mint a gyönyörtől fúlt éj:
magába zár a mámoros zörej,
mi zavartan áll a bamba kín fölött.
Félelmes és nekem való minden őszinteség,
kezek kiáltnak fogyón az ég felé,
szemembe dúdol az égi kék madár,
és vígan zöldell a sínszalajtó lapály.
Közelg önfeledtségemben az ábrándult
monolit, mi dolmenek közt a leghitványabb...
A világ nagy kapuja sorra nyílik, s bezárul,
így verik félre a fák fölött fösvény fényharangomat.
A Fájdalom! Kiált a felhőtlen ég is,
pillérei között az édes nap nem talált utat,
magába zárt, terméketlen fészekalja, minden,
mint szalma közt a drót, a sürgető csodák...
Ez egy saját vers, a többi saját a
http://vilagszabadsag.freeblog.hu oldalon.
[Brutus, fiam, ne játssz azzal a késsel! Valaki még megsérülhet.]
