem ragyog Miklós farka hímes ékkel,
Diót tör csak vele, s néha dinnyét lékel.
Budavár felül is kósza hírek járnak,
Ott is beborult a régi jó világnak.
Buzeráns taljánok csúf erkölcse hódít,
Becipeltek azok rút, idegen módit.
Ez a nyavalyája sok fôúri háznak,
Nyegle udvaroncok nyalnak, franciáznak.
�gy kesergett Miklós, míg szolgája, Bence,
Megmaradt kenôccsel a tepsit kikente.
Azután tréningképpen, mint ifjú korában,
Léket fúrt faszával a szemöldökfában.
Ekkor egy hírnök jött elfúlva a hírrel:
Budán egy cseh delnô gyalázatot mível!
Riszálja valagát, a magyart becsmérli,
Nincsen már acél jó magyar fasz? - kérdi.
Felhördült most Miklós, félrelökte Bencét,
Szétverte faszával vaspántos kredencét.
Megsmirglizte faszát, rozzant buzogányát,
Próbaképp meghágta Bence ifjabb lányát.
Ünneplô ruháját felrántotta aztán,
�gy szólt: megmutatom, mit tud egy aggastyán!
Végül felkapott egy darab tüzes taplót,
Seggbe döfte vele úgy Rárót, a vak lót,
Hogy szörny kínjában szegény rozzant pára
Táltosként száguldott Miklóssal Budára.
2. ének
Gyászlobogót lenget a szél Buda ormán,
Tarsegg kesely gubbaszt ott mogorván.
Házastársak jönnek, delnôk tág valaggal,
Rég nem használt férjek, fityegô kis fasszal.
Impotens lovagok mennek támadásra,
Háromhetes kemény hôsi távnyalásra.
Trágár udvaroncok nyaldosnak duettbe,
Ritkán használt pöcsük penészes, szúette.
Amott martalócok és ledér menyecskék
Kefélnek hátulról, mint akár a kecskék.
És míg így majmolják az oktalan barmot,
Eunuchok fújnak seggel víg alarmot.
Verseny van kíírva, az fti a bandát,
Ki tudja meghágni bunyevác Mirandát.
Ki cseh származású, s hirdeti nagy garral,
Nem találkozott még nagypöcs magyarral.
Duna hajlatában áll egy magyar tábor,
Veterán vezérük idôs Lacfy nádor.
Kinek nemi kedve napról-napra fogyó.
A segge már ráncos, töke fonnyadt bogyó.
Rongyszer pöcsével csak néha keféle,
Inkább csizmaszárát fényesíti véle.
Ifjú leventéknél még szörnybb a viszony:
Ismertetô jelük idült pina-iszony.
Ilyen vezetôvel, s ilyen lovagokkal
Ki merne bajt vívni rengô valagokkal?
Hogy is vághatnák be kopjájukat tövig
�k, akik a pinát is csúzlival lövik?
Hiába hentereg faszt epedve nôjük,
Évszámra nem áll fel rothadt bögyörôjük.
Hajh, magyar dicsôség, talmi, tnô holmi?
Hol késel legendás, nagy pöcsöddel, Toldi?
Nem tud itt már baszni néhány kun, csak pár móc,
Bukjék ki a ködbôl farkad, mint az árboc!
Vágtass, öreg Miklós, leckéztesd a hordát,
Nyerd meg az utolsó, a leghôsibb tornát!
3. ének
Hogy a Nap korongja az egekre hágott,
Miklósunk lovának tar seggére vágott.
Mivel az vágtatni már nem akaródzott,
Csak poroszkát, s közben fingott, vakaródzott.
�gy Miklós pöcsével úgy vágta lapockán,
Mivel sarkantyúját elvesztette kártyán,
Hogy szegény gebébôl majd' kiszállt a pára,
Lóhalálban futott Miklóssal Budára.
És a küzdôtéren, mit a harc hevített,
Összerogyott, s egy utolsót nyerített.
Öreg - szólt egy lovag, s dôlt nagy röhögésbe -,
Hôs paripád kimúlt végelgyengülésben!
Míg társait szintén röhögések rázták,
Szegény öreg Miklóst marták, figurázták.
Öreg! Tudsz-e hágni? Indulsz-e tornára?
Mondd, emlékszel te még a pinára?
Hallgat szemlesütve, mint egy vén aszkéta,
Ravaszul titkolja, hogy ô is baszik néha.
Bôg a gyülevész nép: Szz vagy, vén apostol?
Azért vakaródzol hát a sok lapostól?
Ćm vad röhögésük dobpergésben vész el,
Hol fasz kell, lesz verseny, hova nem az ész kell.
Olcsó szellemesség nem segít a népen,
Mely most farkbehúzva kódorog a réten.
Hol a cseh hetéra rengô valagával
Csalogatja ôket mézzel, malagával.
Nagy seggét himbálva dôl a heverôre,
Negédesen kiált: lovagok, elôre!
Bújnak a magyarok, csak a lengyel Gaszton
Hentereg a díszes brüsszeli damaszton.
Ćm lankadt pöcsével vall hamar kudarcot,
Bús pironkodással adja fel a harcot.
Szól Miranda: Nincs jó magyar fasz, ha mondom!
Nincs? Rikoltva terem Miklós a porondon.
Felkapja a delnôt, feldobja hörögve,
Visszazuhantában akasztja ôt szögre.
Elfelejti mostan baját, idôs voltát,
Pörgeti nagy faszát, akár a motollát.
Szaltózva hajítja ismét fel morogva,
Míg delnônk ájulva terül a porondra.
Lovag! - sikolt a hölgy -, légy hozzám humánus!
Elôreront szavára tíz vad cseh ulánus.
Leugrik a nôrôl Miklós, s lábra pattan,
Szörny ágyúcsöve csehek hátán csattan.
Majd feljebb emeli a vészes tarackot,
Azzal ad fejükre szikrázó barackot.
Ráront most Miklósra egy cseh nôi század,
Numerát most Miklós leadhat vagy százat.
Neki meg sem kottyan, végsô harcra készült,
Sok dorongolásban nem hiába ôszült.
Faszát a sikongó delnôkbe akasztja,
Fertályóra alatt mind félholtra bassza.
S mit csinált ezalatt Miranda, a beste?
Zöldrevert valaggal a menekvést kereste.
Nekirontott Miklós kegyelemdöféssel,
Nem baszik ez többé soha egy öltéssel.
Tapsol a nép, fetreng, seggit veri földre,
Egetverô zajjal kapják Miklóst ölbe.
S míg magasra tartva gyôzôk táncát lejtik,
Igyekezetükben durván fejre ejtik.
Beverte homlokát, mely kôbe talála,
Annak recés széle lôn szörny halála.
Gyászkoszorút szôttek hervadt pinaszôrbôl,
Hetven pucér delnô állt a sírnál, körbôl.
A nádor beszéde könnyeket fakasztott,
Holt pöcsére aztán ékkövet akasztott.
Vesztére, mert nyomban felnyôg, mint az ôrült,
Csoda történt: Miklós fasza megdicsôült!
Vaskripta fedele szilánkokra mállott,
Hogy az iszonyú fasz utolszór felállott.
Rácsapva a nádor rücskös valagára,
Ki nagyot ordítva akadt fel a fára.
Lehanyatlott aztán Miklós hímes éke,
És lekonyult végleg hervadó emléke.
Zárdás szztôl kezdve nagypicsájú nôkig,
Fennmarad emléke idôtlen idôkig.
Sose vitatkozz idiótákkal, mert lesüllyedsz az ő szintjükre és legyőznek a rutinjukkal.
