Álmok

Tegnap megint volt egy beteges álmom. Csak embereket láttam, a környezet full elmosódott volt, de a színekből és foltokból látszódott, hogy valamiféle erdő és egy zöld mező határán voltam nappal. Találkoztam egy lánnyal, akit már rég nem láttam. Ő odafutott hozzám és rám borult. Így voltunk a néma csendben pár percig. Ajka az enyémhez simult és akkor katonák jöttek, mind az erdő, mind a rét irányából és elkezdtek lövöldözni, robbantgatni, harckocsikkal laposra gázolni egymást. De mi csak ott álltunk és nem mozdultunk. A csata zaja egyre hangosabb lett, de még mindig nem tettünk semmit, csak egymással törődtünk. A szemem be volt csukva, de mégis láttam saját magunkat, együtt, láttam a tájat, a harcoló feleket és közben a kép egyre élesebbé vált. A végén már annyira éles volt, hogy az már túlzás (nem emberi látás volt ez, hanem kb. valami olyasmi lehetett, mint a sasé, még a legtávolabb lévő részleteket is láttam: pl. hány golyó van még a távolban lévő harckocsi gépágyúján a töltényláncból). Már túl zavaró is volt ez a sok részlet, de nem tudtam becsukni a szemem, mert az már így is zárva volt. Nem tudtam jobbat csinálni, kinyitottam a szemem, azt hittem, hogy így fel fogok ébredni, de nem így lett.
Visszatértem régi álmomba: a házba, ahol lakom, lebombázva. Elkezdtem lemenni a szétbombázott lépcsőkön, egészen a földszintig, ki a kapun. De a kapualj alatt megint találkoztam a lánnyal. Csak ennyit mondott: - Szerintem mára ennyi elég lesz. És felébredtem.
De miből lett volna elég? Az a házas álom volt a lexarabb dolog életemben, de most nem éreztem félelmet, teljesen nyugodt voltam. Nem mondhatom el, hogy deja vu-t éreztem volna, de tény, hogy biztosra véltem, hogy most semmi baj nem lesz, mint ahogy a csatatéren se esett semmi bajom.