xeLaR blogja

Azumanga Daioh - Fura lányok középiskolában

xeLaR | 2012.09.16. 15:29 | kategória: anime

Nem vagyok híve az iskolai életet bemutató "slice-of-life" animéknek. Ez főleg azért van, mert a leggyakrabban olyan más műfajok vagy stílusbeli elemekkel vegyítik össze, ami számomra élvezhetetlen. Természetesen az én hibám, hogy nem nyáladzom a hihetetlenül nevetséges fanservice jeleneteken, illetve hogy nem pityeredek, hanem inkább a falba verem a fejem a kiválasztott szerelmespár minden egyes romantikus megmozdulásán. Persze láttam olyan animéket, ami valamilyen szinten tartalmazott ilyen jeleneteket, de nem azokon volt a hangsúly. Nekem kell egy normális, érdekes történet vicces, szerethető szereplőkkel, hogy élvezni tudjak egy ilyen alkotást.

Erre a mostani bejegyzésem tárgya egy olyan anime, ami nem szól semmiről egy csomó idióta lánnyal a főszerepben, és aminek a viccesebb jeleneteit már vagy százszor láttam vicces AMV-kben. És persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy mennyire aranyosan, cukin néz ki az egész. Nem vagyok ellene a jó, vicces animéknek, de úgy gondoltam, hogy ez nekem már sok. Aztán miután egy kicsit kutakodtam utána, akkor jöttem rá, hogy ennek az animének milyen óriási jelentősége volt. Ez az anime ugyanis nagymértékben hozzájárult a "moe" kinézet és viselkedés népszerűsítéséhez, illetve a semmiről sem szóló animék sorozatgyártásához. Tehát azt is lehetne mondani (nagy túlzással), hogy nélküle nem lett volna Lucky Star, vagy például K-On.

Persze szemétség lenne emiatt okolni a sorozatot, mivel a moe, azaz cuki stílus amúgy is előretörőben volt, és valószínűleg nélküle is elkészültek volna az említett művek. Ami miatt ez mégis kitűnik a többi közül, hogy ez volt az első olyan anime, ami óriási siker volt a rajongók és kritikusok körében is, aminek köszönhetően egy klasszikussá vált. De tényleg megérdemli ezt az óriási imádatot? Gondoltam végre meglesem, hogy ez a 10 éve megjelent anime mégis mennyire jó.


Azumanga Daioh - 2002 - 26 epizód - iskolai élet, vígjáték

Szóval a sorozat egy középiskolai osztály pár lánytagjáról szól, akik a teljesen különböző jellemük ellenére barátok lesznek. Végigkövetjük életüknek ezen szakaszát, ott is főleg csak a fontosabb momentumokat láthatjuk, mint például a nyári szünetet, vagy az iskolai kulturális fesztivált. A "történet" (ha nevezhetjük annak) azzal kezdődik, hogy egy elsős osztályba új diák érkezik Chiyo személyében, aki egyfajta géniusz, és egyenesen az általános 5. osztály elvégzése után ide érkezett meg. Fiatal kora ellenére hamar összebarátkozik az osztálytársaival, mint például a túlbuzgó Tomoval, a csendes és atletikus Sakakival és a picit gúnyos Yomival. Később az osztály kibővül még két lánnyal, az egyik a rendkívül fura Osaka, akinek az agya mindig máshol jár, míg a másik az ugyancsak atletikus és versengő Kagura. Rajtuk kívül még megismerjük a tanári kar pár tagját, akiket a való világban valószínűleg soha nem engednének tanítani. Például itt van Yukari a főszereplő lányok osztályfőnöke, de viselkedésileg megragadt a középiskolai szinten, vagy Kimura-sensei, aki saját bevallása szerint azért lett tanár, mert szereti a középiskolás csajokat. Szóval az ő életüket követjük végig a 26 részen keresztül.

Ez a szereplőgárda egy szép, színes társaság, akik nem a tipikus sablonokat testesítették meg akkor, amikor ez az anime készült. Itt a lányok nem szerelemre éhesek, akik nyomulnak a jobbnál jobb pasikra, hanem egyszerűen csak szórakozni akarnak. A túlságosan lelkes és nagyszájú Tomo rengeteg csínyben és más baromságban benne van, ami nem éppen egy rendes női tulajdonság. Még jobb példa erre Yukari, aki felnőtt nőként rendkívül lusta, gúnyos, egy picit számító, egyszóval gyerekesen viselkedik. És akkor még ott van Osaka is, aki annyira hihetetlenül fura jelenség, hogy az már elképesztő. Azért vannak érdekesebb karakterek is, mint például Sakaki, aki rendkívül szeret minden cukin kinéző figurát vagy állatot, de mivel a környezete máshogy látja a magassága és atletikus kinézete miatt, így nem mer kibontakozni (az pedig egy más kérdés, hogy minden cuki állat fél tőle). Talán a legnormálisabb karakter pont a kis Chiyo, aki géniusz mivolta miatt szinte mindenben jó, és ennek köszönhetően sokszor magára veszi a vezető, segítő szerepét. Persze egy ilyen tökéletes karakter sokaknak idegesítő is lehetett volna, így ő sokszor a fizikai humor szenvedő alanya. Hisz miért ne a cuki kisgyerek szenvedjen tesiórán, vagy éppen osztálykiránduláson? Szóval magukkal a karakterekkel nem volt gondom első ránézésre, habár kicsit féltem, hogy a semmi történet semmi változást, semmi fejlődést nem eredményez a végére.

Nem mintha ettől a műfajtól olyat kellene elvárni. Az Azumanga Daioh egy gag-mangából készült, ami felépítésileg egy Garfieldhez tudnék hasonlítani. Nem akarom megsérteni a műfajt, de ebből nehezen lehet egy normális, folytatásos sztorit csinálni, amiben karakterfejlődés megy végbe, és ez bizonyos szinten ebben is észrevehető. A szereplők csak minimális változásokon mennek végbe, ahogy egyre közeledik számukra az érettségi, és ott sem egyenlő arányban történik a fejlődés. Ez nagyrészt azért van, mivel némely karakter sokkal több személyes epizódot vagy jelenetet kapott, mint a többiek. Sakakinek rengeteg momentuma van, és érezhető is a végére, hogy ő változott a legtöbbet, míg mondjuk ott van Yomi, akiről igazán semmi lényegeset nem tudunk meg. Persze ha jobban belegondolunk, akkor rájöhetünk, hogy a valóságban sem egyről a kettőre történik meg a nagy személyiségváltozás, így nehezen lehetne ezt hibának felróni. Ez a sorozat arról szól, ahogy egy életre szóló barátság köttetik, amivel mindenki tud azonosulni. Ilyen szempontból jelesen végzett az Azumanga. A karaktereket hamar megszereted, és elszórakoztatnak a különböző vicceikkel, ökörködésükkel, míg a végén meg azt veszed észre, hogy elérzékenyülsz, mikor leérettségiznek. Mindezt teszik úgy, hogy végig csak viccelődnek, és sosem válik komollyá a hangulat. Tehát végig szórakoztató.

Azonban nem mondhatom azt, hogy ez tökéletes lenne, attól azért távol van. Az animáció elég minimális, bár szerintem ennyi is elég volt neki. Nagyobb probléma, hogy a földbe döngölik benne a poénokat. Pl. Sakaki egy olyan útvonalon jár rendszeresen iskolába, ahol egy macska állandóan megharapja, mert meg akarja simogatni. Volt legalább egy olyan epizód, ahol ezt az egy kis "poént" vagy ötször ellőtték, és elsőre is csak megmosolyogtatni tudott. Rengeteg ilyen humor van a sorozatban, és csak keveset találtam igazán viccesnek. A másik nagy problémám pedig, hogy hihetetlenül cuki az egész. Nekem picit sok volt a nyitó és záró dal, nem beszélve a közte lévő történésekre, főleg Chiyoval a középpontban. Nem kedvelem a moe stílust, és bár ez a sorozat sem képviseli azt, sokszor nagyon idegesített. Voltak olyan poénok és jelenetek, ahol úgy éreztem, hogy kellett bele ennyi cukiság, de összességében kicsit túllőttek a célon, legalábbis nálam.

Összességében nem bántam meg, hogy ezt az animét végignéztem. Bizonyos szinten ismertem már, hiszen rengeteg vicces AMV felhasználta a sorozatban előforduló emlékezetesebb jeleneteket, de egy sokkalta másmilyen élmény kaptam a sorozattól. Bár a cukiság, az ismétlődő poénok és a minimális történet nem igazán jött be, a szerethető karakterei és a humoros ökörködéseik megfogtak. Nem hiszem, hogy ott lesz a kedvenceim között a helye, de egy jól összerakott anime, ami megérdemli valamelyest a szeretetet, amit kap.

Utolsó módosítás: 2012.09.16. 15:31

Code Geass - Nevetséges mestermű

xeLaR | 2012.07.26. 14:09 | kategória: anime

Szerintem egyértelmű mindenki számára az a tény, hogy az anime műfaj nem túlzottan népszerű. Persze vannak mindenféle rendezvények, ahol a rajongók összetömörülnek és beszélhetnek az aktuális animációs hőseikről, de ez a nézői réteg korántsem olyan nagy. A probléma abban leledzik, hogy szinte mindenki azt gondolja, hogy az animációs műfajok csak gyerekeknek valók. Az sem egy jó pont, hogy az animés kinézet sokakat irritál, azaz nem képesek túllépni azon, hogy meglássák az animációs stílus mögötti értékeket. Ennek köszönhetően az anime valószínűleg sosem fog világszerte populáris lenni, csupán egy erős mellékága lesz az animációs műfajoknak.

Azonban vannak és lesznek még olyan művek, amik igazán nagyot robbantottak. A 2006-os Death Note az okosan megírt történetével, jól kidolgozott karaktereivel és a realisztikusabb, fogyaszthatóbb animációs stílusával nem csak az animerajongókat sikerült megnyernie magának. Mind a téma, mind az eltúlzott animés jellemzők egy olyan szórakoztató hangulatot teremtettek az átlagos nézők számára, mintha egy normális TV-s sorozatot néztek volna. Nem véletlen, hogy ebből két mozifilm is készült. A Death Note kitört a szűk animés rajongótáborból, és mainstream sikerre tett szert. Ilyet a Dragon Ball óta nem láttam. Úgy gondolom, hogy ez azért van, mert ahelyett, hogy az animés közönséget elégítette volna ki felesleges epizódokkal (pl. mennek a karakterek strandra / meleg vizes forrásban fürdeni), inkább a sztorit akarta elmesélni. Emiatt sokan kritizálták is, mert valótlan képet állított fel a műfajról. Ettől eltekintve a Death Note-tól nem igazán lehet elvenni az érdemeit. Kétségtelenül a 2000-res évek egyik legmeghatározóbb animéje.

Azonban 2006-ban egy másik hasonló kaliberű mű is megjelent, de az pont az animés tábort karolta fel. A Code Geass hasonló népszerűségre tett szert, mint a Death Note, csak ebben megtalálható majdnem az összes műfaji stílusjegy. Nagy mechharcok, nőies kinézetű szereplők, bonyolult, szinte már követhetetlen történet, és annyi teátrális megmozdulás és jelenetsor, amivel Dunát lehetne rekeszteni. Lényeg az, hogy minden megvan benne, ami egy átlagos animerajongónak kellhet. Ennek köszönhetően a Code Geass talán még nagyobb megbecsülésnek is örvend, mint a Death Note. Rengeteg játék, plüssfigura, ruha, rádiódrámák, manga, stb. készült belőle, tehát üzletileg is nagyszerűen teljesített. A Code Geass egy olyan jelenség lett, ami mellett nem lehetett csak úgy elmenni. Én sem tudtam, úgyhogy meg is osztom a véleményemet erről a kétévados animéről.


Code Geass: Lelouch of the Rebellion – 2006 – 25 epizód – mecha, akció, dráma, sci-fi

A sorozat kezdete előtt hét évvel a Britanniai Birodalom megtámadja a semleges Japánt a nyersanyagtartalékai miatt. A háború gyorsan, kegyetlen hatékonysággal zajlik le, köszönhetően annak, hogy a Birodalom hatalmas harci mech-ekkel, Knightmare Frame-ekkel rohanja le a technológiailag lemaradt országot. A pusztulást és kegyetlenséget látva egy száműzött britanniai herceg, Lelouch vi Britannia megesküszik, hogy lerombolja a Birodalmat, ami elhagyta őt. Hét évvel a háború után Japán át lett keresztelve a 11. Körzet névre, lakói pedig tizenegyesekként élnek tovább, ám életük sanyarú a britanniai elnyomás alatt. Szegénység és éhezés tombol mindenfelé, és a lázongások is mindennaposak. Azonban a britanniai elit élete nem is lehetne jobb ennél. Lelouch is álnéven éli középiskolai mindennapjait egy elit suliban, közben pedig nagytétekben sakkozik más britanniai nemesekkel. Céltalanul tengődik a világban, már-már elfelejtette a fogadalmát. Ám egyszer csak önkéntelenül csatlakozik az ellenálláshoz, mikor egy lázadók által eltulajdonított kamionban találja magát. Maga mellett pedig egy fura szerkezet áll, amiből a kinyitásakor egy furcsa lány lép elő. A britanniai hadsereg végül elkapja őket, és már éppen kivégeznék Lelouch-t, amikor a lány elé áll, és lelövik. Próbálja meggyőzni őket, hogy ő britanniai polgár, de hiába, és amikor már minden remény elszállt volna, a „halott” lány megszólítja, és egy ajánlatot tesz neki. Ad neki egy képességet, egy Geass-t, amivel valóra tudhatja váltani a vágyait, egy szívességért cserébe. Lelouch természetesen elfogadja, és olyan képességet ad, hogy ha egy emberrel közvetlen szemkapcsolatba kerül, és egy utasítást ad a fiú, akkor azt minden szó nélkül megteszi. A kivégzőosztagon ki is próbálja ezt, és nagy megdöbbenésére működik a képesség. Lelouch ekkor rájön, hogy végre van ereje szembeszállni a Birodalommal, és ehhez a lázongó japán népet fogja felhasználni. Ő lesz Zero, egy maszkos szabadságharcos, aki a britanniai elnyomás ellen küzd. Ám korántsem olyan könnyű egy olyan birodalom ellen harcolni, amely a világ egyharmadát uralja, és minden eszközt és furfangját be kell vetnie, hogy ne bukjon el. Nehezíti még az is, hogy egykori japán barátja, Kururugi Suzaku a Birodalom katonája lett, és egy elképesztően erős mech-prototípussal harcol ellene. Az sem segíti, hogy még az iskolájában is fent kell tartania a látszatot, hogy ne derüljön ki, hogy ki is valójában. Ám nem olyan fából faragták Lelouch-t, hogy ilyen apróságok megállítsák, és mindent belead, hogy legyőzze a Birodalmat, és egy olyan világot teremtsen húgának, Nunnally-nak és magának, ahol olyan szörnyűségek nem történhetnek meg, mint ami velük esett meg.

A hasonlóság a Death Note-tal elég szembetűnő volt eleinte, hisz mindkettőben a főszereplő egy briliáns elme, aki unottan éli napjait, amikor egy természetfeletti erőt kaparint meg, és elég szörnyűséges dolgokat tesz vele, hogy egy magasztos célt elérjen. Azonban Lelouch korántsem olyan lelketlen karakter, mint a Death Note főszereplője, és ezért is tekinthető egy jól megírt tragikus hősnek. Lelouch alattomos, kegyetlen dolgokat tesz a lázadók vezéreként, viszont a döntéseinek többsége valamilyen formában visszaüt rá. Ám ahhoz, hogy a céljait elérje, muszáj még több ilyen döntést hoznia, ami lassacskán felemészti. Lelouch nagyszerű stratégának van beállítva, de sokszor gyakorlott, harcedzett ellenfelekkel áll szemben, és veszít. Emellett sokszor emocionális döntéseket hoz ahelyett, hogy racionálisan végiggondolná a helyzetet. Ennek köszönhetően egy sokkal emberibb karakternek tűnik. A riválisa, Suzaku is egy érdekes egyéniség, aki gyakorlatilag a saját népe „ellen” dolgozik, pedig csak belülről szeretné megváltoztatni a britanniai elit látásmódját. Persze neki is vannak démonjai, illetve mélyebb motivációi is, amik miatt olyan rendíthetetlenül harcol. A történet olyan témákat boncolgat, mint például, hogy mi a terrorizmus és szabadságharc közti különbség, vagy hogy meddig lehet elmenni a céljaink elérése érdekében. Emellett még vannak realisztikusabb mech-harcok és taktikák, amik jóval érdekesebbek, mintha szuperrobotok harcolnának egymás ellen. Az animációval sem volt különösebben gondol, nagyon szépen vannak megrajzolva a karakterek (habár kicsit engem is zavart ez a lányos stílus), hátterek, meg úgy kb. minden. Tehát az egész Code Geass nagyon érdekes lenne...

...ha nem lenne benne rengeteg felesleges elem, és ha egy picit visszafogott lett volna. A fő problémám az volt a sorozattal, hogy nagyon csapong mind hangulatban, mind pedig történetszálak és szereplők között. Ez azért van, mert a készítők rengeteg dologgal megpakolták a Code Geass-t, ami szerintem nem kellett bele. Mindezt természetesen azért akarták a készítők, hogy minél nagyobb nézőtábort szerezzenek maguknak. A mech-ek a Gundam-fanatikusok miatt vannak benne, az iskolai jelenetek annak a műfajnak a kedvelői miatt, a lányos kinézetű karakterek pedig a fanservice feladatát látják el. Ha csak a főbb témákra (pl. a lázadók harcára) fektették volna a hangsúlyt, és a többit teljesen minimálisra veszik, akkor valószínűleg nem éreztem volna annyira, hogy a történet ide-oda ugrál. A legrosszabb számomra egyértelműen az iskolai szál volt, ami nem ment sehova, csak poénokra és néha egy kis karakterfejlődésre használták fel. A történet problémái mellett a Code Geass nagyon sok karakterrel próbált operálni, pedig többségük teljesen felesleges volt. Megint csak az iskolai szál szereplőit tudom felhozni a legjobb példának, ám más szálakban is találhatók olyan karakterek, akik egyáltalán nincsenek normálisan bemutatva, mégis állandó szereplőknek tekinthetők. Azonban ez valamennyire megmagyarázható azzal, hogy az írók azt próbálták elérni, hogy a már részek óta háttérben lévő karakter majd később kap nagyobb szerepet. Erre a legjobb példa Nina, aki az iskolai szálban szerepel, és részeken keresztül csak annyit látunk belőle, hogy a számítógépén dolgozik, illetve azt is megtudjuk, hogy „kissé” előítéletes a japán néppel szemben. Később, miután egy szereplővel találkozik, egyre jobban elmélyül a munkájában, és az előítéletében, aztán a végén kap egy nagy szerepet, ami kihat a főszereplőkre is. Ez természetesen egy pluszpont az íróknak, akik vették a fáradtságot, hogy így írják meg ezt a karaktert, amivel egyfajta „dinamikus karakterfejlődést” próbáltak bemutatni. Arra viszont nincs mentség, amiért még így is egy unalmas és irgalmatlanul fertelmes karaktert sikerült összehozni. Attól, mert látom a háttérben a részek során, hogy még mindig létezik, még nem fogom megszeretni, és sajnos nagyon sok ilyen van ebben az animében. Pont egy olyan karakter, akinek a jelleme és cselekedetei annyira visszataszítóak, hogy csak utálkozva tudok rá tekinteni. Az sem teljesen tetszett, hogy jó pár alkalommal túl teátrális volt a sorozat. Komoly témákról nehezen lehet beszélni, amikor olyan pózokba állnak a karakterek, vagy olyan fejeket vágnak, amin inkább nevetni lehet. Ezek tipikus animés sajátosságok, de ebben már ez egy Power Rangers szintet ütött meg.

Azonban ezeket elnéztem volna, ha a főszállal nincs semmi gond, és képes lettem volna elmerülni a főszereplők harcában. És sajnos itt a nagy probléma. Említettem, hogy Lelouch sokszor veszít harcokat, és ettől életszerűbb a karakter. A nagy gond az, hogy a sorozat során elég sok alkalommal láttam azt, hogy Lelouch Zero-ként pózol egyet, majd egyszerűen lesöpöri a harctérről az ellenfelét egy nagyon hatékony csellel, és aztán mániákusan nevet, mint egy rajzfilmes gonosztevő, mert a győzelem már a markában van. Aztán egyszer csak megjelenik Suzaku, vagy másik kemény ellenfél, és a stratégiája nyomban össze is dől, és bár a csata fő céljait valahogy eléri, mégis vissza kell vonulnia. Azonban így is rengetegszer majdnem elkapják, és csak valami teljesen váratlan esemény miatt sikerül csak elmenekülnie. Jó pár ilyen harc után nem úgy tekintettem Lelouch-ra, mint egy stratégiai géniuszra, hanem inkább egyfajta Dick Dastardly-re, akinek a gonosz tervei csak nagy ritkán sikerülnek, de még úgyis visszaütnek rá. Ha pedig így tekintek a főhősre bármikor, amikor meglátom, akkor nem élem bele magam az animébe. Csak nézem, és idegesítenek a dolgok, amik nem tetszenek, amik viszont jól működnek benne, azt meg simán csak elfogadom. Nem sokszor éreztem azt, hogy megfog a Code Geass, és emiatt nem is tetszett. Pedig egyáltalán nem rossz. Minőségileg az átlagos sorozatok felett van, de olyan kusza és túljátszott az egész, hogy nem tudom pozitívan értékelni. És akkor még nem is írtam a második évadról...


Code Geass: Lelouch of the Rebellion R2 – 2008 – 25 epizód – mecha, akció, dráma, sci-fi

Lelouch éli a középiskolások unalmas napjait a testvérével Rolo-val, és egyetlen szórakozása, hogy britanniai polgárok ellen sakkozik nagy tétekben. Élete...várjunk csak. Nem így kezdődött az első évad? Reboot-olták az egészet? Szó sincs erről, csupán az anime nagy népszerűsége miatt úgy gondolták a pénzéhes stúdiófejek, hogy érdemes úgy kezdeni a második évadot, hogy akik csak most csatlakoztak be a történésekbe, azok ne érezzék úgy magukat, hogy lemaradtak valamiről. Ezért a második évad eleje kísértetiesen hasonlít az előző évadéhoz. Ez rengeteg rajongót felidegesített, mivel tényleg nagyon szembetűnő, hogy hasonló történetszálak és csavarokkal próbálták kiszúrni a nézők szemét az első pár epizódban. Azonban ezen kívül is történtek olyan változások, amiket sajnos negatívumként kell felróni. A történet továbbra is több szálon halad, és továbbra is tesz felesleges kitérőket, viszont sokkal sötétebb a hangulat, ahogy egyre a végkifejlett közelébe érünk. A taktikus mech-harcok helyét átveszik a szuperrobotok, mindenkinél erősebb prototípusok szerepeltetése, amik unalmasabbá teszik az ilyen eseményeket. Még több karaktert mutat be, és csak pár régit írnak ki a második évad folyamán, és még jobban érződik, hogy mennyire idegesítőek és feleslegesek egyesek. Emellett sokuk még irracionálisabban viselkedik, mint az első évadban, ami nem segít abban, hogy azokkal a karakterekkel szimpatizáljunk. A teátrális elemek jobban ki vannak emelve, még nevetségesebb pózokban állnak, és néha nagyon idegesítő, ahogy a képünkbe tolják a fanservice-t. Egyedül talán az animáció javult, legalábbis nekem sokkal jobban tetszett ez az évad. Tehát ezekből egyértelmű lehet mindenki számára, hogy rossz irányba ment el a folytatás, és bárki, aki szerette eddig a Code Geass-t, az nagyot fog csalódni benne.

Azonban én nem túlságosan szerettem az első évadot, és a folytatás sem ért engem úgy, hogy csalódnom kellett volna. Sőt, ez egész szórakoztatóra sikerült, mivel annyira el lett túlozva ez az évad, hogy a hülyeségein csak nevetni tudtam. Spinzaku, Lulucopter, vagy hogy a császár hangja olyan, mint egy motor, egyszerűen nem tudtam komolyan venni már a sorozatot. Csak néztem, ahogy egy érdekes témáról gyorsan átvált egy teljesen idióta jelenetre, vagy ahogy megpróbálja az egyik mindenki által utált karaktert valahogy szimpatikussá tenni, és közben alig maradt meg bennem valami. Még mindig voltak benne briliáns megoldások és ötletek, de mivel inkább még jobban el akarták túlozni a dolgot, a komolyság ki is veszett belőle azonnal.


Végszó
Bármennyire is szapultam a Code Geass-t, attól még nem egy rossz anime, és nyugodtan ajánlom bárkinek, aki meg szeretne ismerkedni a műfajjal. Ebben megtalál mindent, ami egy igazán jó animében benne van. A nagy problémája az, hogy túl sokat akar egyszerre, és nem tudja, hogy melyikre fókuszáljon jobban. Emellett még olyan dolgokat sem fél kipróbálni, megmutatni a nézőnek, ami nem igazán működik benne. Még akkor is, ha nem jön be teljes mértékben, tele van olyan szórakoztató elemekkel, amiknek köszönhetően lehet a hülyeségein nevetni. Véleményem szerint ez korántsem egy mestermű, de mindenképpen egy érdekes darabja az anime műfajának.

Monster - Egy szörnyű "mese"

xeLaR | 2012.02.27. 07:56 | kategória: anime

Nemrég az egyik ismerősöm feltett egy olyan kérdést, hogy miért szeretem az animéket, mangákat. A válasz elég egyszerű volt: olyan történeteket, karaktereket, vagy stílust kapok ettől a műfajtól, amit nehezen találnék meg máshol. Erre csak egy megjegyzése volt: „Csak azért kérdezem, mert számomra csak mese az egész”. Próbáltam érvelni, hogy ez nem (teljesen) igaz, és vannak komoly, felnőtteknek szóló művek is, de az egész hiábavaló volt. Az elnagyolt rajzolt animáció csak mese sokak szemében. Az már teljesen más kérdés, hogy ugyanezek az emberek szinte rohannak a moziba a legújabb 3D-s számítógépes animációs filmre, ami igazából nem különbözik semmivel sem a hagyományos rajzfilmek hangulatától, történetétől. Persze meg lehet érteni őket, hogy miért tartják a rajzolt animációs filmeket, sorozatokat gyerekesnek. Elvégre egy Frédi és Bénit, egy Gyalogkakukkot, vagy akár egy Dragon Ball-t nem igazán lehetett komolyan venni. Azonban az anime műfajon belül rengeteg olyan mű van, amiben a komolyságon van a hangsúly, és próbál a lehető legvalóságosabb lenni. Ezek azok a sorozatok és filmek, amik igazán megmutatják, hogy nem csak gyerekeknek való ez a műfaj. Erre pedig talán az egyik legjobb példa a Monster.


Monster – 2004 – 74 epizód – thriller, krimi, dráma, horror

Tenma Kenzo egy briliáns agysebész, aki egy düsseldorfi kórházban dolgozik 1986-ban. Az élete nem is mehetne jobban, hiszen a munkáját megbecsülik, elképesztő dolgokat visz végbe, aminek köszönhetően a kórházigazgató felkarolja, illetve még a lányát is „felkínálja” neki. Azonban egy alkalommal egy elhunyt beteg családtagjai megrohamozzák azzal, hogy miért nem ő operált a műtéten, hisz hamarabb hozták be az elhunytat, mint azt a híresebb pácienst, akit végül megmentett. Ezután Tenmának egyre gyűlnek a kételyei a munkával kapcsolatban, és egy különleges esetre volt szükség, hogy végre a sarkára álljon. Ahelyett, hogy a düsseldorfi polgármesteren segített volna, inkább egy hamarabb érkezett fejbelőtt kisfiún segített, akinek a családját lemészárolták, kivéve az ikertestvérét. Ennek és a kórházi politikának köszönhetően mindent elveszít. Az igazgató mást nevez ki maga mellé, a jegyese felbontja a jegyességet, és szinte egy igáslónak használják. Annyira elege van ebből az egészből, hogy egy alkalommal a megmentett gyerek szobájában azt kívánja, hogy bárcsak halnának meg. A kívánsága pedig teljesül. Az igazgatót és két munkatársát holtan találják meg, míg a fiúnak és a lány ikertestvérének nyoma vész. Tenma pedig ezzel jócskán előrelép a ranglétrán, ami egy furcsa viselkedésű nyomozónak, Runge-nek fel is tűnik. Eltelik azonban kilenc év, és Tenma a sebészet vezetőjeként ténykedik. Egyik alkalommal megment egy bűnözőt, aki mesél az orvosának egy szörnyetegről, aki üldözi őt. Tenma próbál a bizalmába férkőzni, de mikor épp kedveskedni szeretne a betegének, az ajtaja előtt álló őrt holtan találja, a férfi pedig sehol. Az orvos utána rohan, és meg is találja egy félkész épületben. Csakhogy nincs egyedül. Egy sötétségbe burkolt fiatalember ugyanis pisztolyt hegyez a bűnözőre, aki meg rémülten ordít Tenmának, hogy ne jöjjön közelebb, mivel ez az alak a szörny. A „szörnyeteg” pedig örül, hogy újra láthatja Dr. Tenmát. Az orvos nem érti, hogy mit jelentsen ez, de a fiatalember felfrissíti a memóriáját. Ő ugyanis az a gyerek, Johan Liebert, akinek az életét megmentette, és Ő az, aki segített neki megszerezni azt a pozíciót, ahol most van. Hisz elvégre azt kívánta, hogy bárcsak halnának meg. Tenma pedig teljesen lebénul, és tehetetlenül végignézi a bűnöző halálát. Johan pedig elsétál. Az orvos pedig elindul megkeresni őt. Elvégre, ha visszaadta ennek a szörnynek az életét, akkor neki is kell elvennie. Azonban semmi sem ilyen egyszerű, mivel nemcsak, hogy elkezdi körözni a rendőrség, de Johan-t sem olyan könnyű megtalálni. És ott van a nagy rejtély is, hogy mi, vagy pedig ki alkotott egy ilyen szörnyeteget.

Urasawa Naoki-nak ez a manga hozta meg az igazi sikert, és azóta a pályája töretlen. A Monster egy krimi-thriller, amiben a jó és a gonosz mérkőzik meg. Kicsit jobban megfogalmazva, inkább az emberi jóság és annak a hiábavalósága ütközik meg. Vagy egyszerűen csak a Messiás csap össze az Antikrisztussal. Az anime rengeteg olyan témát pedzeget, amit kevés másban láthatunk. Mutatnak ebben alkoholizmusból felépülő embereket, agymosáson átesett, érzelmileg rokkant gyerekeket és felnőtteket egyaránt, és természetesen (hisz főleg Németországban játszódik) neonáci törekvéseket, hogy megtisztítsanak egy várost a kisebbségi lakosságtól. Ennek pedig a középpontjában pedig egy ördögi karakter áll, aki megmutatja mi is az igazi terror, és akinél gonoszabb figurát keresve sem találnál.

A történetet négy részre lehetne osztani. Az elsőben bemutatásra kerülnek a főbb szereplők és a motivációik. Ebben megismerhetjük, hogy honnan jött Johan, és merre tarthat. Tenma jellemét is ebben a részben fejtik ki, ahogy városról városra jár Johan nyomai után kutatva, és ahogy közben segít azokon, akiknek szükségük van rá. Őszintén szólva, számomra ez a legrosszabb része az animének. Tudom nagyon jól, hogy szükség van erre, hogy Tenmának „messiási” jellegét felépítsék, de túlságosan lassan haladnak az események ekkor, és többnyire kihagyható epizódtörténeteknek tűnnek a részek. Szerencsére az utána következő Münchenben játszódó történetszál már sokkal jobb, mivel ebben más a központi szereplő, és láthatjuk is Johant „akcióban”. A színvonal jelentősen megemelkedett ezeknél az epizódoknál, és szerencsére ezek után nem adott alább az anime. A harmadik rész egy jelentős helyszínváltással kezd, ahogy egyre mélyebbre ásnak a karakterek a szörny eredetére, míg a negyedik pedig a végső leszámolást vezeti fel. Ez a történetstruktúra teljesen jó, de egy dologgal nem vagyok megelégedve: túlságosan lassú. Az elején felvázolt sztorit kb. öt rész alatt mutatta be az anime, ami azért sok. Persze maga a manga is hosszú, de meg lehetett volna ezt gyorsabban is oldani. Másik probléma, hogy sok helyen mintha egy szappanoperának tűnt volna az egész. Ahogy a karakterek minden egyes kis dolgon meglepődtek, illetve néhány befejezés olyan nevetséges volt, hogy néha tényleg úgy tűnt, mintha egy folytatásos teleregényt néznék. Viszont azt egyértelműen ki kell jelentenem, hogy ezektől függetlenül a Monster sztorija csavaros, érdekes és szórakoztató. Az is egy jelentős pozitívum, hogy a sztori Németországban játszódik, méghozzá egy olyan időszakban, ami nem szokott előfordulni ennél a műfajnál. Szóval, összességben a történet teljesen rendben van.

Urasawa Naoki egy olyan történetet csinált, ami könnyen nevetségessé válhatott volna a megfelelő szereplők nélkül, és igazából ennek köszönhető a Monster sikere. A két fő személyiség ellentéte adja a sorozat sava-borsát. Itt van Tenma, a tehetséges, „minden ember egyenlő” mentalitású orvos, aki az utazásai során mondhatni csodákat művel, amivel megment embereket. Ezzel szemben Johan gyilkol, gyilkoltat, lelkiekben megtör, és megkísért. Csak játszik az emberekkel, kihasználja a gyengeségeiket, és egymás ellen uszítja őket, hogy aztán csak ő maradjon egyedül. Johan a megtestesült gonosz, aki megtesz minden tőle telhetőt, hogy Tenma, a „jóság megtestesítőjének” világnézetét és erkölcsösségét megtörje, és belőle is egy szörnyet csináljon. Egyszerűen zseniális, amit ez a két karakter alkot a sorozat során. Persze rajtuk kívül még rengeteg mellékszereplő is van, akik ugyancsak nagy gonddal lettek megalkotva. Runge felügyelő egy Javert-hez hasonlatos rendőrfigura, aki az anime során szinte mindvégig Tenmát üldözi, de ugyanakkor láthatjuk azt is, hogy mit áldoz fel ennek érdekében. Megismerhetjük Johan ikertestvérét, aki ugyancsak testvére nyomába ered, hogy megállítsa őt. Fölsorolhatnék még sok más szereplőt, de az igazság az, hogy akkor ez a bejegyzés sokkal hosszabb lenne. Az egyik legpozitívabb dolog pedig, hogy szinte mindegyik lényegesebb mellékszereplő teljesen egyedi jellemmel bír, aminek köszönhetően könnyen szimpatizálhatunk velük. Még a gonoszabb karakterekkel is! Ezt nem sok animében vagy mangában tudják véghezvinni, de itt egyszerűen működött. És akkor még nem is írtam arról, hogy a szereplők többsége többször is karakterfejlődésen esik át, ami pedig nálam feltette a pontot az i-re.

Az animáció tekintetében nekem eleinte nem jött be a sorozat. A sötét, elmosódott színek nem keltettek sok bizalmat bennem, és néhol a mozgásanimáció sem volt túl jó. Azonban egyre jobb lett a sorozat előrehaladtával, ami főleg a lényegesebb jeleneteknél volt észrevehető. Azért is elismerést kaphatnak az animátorok és rajzolók, hogy sikerült az akkori Németországot ilyen szinten bemutatniuk. Az épületek, az autók mind felismerhetőek, és ez is csak növelte a valóságérzetet. A szinkronszínészek munkájáról sem tudok rossz dolgokat írni, szinte mindegyikük illett a szerepéhez, és viszonylag visszafogottan alakították őket, ami szerintem tökéletes volt. Johan hangja még valószínűleg kísérteni fog egy darabig. A zene is pont jól sikerült, habár számomra nem hagyott maradandó élményt, a sorozat hangulatához pont megfeleltek. Az opening zene viszont mindenképpen beleégett az agyamba. Egyszerűen zseniális, hogy milyen jól visszaadja a sorozat hangulatát, és mennyi szörnyűséget vetít előre. A két ending közül engem inkább az előbbi fogott meg, viszont az ending alatt látható kis „mesére” érdemes figyelni.

Hosszú volt a Monster. Néhol gyötrelmesen lassúnak éreztem, néha pedig egyszerűen elrepült a húszperces epizód. Néha furcsállottam a nevetségesnek tűnő csavarokat, aztán később rájöttem, hogy miért kellettek. A történetbeli gubancok az elején idegesítőek voltak, de ahogy ment előre a sztori, úgy lett minden egyre világosabb. A részek, amiket „unalmas” karakterekre áldoztak, később kamatostul visszafizette a sorozat nekünk olyan jelenetekkel, amiknek óriási volt a jelentősége a történet szempontjából. A hangulat pedig nagyszerűen váltakozott, de ugyanakkor mindvégig megvolt benne az a kis titokzatosság, ami egy ilyen animéhez kellett. Mint krimi, ez működött. Mint thriller, ez működött. Dráma és horror ugyancsak volt benne elég. Ez akár még élőszereplős filmben is jó lett volna. Ez a Monster. Egy nagyon jó anime, ami kiválóan bemutatja, hogy ez a műfaj miért több mint egyszerű mese.

Shinkai Makoto - Az "új" Miyazaki

xeLaR | 2012.01.14. 23:02 | kategória: anime

Nehezen mozdulok ki a komfortzónámból az animéket illetően. Főleg a kalandosabb, fantasztikusabb sorozatokat kedvelem, amiben rengeteg vicces jelenet található. Persze a picivel komolyabb animéket sem vetem meg, amik tényleg nehezen feldolgozható, vagy felfogható témákat veséznek ki. Persze azért akadnak olyan animés műfajok, amik mára már annyira nem vonzanak. Példának okáért ott a Grenadier, aminek az első epizódját végig is néztem, és köszöntem, elég volt. Az eleve közepesnek ígérkező történet és az átlagos kinézetű animáció mellett az erőltetett meztelenkedős humor is hozzájátszott ahhoz, hogy hagyjam a francba az egészet. Ez az „ecchi” nevezetű műfaj nem az én asztalom, és nem is igazán baj.

Ami még ennél is messzebb áll tőlem, azok a romantikus filmek és témák. Annyit tudni kell, hogy nem igazán láttam komolyan vehető romantikus filmet az életem során. Amin nevelkedtem, azok mind rom-kom marhaságok voltak, vagy pedig valami fantasy jellege is volt. Az olyan lányosabb animéket, mint például az Ouran High School Host Club-ot például a poénjai miatt néztem végig, míg a Fruits Basket pedig inkább a drámai jeleneteivel fogott meg. Hogy most „ki kivel kavar?”, azt egy teljesen másodlagos tényezőként kezeltem. A téma egyszerűen nem köt le engem.

Azonban a mostani bejegyzésem alanya miatt kivételt tettem, méghozzá jó párat. Shinkai Makoto ugyanis egy fényes rendezői csillag a japán animáció egén, akire sokan „az új Miyazaki-ként” tekintenek. Bár ezt ő maga túlzásnak tartja, azért van mire büszkélkednie. Ilyen hírnévre nem sokan tesznek szert alig egy évtized alatt, de ő megtette. Rengeteg elismerést és díjat kapott a műveiért, és valószínűleg még fog jó sokat a jövőben is. Ennek ellenére úgy érzem, hogy a karriere még csak most kezdődik igazán. De miért is mozdulok ki a komfortzónámból eme rendező filmjeivel? Főleg azért, mert a műveinek többsége a romantikával, a szerelmi kapcsolatokkal foglalkozik. De most lássuk, mit is készített eddig...


She and Her Cat – Kanojo to Kanojo no Neko (1999)
Ez a rövidfilm hozta el Shinkai Makoto-nak az első sikert, amiben egy macska szemszögéből meséli el a gazdája és saját életét. Az alig öt perces művet Shinkai egymaga készítette, kivéve a zenét, amit egyik jó barátja, Tenmon szerezte, aki a rendező többi filmjénél is segédkezett. Maga az anime látványáról nem igazán lehet beszélni, mivel nagyon minimalista. Az egész anime fekete-fehérben „pompázik”, és nincs igazán sok mozgás benne. Viszont ami van, az érzelem. A pici történetben, amit a macska elbeszél, sokkal több mögöttes tartalom van, mint amit a „főszereplő” megérthet, és ezek megértésében segít az animáció. Egyébként ebben kapunk egy kis ízelítőt, hogy Shinkai mire is képes rajzolóként, mivel a hátterek, a különféle tárgyak a lakásukban nagyszerűen lett kidolgozva. Bár a rövidfilm elég érdekesre sikerült, Shinkai csak a következő művével érte el azt az átütő sikert, ami őt híressé tette.


Voices of a Distant Star – Hoshi no Koe (2002)
A történet két fiatalról szól, akik élvezik életüket és egymás társaságát. Ám egy nap látják, ahogy egy űrhajó száll az űr végtelenje felé. Ez a hajó háborúba indul egy idegen faj ellen, ami megtámadta az emberiséget. A fiú, Noboru és a lány, Mikako nem igazán foglalkoznak ezzel, és inkább tervezgetik a közös életüket. Vagy legalábbis csak az egyikük. Ugyanis Mikako bejelenti, hogy azon az űrhajón fog szolgálni egy Tracer nevezetű harci egység (értsd: mecha) pilótájaként. Bár ez mindkettejüket lelombozza, de ez nem jelenti a véget. Elvégre a mobiljuk e-mail funkciójával képesek kapcsolatban maradni. Csak az a baj, hogy minél távolabb kerül Mikako a Földtől, annál több ideig fog tartani az üzenet átvitele. Először csak pár hónap a késés, utána fél év, és később pedig évek kellenek ahhoz, hogy célba érjen a lány üzenete. Vajon képes egy kapcsolat megmaradni ilyen körülmények között?

Nagyon érdekes darab ez a 25 perces OVA. Egyrészt azért, mert maga a téma is érdekfeszítő, hisz egy ilyen szituációban mit lehet csinálni? Másrészt viszont elképesztő belegondolni, hogy Shinkai ezt mind egymaga hozta össze (természetesen a zenét kivéve). Tehetsége itt mutatkozott meg, hisz az anime animációja egyszerűen lélegzetelállító. A tájak gyönyörűen néznek ki, és még a 3D-s animációk sem a legrosszabbak. Az egyedüli gondom az ezzel, hogy a mozgást nem sikerült jóra megcsinálni, nekem legalábbis szokatlan volt. Azonban a látvány mit sem ért volna, ha nem lett volna jól kidolgozott története. A sztori középpontjában a két ifjú kapcsolata áll, és az intergalaktikus harc csak másodlagos. A legjobb az egészben, hogy meg lehet érteni a karakterek nézőpontjait, a vergődésüket, ahogy próbálják kezelni ezt a lehetetlen szituációt. Meglepett ez az anime a komolyságával. Egy nagy ugrás volt ez a mű a rendező életében, hisz ennek köszönhetően kapta meg a lehetőséget, hogy egy egészestés filmet is rendezhessen.


The Place Promised in Our Early Days – Kumo no Mukou, Yakusoku no Basho (2004)
Egy alternatív Japánban, ahol a II. világháború után két részre szakadt az egykori birodalom, élt két fiú, akik egy elég eszelős célt tűztek ki maguk elé. Mindketten Japán amerikaiak által felügyelt részén éltek, ám vágyuk az Unió által uralt területen volt. Ugyanis ott, Hokkaidó szigetén magasodott egy hatalmas torony, amely a talajról nézve úgy látszott, mintha a végtelenségig nyúlna. Ez a két fiú, Hiroki és Takuya úgy gondolták, hogy építenek egy repülőgépet, amivel közelebbről is megnézhetik maguknak ezt a fura építményt. Ennek megvalósítására elkezdenek egy repülőgép-szerelő műhelyben dolgozni, ahonnan különféle alkatrészeket kérhetnek a kis projektjükhöz. Aztán betoppan a lány, Sayuri, aki elkezd érdeklődni a két ifjú kis hobbija felől. Végül elhívják a lányt is, hisz egyrészt számukra szemrevaló teremtésnek tűnik, másrészt meg jó társaság lehet. Így töltöttek el egy nyarat a szereplőink, mielőtt minden rosszra fordult volna. Eltelik pár év, és a három egykori jó barát különváltak. Takuya egy kutatóintézethez kerül, ami a tornyot kutatja, Hiroki pedig Tokióban jár egyetemre. Sayuri-ról nem tudnak semmit, az emlékezetes nyaruk után mintha a föld nyelte volna el. Azonban Hiroki álmaiban látja őt, és ez szinte már kínozza. Azonban egy megkésett levél felnyitja a szemét: Sayuri egy másik világban rekedt. A fiú pedig úgy gondolja, hogy csak azzal mentheti meg a lányt, ha a testét elviszi a titokzatos toronyhoz. A kérdés viszont az, hogy hol van a lány teste, és hogy vajon sikerül-e felvenni a kapcsolatot régi barátokkal, hogy az egykori terveket végre befejezzék.

Bár van hasonlóság Shinkai előző műve és e között, mégsem lehet azt mondani, hogy teljesen ugyanaz lenne. Mondjuk főleg azért, mert ez elképesztően gyönyörűen néz ki. A látvány egyszerűen lehengerlő. Még az animációt sem tudom megróni, mert az is többnyire folyamatos. Shinkai nagyszerűen tud tájakat megjeleníteni, ami jól tükrözi a távolságot, illetve a hangulatot is, amit sugallni akar. Erről nem lehet rosszat mondani. Szerencsére a történetről sem igazán lehet. Bár ez is inkább az érzelmekről szól, ebben azért jobban kibontakozik a sci-fi vonal is. Bemutatásra kerül az ottani politikai helyzet, ahogy a Japánt uraló két fél egymásnak nekifeszül, és mindez számomra érdekesen történt meg. A sci-fi részek picit kilógtak nálam, de ugyanez elmondható a szabadságharcosos jelenetekre. A főszál sikerült a legkidolgozottabbra, ahol megszeretjük a főszereplőket, és reméljük, hogy sikerül nekik a mentőakció egy ilyen veszélyes időben. A karakterekről már lehet negatívumokat is mondani. A mellékszereplők eléggé laposak, ami miatt nem túlságosan érdekeltek, hogy mit csinálnak. A főszereplők sem a legkidolgozottabbak, de volt bennük annyi jellemvonás, amitől szerethetőkké váltak. És ez a legfontosabb egy ilyen filmnél. Ez az anime hozta az elvárt stílust, ami Shinkai úgymond védjegyévé vált. Egy teljesen szép film a szerelem visszaszerzéséről.


5 Centimeters per Second – Byousoku 5 Centimeter (2007)
Az alig egyórás film három fejezetben mesél el egy fiatalember történetét. A központi szereplőnk Tohno Takaki, egy fiú, aki fiatalkori szerelmével szeretne újra találkozni. Az első fejezetben ismerhetjük meg jobban ezt a párt, ahogy barátkoznak, majd egyre jobban beleszeretnek egymásba. Azonban a lány, Shinohara Akari sajnos messzire költözik, és nem nagyon tudják tartani a kapcsolatot egymással. Mivel Takaki is költözni fog a középiskola megkezdésével, ezért elhatározza, hogy még egyszer, talán utoljára, találkozik a lánnyal. Ám az időjárás és a tömegközlekedés mintha meg akarná állítani a fiatal szerelmest, aki fél, hogy a találka meghiúsul, és nem tudja majd elmondani neki, hogy mennyire szereti. De végül az igaz szerelmet úgy sem sikerül megállítani, és egy emlékezetes éjszaka után a fiú és a lány útjai elvállnak. A második fejezet egy másik serdülő, fiatal lányról szól, Sumita Kanae-ről, aki titkon a sulijába járó Takaki-ba szerelmes, ám nem képes kibökni az érzéseit. Bár megismerjük a lány mindennapjait és félelmeit, mégis Takaki marad a középpontban, aki mintha észre sem venné Kanae-t. A harmadik fejezet pedig a felnőtt Takaki-ról szól, aki mintha nem is az lenne, mint akit az első részben megismertünk. Az életébe belefásult, örömöt nem talál sehol. Csak egyetlen kiútja van ebből a szánalmas életvitelből, de vajon meg meri-e lépni?

A 5 Centimeters per Second története alig különbözik a rendező előző két munkájától. Ugyanúgy fiatal szerelmeseket választ szét, akik később úgy nőnek fel, hogy még mindig vágyakoznak az első igazi szerelem után. A különbség itt annyi, hogy itt nincs semmi sci-fi, semmi fantasy, semmi földöntúli maszlag. Ez az anime a valóságba van ágyazva, és talán ezért is lehet komolyabban venni, mint Shinkai előző alkotásait. Ez nem az a sztori, ami happy enddel végződik. A realitás talaján marad, és éppen ezért tartják nagyra animés körökben ezt a filmet. Személy szerint engem nem ríkatott meg, pedig tényleg „tragikusnak” mondható a két egykori szerelmes története. Elég negatívan állok hozzá az ilyen távkapcsolatokhoz, és ez a film engem igazolt. Valószínűleg ezért nem tetszett annyira, mint mondjuk a Voices. A második fejezet sem volt olyan erős, mint a többi, amit főleg a Kanae-s sztorinak tulajdonítok, de még így is elfogadható volt. Kár, hogy pont a történeti és hangulati részeknél bukik el nálam a film, pedig az animáció itt is tökéletesen néz ki. Még most sem hiszem el, hogy ilyen érdekes, ennyire aprólékos háttereket és tájakat tud csinálni ez a stúdió és persze a rendező. Emellett a karakterekkel sincs semmiféle probléma, a viselkedésük nekem teljesen valóságosnak tűnt. Ezzel a filmmel Shinkai Makoto tökéletesen szemléltette újra, hogy még mindig képes valami újat kihozni a „kedvenc” témájából. Én mondjuk már picit untam a romantikázást, és féltem, hogy beskatulyázza magát, de a következő filmmel egy új oldalát mutatta meg a közönségnek.


Children Who Chase Lost Voices from Deep Below – Hoshi o Ou Kodomo (2011)
Asuna éli a japán kislányok mindennapi életét, habár az övé egy picivel bonyolultabb. Édesapja elhunyt, édesanyja pedig egy kórházban dolgozik hosszú műszakokat, amitől Asuna az átlagosnál magányosabb gyermek. Ez persze nem tartja vissza attól, hogy játsszon a természetben, illetve hogy használja édesapja régi rádióját. Egy nap e tevékenysége közben egy nagyon furcsa adást fog, ami olyan zenét játszott, amilyet még sohasem hallott. Ezt követően gyors egymásutánban furcsaságokkal szembesül. Egy nap épp a kedvenc búvóhelyére menet közben összefut egy rémisztő szörnyeteggel, és egy idegen fiú menti meg. Gyorsan összebarátkozik a jövevénnyel, aki elárulja neki, hogy a neve Shun, és egy Agartha nevű helyről érkezett. Asuna picit furcsának találja a fiút, de nem bánja a társaságát. Aztán egyik nap közlik vele, hogy Shun meghalt. A lány természetesen nehezen dolgozza fel a halálát, amin az sem segít, hogy az iskolájába érkező helyettesítő tanár épp egy olyan irodalmi művet mutat be a gyerekeknek, ami a holtak feltámasztásáról szól. Miután Asuna érdeklődik a téma iránt, a tanár, Morisaki elárulja, hogy tényleg van egy „alvilág”, ahol fel lehet támasztani az elhunytakat. A lány, nem igazán tudva, hogy mit higgyen, elindul a búvóhelye felé, ahol találkozik egy Shun-ra hasonlító fiúval. Mielőtt normálisan beszélhetnének, egyszer csak megjelenik egy katonai helikopter, illetve pár fegyveres ember. A fiú magával viszi a lányt egy furcsa barlangrendszerbe, hogy elmeneküljenek a katonák elől, de hiába. A parancsnokuk foglyul ejti Asuna-t, és parancsolja a titokzatos fiút, hogy nyissa ki az átjárót Agartha-ba. Miután mindhárman átjutnak, kiderül, hogy a parancsnok Morisaki volt, és csak azért jött, hogy feltámassza feleségét, illetve a fiú pedig Shun testvére, Shin, aki pedig csak fivére kulcsáért ment vissza, hogy az ne juthasson rossz kezekbe. Innentől pedig elindul egy kaland, melynek a végén egy lánynak meg kell tanulnia továbblépni a gyászon és magányon.

Szerelmi érzelmek helyett most az elmúlás, a gyász került a terítékre, ami kapott egy nagyon érdekes köntöst. Az anime ugyanis nagyon hasonlít a klasszikus Miyazaki-filmekre, mind látványra, mind történetileg. A rajzolás és az animációban most sem lehet hibát találni. Megint elképesztő részletességű tájakat kapunk, amikből szinte már csepeg az élet. A karakterdizájn elképesztően jó lett, nekem bejön Shinkai „Miyazaki-stílusa”. Várható volt tőle egy ilyen alkotás, hiszen egyik kedvenc animéje a Laputa. Bár a látványra egyáltalán nincs panasz, sajnos a történet nem az igazi. Túlságosan is sok dolgot akar, sok utalás van benne más Miyazaki-filmekre, ami azért nem jó, mert azok sokkalta jobban lettek összerakva. Van jó pár jelenet ebben, ami nem megy sehova, csak feleslegesen húzzák az időt. Van benne mondanivaló, illetve a hangulata is megfogott, ám sajnos a sok unalmas jelenet lehúzta nálam az élményt. Emellett jó pár kritika érte a karaktereket is, főleg a főszereplő Asuna-t. Sokan úgy vélik, hogy nem igazán csinál semmi érdemlegeset, passzív karakter, aki csupán csak megfigyelője az eseményeknek. Ezzel bizonyos szinten egyetértek, ám én úgy vélem, hogy jobb ez így. Ő csupán egy gyerek, aki valahogy belekeveredett egy fura kalandba, és nem egy San, vagy egy Nausicaä. Számomra inkább Shin tűnt átlagosnak, aki leginkább Ashitaka-ra hasonlított A vadon hercegnőjéből, csak jóval unalmasabb volt nála. Viszont a film legérdekesebb karakterének Morisaki bizonyult, akinek megszállottsága, a szerelme iránti vágyakozása nagyszerűen lett bemutatva. Személy szerint én jól szórakoztam ezen a filmen, és technikailag ez Shinkai eddigi legjobb filmje.


Végszó
Még mindig nem vagyok híve a romantikus filmeknek, sorozatoknak, vagy animéknek, de ezek a filmek képesek voltak arra, hogy azért meghatódjak jó pár jeleneten. Shinkai Makoto animációja egyszerűen lehengerlő, de az elbeszélő stílusán még lehetne javítani. Örülnék annak is, ha nem csak a romantika táptalajáról építkezne, hanem ő is kimozdulna más témák felé. Bár a Children egy lépés volt afelé, de inkább tűnt egy Miyazaki tiszteletadásnak, mint „normális” filmnek. Ezek ellenére egy dolog teljesen biztos: figyelni kell erre a tehetséges animációs rendezőre.

A Nagy Három - Bleach, Naruto és One Piece

xeLaR | 2011.09.25. 10:43 | kategória: anime

Nem gondoltam volna, hogy a legutóbbi animés írásom után újra meg kell majd említenem a Dragon Ball-t. Azonban ahhoz, hogy a három legnépszerűbb shonen, azaz fiatal fiúknak szóló manga és animéről beszéljek, muszáj még egy picit rátérnem. Mint ahogy azt bizonyára tudjátok, a Dragon Ball népszerűsége óriási hatással volt az anime iparágra, illetve a sorozat fiatal nézőire is. Bár voltak a DB és DBZ előtt más fiataloknak szánt animék, méghozzá sokkal „érdekesebb” világokkal (pl. a Gundam-széria) és koncepciókkal. Ám mégis ennek a verekedős-energianövelős-részekenkeresztülcsakegymásszemébenézős sorozatnak sikerült megnyernie magának a gyerekek elismerését. Bár a Dragon Ball mindenhol hatalmasat robbantott, mégis a legnagyobb sikert hazájában érte el, ahol egy egész generációt elkápráztatott a benne lévő akcióval és egyszerűségével.

És ebben a felnövőben lévő generációban rengeteg mangaka „lapult meg”. Sokan közülük Toriyama Akira műveinek hatására kezdtek el rajzolni, és érdekes világokat megálmodni. Hárman közülük pedig elmondhatják azt, hogy befutottak, méghozzá nem is akárhogy. Mindhárman világhírű műveket készítettek, amikről a szakma, illetve a rajongók többsége is elismerően beszél róluk. Most ők kerülnek terítékre, mivel viszonylag rendszeresen nézem ezeket a műveket, amik már több mint tíz éve jelen vannak, és még egy darabig biztosan maradnak is a mangák és animék piacán. Bár én csak az anime változataikról fogok beszélni, azért érdemes belenézni a mangákba is.


Bleach – 2004-től – akció, harcolós – 340 epizód (ezidáig)

Kubo Tite műve, a Bleach a három sorozat közül a legfiatalabb, ami manga formában 2001-ben indult hódító útjára. A főszereplője Kurosaki Ichigo, egy fiatal tinédzser, aki látja a halottak lelkeit. Ez annyira nem zavarja, hisz már egy jó ideje megvolt ez a képessége. Azonban élete nagyon hamar megváltozik, mikor az egyik nap egy láthatatlan lény megtámadja őt és egy lelket, és egy fura, fekete öltözékű valaki megmenti őket. Mint az később kiderül Ichigo számára, ez a figura Kuchiki Rukia, egy Halálisten, akinek a feladata az, hogy azokat a láthatatlan szörnyeket, a Hollow-kat (magyar fordításban lidérceket) kell levágnia, illetve a lelkeket kell átsegítenie a túlvilágra. Rukia nagyon meglepődik, mikor a Hollow keresése közben betoppan Ichigo szobájába, aki viszont ki is akad rajta, és szóvá is teszi ezt a halálistennek. Csakhogy azonban a magyarázkodásuk közben a Hollow megtámadja Ichigo családját, és Rukia súlyos sérüléseket szenved. Az egyetlen esélyük az, hogyha Ichigót halálistenné változtatják, amihez Rukia az erejének a felét ajánlja fel. Azonban valami különös oknál fogva Ichigo az lány összes erejét elveszi, és először változik halálistenné, hogy aztán minden gond nélkül elintézze az ocsmány Hollowt. És innen indult eme fiatalember története, hogy barátokat és harcostársakat szerezzen, illetve meglátogassa a halálistenek és a Hollow-k „lakhelyét”, és persze hogy elagyabugyáljon mindenkit a lehető legmenőbb formában.

Szerintem a Bleach nyújtja azt a legjobban, amit annak idején csak a Dragon Ball tudott adni: a harcokat. Mondhat bárki bármit, ez a sorozat a harcokról szól, és hogy milyen eszméletlenül jól néz ki az egész. Ez a „cool-faktor” teszi az animét naggyá, ezt nem lehet letagadni. A karakterek is ennek a figyelembevételével születtek meg. A kinézetük, a jellemük és a harcstílusuk mind más és más, viszont mindannyian megkapják a „király” jeleneteiket, ahol valami elképesztőt hajtanak végre. Viszont a Dragon Ball-nál sokkal érettebb is a sorozat, és a karakterek sokszor megkérdőjelezik harcuk értelmét, illetve a motivációkat. A sztoriban is vannak meglepetések, amik mára már egyáltalán nem titkok, de sokat tettek hozzá a cselekményszálak élvezetéhez. Például a sorozat elején lévő Soul Society-s (avagy a Lelkek Világa) történetszál olyan zseniálisra sikerült, hogy még mindig azt tekintem a legjobb Bleach-sztorinak.

Azonban sajnálatos módon a Bleach-nek rengeteg problémája is van, ami főleg a történetből adódik. Nem akarom túlságosan kritizálni Kubo-t a történetvezetéséért, mivel az egyik legutóbbi manga-fejezetben is visszautalt egy régi eseményre, ami arra utal, hogy tudja mit akar, hogy merre menjen a sztori, de a legtöbbször olyan felesleges és egyáltalán nem érdekes dolgokkal húzza el a történetet, hogy az tényleg felháborító. Nem véletlenül lett mím a Bleach-rajongók körében, hogy Kubo trollkodik. Másik nagy probléma, hogy a karakterek nincsenek jól kihasználva. Ez tipikus probléma szokott lenni egy sokszereplős műben, és itt sincs másképp. Talán az egyik legjobb példa ebben a Visored-okkal való bánásmódja. Úgy lettek bevezetve, mint egy külön csoport, akik Ichigót maguk közé akarták toborozni, és egy darabig edzettek vele. Aztán viszont Ichigo elment „Hollow-landbe”, több részen keresztül harcolt, aztán halálistenek harcoltak, hogy aztán pár részben újra megjelenjenek, és simán elverjék őket. Alig volt valami értelmük.

Viszont azt mindenképpen le kell szögezni, hogy a Bleach egy nagyon szórakoztató anime a hibái ellenére is. Vannak benne vicces jelenetek, még annál is több zseniális momentuma, illetve nagyszerű karakterei, akiknek többsége nagyon szimpatikus a nézőközönségnek. Előreláthatólag a sorozat még legalább pár évig boldogítani, vagy idegesíteni fog minket. És ennek úgy hiszem, hogy csak örülhetünk.


Naruto – 2002 - 2007 – akció, fantasy, verekedős – 220 epizód
Naruto Shippuuden – 2007-től – akció, fantasy, verekedős – 229 epizód (ezidáig)

Kishimoto Masashi 1997-ben mutatta be először a Narutót, de csak 1999-ben indulhatott útjára a manga, ami meghódította Amerikát. Ez szerintem nem lep meg senkit, hisz a Naruto nindzsákról szól, és az Egyesült Államok nagyon szereti a nindzsákat. Azonban ezek az orgyilkosok nagyon mások, mint amiket filmekben és sorozatokban láthatunk. Ebben a nindzsák minden gond nélkül eltűnnek, uralják az elemeket, óriási állatokat idézhetnek meg, de akár még sokszorosíthatják is magukat. Ebben a világban bármi megtörténhet, és ebben él Uzumaki Naruto, a főhősünk. Ő a nindzsafalujának, Konohának (magyarban Avarrejtek) a fekete báránya, hisz nindzsának elég béna, illetve minden alkalmat megragad, hogy a falujában különféle csínyeket tegyen. Tehát egy igazi ördögfióka. Természetesen mindenki utálja őt, de talán már túlságosan is. A felnőttek mind megvetően tekintenek rá, nem engedik meg gyermekeiknek, hogy játszanak vele, stb. Egyedül a tanárával, Irukával van jobb kapcsolatban. Egy nap aztán Narutót egy másik nindzsa becsapja, hogy lopjon el egy tiltott tekercset, amiben magas szintű technikák találhatók. Még mielőtt átadná a tekercset, megjelenik Iruka, és kiderül az igazság a gyermekről. Ugyanis a falubeliek megvetése onnan származik, hogy évekkel ezelőtt a kilencfarkú rókadémon megtámadta a falut, és számtalan életet kiontott, köztük Iruka szüleiét is. A falu vezetője, a Negyedik Hokage az élete árán bebörtönözte a démont egy újszülött fiú testébe, név szerint Narutóba. A fiút ez a tény természetesen sokkolja, és mikor a gonosz nindzsa már meg akarná ölni, Iruka a saját épsége árán megvédi a gyermeket. Ez ráébreszti Narutót, hogy nincs egyedül, és a tekercsből megtanult technikával összeveri a gonosz nindzsát. Innen indul Naruto igazi története, amiben jobban megismerkedik a faluja lakóival, a világgal, amiben él, és a nindzsa léttel, ami nem is olyan rózsás, mint ahogy azt képzelnénk.

És ha van egyvalami, amit a sorozat jól csinál, az a világépítés. A Naruto világa nem merül ki egyetlen faluban, vagy városban, hanem rengeteg különböző, érdekes helyszínt megismerhetünk, amiknek megvan a maguk története. Érezhető rajta, hogy az egész világ él, és már-már valóságos is a maga módján. A karakterek sem túlságosan elnagyoltak, vagy legalábbis a legtöbbjük. Bár ebben is van egyfajta „cool-faktor”, a szereplők sokkal visszafogottabban lettek felépítve. Szerintem a második nagyobb történetszálban bevezetett karakterek sikerültek a legjobban, ahol kettő azonnal kedvenc kategóriába ugrott. Azonban a legfontosabb az, hogy a sztori előrehaladtával a karakterek is fejlődnek, méghozzá látványosan, ami sok más animében nincs benne. Naruto nem marad meg idegesítő kis vakarcsnak, hanem az idő múlásával igenis megkomolyodik (valamelyest), és egy tűrhető főhőssé válik, és ez persze a mellékszereplőkről is elmondható. Ezt a fejlődést pedig csakis Kishimoto történetvezetésének köszönhető, ami a legtöbbször jól ki lett gondolva, és a megvalósítás pedig még jobb lett.

Sajnos a Naruto legnagyobb negatívuma az, hogy már egy jó ideje egy „szenvedés” az egész. Egyáltalán nem rossz az, amit látok, de semmiképp sem mondanám jónak sem. Sokak szerint ez a minőségromlás Sasukének köszönhető, és bizonyos szinten egyet is értek velük. Sasuke az elején egy nagyon érdekes antihősként indult, aki folyton rivalizált Narutóval, és jól szemléltette a tehetség kontra „démoni” állóképesség és fel nem adás elegyét. Aztán sajnos Kishimoto úgy gondolta, hogy Sasuke „kúlabb” karakter, hogy jónak maradjon, és felülkerekedjen a bosszúvágyán. És bizonyos szinten jól is tette, hisz Japán nagyon is szereti Sasukét, míg a világ többi része inkább máglyán égetné el a kis szemétládát. A romlás sajnos a történeteken is látszik, amik mostanság inkább csak a világot építik, minthogy a történetet vinnék előbbre, de a mostani történetszál jóval hosszabb, mint az eddigiek, úgyhogy várni kell a végső véleménnyel. Emellett itt is jelen van a sok karakter probléma, ami nagy kár, hisz szívesen látnám egy némelyüket harcolni látni. Talán az egyik legfurcsább negatívum pedig az, hogy a kezdő karakterek közül Sakurát alig használta Kishimoto, és emiatt sokan feleslegesnek tartják „szegényt”. Nem mintha én nem tartanám ugyanígy.

Összességben Naruto is egy komolyabb shounen anime, amit a tizenévesek zabálnak. Gyerekesebben kezd, mint a Bleach, de a második sorozattal valamelyest megkomolyodik az anime, és fogyaszthatóbbá válik. Nem mintha nem lenne jó az első sorozat, mivel abban is rengeteg jó momentum van, ami egy életre benned marad. A kedvenc részem is ott található meg. Tehát nyugodtan kezdjetek neki ennek, viszont próbáljátok meg elkerülni a filler (azaz felesleges) részeket, amik nagyon rontanak az élményen.


One Piece – 1999-től – akció, fantasy, kaland, verekedős – 515 epizód (ezidáig)

Az 1997-ben megkezdett manga, majd később anime-sorozat abban a megtiszteltetésben részesült jó párszor, hogy belőle fogyott a legtöbb példány Japán kicsi szigetén az évek során. Valószínűleg a mangaka, Oda Eiichiro nem is álmodozott róla, hogy a műve egyszer Japán legkedveltebb sorozata lesz. Pedig kimondottan furcsa a One Piece. Egy világban, ahol a tenger a nagyúr, és ahol kalózok portyáznak, egy különös ifjú, Monkey D. Luffy kalandjaiba tekinthetünk bele, aki a kalózkirály szeretne lenni. Ennek érdekében felkerekedik, hogy összetoborozzon magának hű társakat, akikkel együtt megkeresheti a One Piece nevezetű kincset, amit az előző kalózkirály rejtett el. Azonban az utazás nagy veszélyeket tartogat a csapata számára, amik óriási szörnyekben, gonosz kalózokban és a törvényt fenntartó és védelmező Marine-okban merül ki. Persze Luffy nem adja olyan könnyen magát, és különleges képessége segítségével szinte mindig győzedelmeskedik. Ugyanis kiskorában megevett egy Devil’s Fruit-ot (azaz ördöggyümölcsöt), aminek köszönhetően egyfajta gumiemberré vált. A társainak sem kell sok segítség, mivel mindegyikük ki tudja vágni magát a legtöbb helyzetből, és ha harcra kerül a sor, akkor pedig derekasan helytállnak. Így indultak útjára oly sok éve már, hogy elérjék a céljukat. És a kalandjuk még egy jó darabig folytatódni fog.

Oda le sem tudná tagadni, hogy Toriyama Akira munkáinak a nagy rajongója. A One Piece hasonlít a legjobban a Dragon Ball-hoz, méghozzá minden tekintetben. Az animációs stílusa szinte minden mástól eltér, a humoron nagy hangsúly van, és a harcok pedig monumentálisak. Már ez is elég lett volna egy jó animéhez, de Oda továbbment, és rátett még egy lapáttal. A One Piece egy olyan varázslatos kaland, amihez foghatók nem igazán láttam kiskorom óta. A történet és a karakterek is rengeteget adnak a hangulathoz, ami azt közvetíti a nézővel, hogy ez egy nagyszabású sztori, melyben elképesztő erejű szereplők esnek egymásnak. A már-már eltúlzott humor és akció mellett pedig ott vannak a drámai, szomorúbb jelenetek, amik ilyen stílusú művekben sokszor nem érik el a kívánt hatást. Itt más a helyzet, ezek a jelenetek meg fognak ríkatni. És ez a jó a One Piece-ben. Egyértelmű, hogy ez egy mese, és hogy egy fiatalabb korosztálynak készült, ám mégis van benne valami különös érettség, ami miatt az „öregebb” rétegeknek is bejöhet ez a sorozat.

Persze először túl kell tenni magatokat az animációs stíluson, ami jelentősen eltér a normától. A másik két animénél nem is említettem meg ezt a pontot, mivel könnyedén el lehet fogadni, és többnyire próbál valósághű lenni. Na, a One Piece ezt meg se próbálja, itt minden gond nélkül vágnak olyan grimaszokat a főszereplők, amik nagyon furcsának tűnhetnek. Másik nagy probléma, hogy a sorozatnak viszonylag sok idő kell, hogy elérje azt a szintet, ami az egyszeri nézőket elvakult rajongókká teszi. Ez közel 50 epizódot jelentett számomra, ami sokkalta több idő, mint amit a két előzőleg említésre került sorozatokra kell fordítani. Most mondhatnám, hogy megéri „végigszenvedni”, de az animáció furcsaságával összekötve ez egy elég jelentős probléma, ami a nézőket elijesztheti. Emellett ha nem szeretitek az eltúlzott, pátosztól csöpögő jeleneteket, akkor ez valószínűleg nem a ti sorozatotok.

Őszintén, a három anime közül nekem a One Piece jött be a legjobban. A karakterei, a mesterien szőtt történetei egyszerűen elvarázsoltak. Mert ez tényleg egy varázslatos utazás, egy modern mese, ahol bár rossz dolgok történnek, a hőseink minden tudásukat latba vetik, hogy győzedelmeskedjenek. De a legfőbb hangulati eleme a vidámság, ami szerintem hiányzik az előző két sorozatból. Az optimizmus, ami árad belőle, az tényleg felemelő. Nagyon remélem, hogy Monkey D. Luffy kalandját még sokáig élvezhetjük.

Dragon Ball Kai - Újra szól a Kamehameha

xeLaR | 2011.06.14. 21:58 | kategória: anime

Kevés híresebb, vagy hírhedtebb animét találhatnánk a Dragon Ball-nál. Az átlagember az anime szó hallatára ezt a sorozatot képzeli maga elé. Toriyama Akira műve hihetetlen népszerűségre tett szert az egész világon, aminek óriási szerepe volt az animék elterjedésében. Az 1984-ben megkezdett manga alapján három animesorozat, egy tucat film és több videójáték is készült. Sok mangaka, őt nevezi meg, mint a legfőbb inspirációját, hogy ebbe a hivatásba kezdjen. A Dragon Ball minden idők egyik legnépszerűbb sorozatává vált, és a jelentőségét egyszerűen nem lehet kétségbe vonni.

Azonban mostanság sokan kritizálják, hogy a show egyáltalán nem olyan jó, mint azt gyerekként hittük. És többnyire igazuk is lenne ezeknek az embereknek. Maga a sztori sok helyen komolytalan volt, még akkor is, ha kisebb gyerekeknek készült, és a karakterei is sokszor olyan baromságokat követtek el, amiket a jellemük alapján nem kellett volna. Az animével pedig csak romlott a helyzet, ahol sokszor annyiból állt egy rész, hogy két szereplő csak farkasszemet nézett, majd ütöttek kettőt, és már el is jött a vége. Az egyik leghírhedtebb ilyen történetszál, amikor a Namek bolygónak mindössze öt perce van hátra, mivel fel fog robbanni. Ezt „csupán” 10-15 részen keresztül húzták, és egy epizód átlagosan húsz percig tartott. Szóval a Dragon Ball-nak megvoltak a maga hibái, és ha összehasonlítanánk a mostani hasonló népszerű animékkel, akkor egyértelműen alulmaradna.

Én viszonylag későn kapcsolódtam be a Dragon Ball őrületbe, mikor már többször leadták az RTL Klubbon. Szerencsére pont az egyik legkirályabb résznél néztem bele (sajna magyarul nem találtam linket), és utána nem eresztett. Utána jött a DBZ, és a rajongásom iránta megsokszorozódott. Aztán több száz rész után, mikor Son Goku visszaérkezett a Földre, és újra felpörgött volna az anime, az ORTT közbeszólt. Nem tudni pontosan, hogy mi volt az oka, ami miatt levették a képernyőről, és nem is akarok jobban belemenni. Legyen elég csak annyi, hogy nagyon nem örültem neki. Azonban néhány hónappal később rátaláltam a maradék részekre az interneten, és belevetettem magam az eredeti műbe az eredeti szinkronnal. Elsőre nagyon fura volt a japán hang, és az sem segített, hogy a főszereplő hangját egy nő szolgáltatta. Azonban ennek az animének köszönhetően merültem el ebben az animációs műfajban. És a rajongásom egy cseppet sem csökkent iránta.

2009-ben olyan pletykák kezdtek el szállingózni, hogy a DBZ újra visszatérne a tévéképernyőre, méghozzá nem is akárhogy. Olyan hírek jöttek, hogy az animációt feljavítják HD-minőségre, illetve a hangokat újrakevernék, de a legfontosabb közlemény az volt, hogy az egész animét 100 részbe sűrítenék (csak hogy mindenki tudja, az eredeti DBZ 291 epizódból állt). Ez elképesztően jó ötletnek tűnt, mivel rengeteg felesleges jelenete és cselekményszála van a DBZ-nek, és ezzel kiküszöbölnék a sorozat legnagyobb hibáit. A Dragon Ball Kai-ra keresztelt animének minden lehetősége megvolt, hogy újra elindítsa a DBZ-lázt, és egy új generációnak is bemutassa, hogy mi is volt ez a legendás sorozat.


Dragon Ball Kai – 2009 – 97 epizód – akció, verekedős

Ha véletlen valaki nem ismerné a Kai alapjául szolgáló DBZ történetét, akkor most felvázolnám. A Dragon Ball végén a főhősünk, Son Goku, miután megnyerte a világ legrangosabb harcművészeti tornájának döntőjét az ádáz ellensége, Ifjú Sátán (eredeti nevén Piccolo) ellen, úgy gondolta itt az ideje letelepedni valahol. Összeházasodott „szerelmével”, Chi Chi-vel, és boldogan éltek volna, ha itt ért volna véget a manga és anime. Azonban az idill nem tartott sokáig. Pár évvel később amikor Son Goku büszke családapaként mutatja be gyermekét, Son Gohan-t a barátainak, egy nagyon távoli rokon érkezik meg. A Raditz névre hallgató idegen Goku bátyjaként mutatkozik be, illetve elmagyarázza, hogy a Csillagharcosok népéhez tartozik (angol terminológiával élve ők ketten a Saiyan nép gyermekei), és azért jött, hogy elpusztítsa a Földet, ha már a testvére túl béna volt ehhez. A főhősünk megpróbál harcolni vele, de sajnos egyedül nincs esélye ellene. Raditz elrabolja Gohan-t, és megfenyegeti testvérét, hogy vagy vele fogja elpusztítani a bolygót, vagy meghal. Természetesen Goku nem hagyja magát megfélemlíteni, és Ifjú Sátánnal együtt elindulnak széjjelverni az űrből jött harcost. Sajnos azonban a harc nem úgy alakul, ahogy várták volna. Goku életét veszti, Raditz pedig óva inti Sátánt, hogy van még nála két erősebb csillagharcos is, akik eljönnek majd, és elpusztítják őket. Hogy ezt elkerüljék, Sátán magához veszi Son Gohan-t, akinek még apjánál is elképesztőbb harci ereje van, hogy rendesen felkészüljenek a harcra. Eközben persze Goku sem marad tétlen, aki a túlvilágon is megtalálja a módját, hogy erősebb legyen. És nagyjából így kezdődik ez az óriási kaland, ami bolygókat, létsíkokat és még idősíkokat is átível.

Bár a Kai elég jól sűríti össze a DBZ lényegesebb cselekményszálait, a probléma az, hogy csak részlegesen. Ugyanis az eredeti sorozat kétharmadát dolgozza csak fel, így az utolsó nagy kaland teljes egészében kimaradt. Ez hatalmas nagy hiba, annak ellenére, hogy nem vagyok túlságosan oda a kimaradt sztoriért. Nem látom sok értelmét úgy feldolgozni egy ilyen legendás sorozatot, ha kihagynak belőle ilyen lényeges történéseket. De nem szabad fennakadni ezen, hisz a benne lévő két nagy összefüggő történetszál lerövidítése elég jól sikerült. A sztori jó ütemben halad, a farkasszemet-nézést a minimálisra csökkentették, és még a párbeszédek sem lassítják a történetet. Persze néhol kicsit nem tetszett, hogy milyen gyorsan pörög az egész, de végül is jobb, mintha az ellenkezője lenne. Magát a történetet viszont meg lehetne kritizálni, ott is főleg a Cell történetszálat, ami jóval elmaradt a Dermesztő (eredetiben Frieza) elleni harcoktól. Ebben elég észrevehető, ahogy a sztori színvonala egyre csak csökkent, és ahogy az érdekes technikák helyett a harcok inkább energianyalábok és kamehamehák fele terelődtek. Mondjuk aki látta már a DBZ-t, az meg se lepődik ezen a tényen.

A rövidítést talán a karakterek sínylették meg a legjobban. Ugyanis sok olyan epizód volt, amiben ahelyett, hogy a sztori ment volna előbbre, inkább a szereplők jellemét mutatták be. Ezeknek a kis közjátékoknak az volt a szerepük, hogy jobban kitöltsék az aktuális rész játékidejét, mivel nem volt elég „hivatalos” anyaguk a mangából. Ezek a „filler” (azaz kitöltő) jelenetek és részek ki lettek véve a Kai-ból, így nem láthatjuk, ahogy Goku megtanul autót vezetni, vagy amikor egy Garlic Jr. nevezetű gonosz karakter próbálja uralma alá hajtani a Földet. Persze a Kai ezek nélkül is simán kidolgozza a karaktereket, csak az „extrákról” maradunk le. Goku még mindig nagyon egyszerű lélek, akinek azért megvan a magának való esze, amivel a harcban előnyre tehet szert, míg Krillin ugyanúgy egy betoji figura, aki ennek ellenére mindig segít a bajban. Szóval a karakterek leglényegesebb jellemzői jelen vannak itt is, csak amit ezek a kiegészítések adtak, azok hiányoznak belőlük. Ezért is viselhető olyan nehezen az, hogy látjuk, ahogy a Dermesztő elleni harcok után szinte mindegyik szereplő úgymond „elbutul”. Bár izgalmasak ezek a részek is, de a sztoriban lévő konfliktust elég hamar meg tudták volna oldani, ha nem lettek volna olyan idióták a karakterek. A legkisebb hiba is az életüket jelenthette a Namek bolygón, de ebben meg rengetegszer rossz döntéseket hoznak, és tovább bonyolítják a helyzetet. Ennek ellenére tetszenek ezek a karakterek, nagyon a szívemhez nőttek, még a gonoszok is.

A Kai egyik célkitűzése az volt, hogy az animációt, a látványt, a hangokat és a zenét korszerűsítsék, hogy HD-minőségben és sok-pont-egyes hangzásban tökéletes élményt nyújtson. Ezt sajnos elég felemásra sikerült megcsinálniuk. Az anime ugyanis nem lett újrarajzolva, hanem csak a régi részeket dolgozták át, több animációt vittek bele, és csak a teljesen elavult jeleneteket alkották újra. Ez sajnos azt eredményezte, hogy a régi és új animáció nagyon szembetűnőre sikerült a Kai-ban, és az újrarajzolt részek valami fertelmesen néznek ki. Ez hatalmas hiba, de elnézve, hogy csak átlagosan csak egy-két helyen van ilyen felújított jelenet egy epizódban, még talán el is fogadható. Még mindig jobb ez, minthogy olyan minőségben rajzolták volna újra az egészet. A hangokkal igazán nincs semmi problémám, többnyire ugyanazok vannak benne, mint az eredeti sorozatban voltak. Az eredeti szinkronstábból is visszatért szinte mindenki. Goku és Gohan hangját még mindig Nozawa Masako szolgáltatja, aki még így 70 éven túl is tökéletesen kelti életre ezt a két karaktert. Panasz nem lehet a szinkronszínészekre, mivel szinte mindegyikük „veterán” már a szakmában, és páran közülük a DBZ-ben alakított szerepükkel alapozták meg a karrierjüket. Ez talán az anime egyik legnagyobb pozitívuma. Sajnos ez már nem mondható el a zenéről, de mondjuk még az is az elfogadható határán belül van. Nagyon kár, hogy nem az eredeti dallamokat lehet hallani, mivel ezerszer karakteresebbek voltak, mint a Kai-ban hallhatóak. Ettől függetlenül az opening egész jóra sikerült, míg a két ending nem túlságosan.

Nehéz összegezni a Dragon Ball Kai-t. Egyrészt teljesen olyan, mint a DBZ, azaz egy komolytalan, de felettébb szórakoztató sorozat. Másrészt viszont a felújítás egyáltalán nem növelte az anime nívóját, hanem szerintem egy picit inkább rontott rajta. Sajnos így a Kai egy „felesleges” újragondolása a DBZ-nek. Örültem, hogy nagy felbontásban láthattam viszont a kedvenc szereplőimet, és újra izgulhattam a komolyabb harcoknál, de az eredetit sajnos nem tudja überelni. Akinek még nem látta a DBZ-t, és nem is lenne ideje megnézni, akkor szívesen ajánlom helyette a Kai-t. Egyébként meg maradjunk az eredetinél.

Anime Music Videos - Élmények egy rajongói műfajról

xeLaR | 2011.03.06. 08:01 | kategória: anime

Újra eljött ez az időszak, amikor a múlt év legkiemelkedőbb alkotásait díjazzuk. Legyen az szívszorító dráma, vagy okosan felépített, akciódús alkotás, mindegyik elismerést érdemel, mivel rengeteget dolgoztak rajta a készítők, és a kemény munkájukkal élettel töltötték meg őket. Azonban mielőtt bárki is a Golden Globe vagy az Oscar díjkiosztóra gondolna valaki, annak sajnos csalódnia kell, mivel nem róluk beszéltem. Ugyanis én az AMV.org Viewers Choice „díjátadóra” gondoltam, ahol a felhasználók szavazatai alapján az elmúlt év legjobb animés zenevideókat díjazzák. És bármennyire is hangzik ez furcsán, de a „beszavazott” alkotások készítői minden elismerést megérdemelnek.

Én már egy jó ideje rajongok ezekért a videókért, bár az utóbbi években inkább csak a díjazottak alkotásait tartottam figyelemmel. Pedig rengeteget kaptam ettől a rajongói műfajtól. Először is ezeknek a hatására kezdtem el bizonyos animéket nézni, illetve volt jó néhány alkalom, amikor maga a zene is megfogott annyira, hogy a mai napig azt hallgatom. Ezért úgy határoztam, hogy írok egy kicsit erről a témáról is.


Találkozás
Nem tudom pontosan, hogy mikor, de a 90-es évek utolsó éveiben találkoztam az első anime zenevideómmal. Méghozzá az MTV-n. A Wamdue Project King of My Castle című száma óriási hatással volt rám. Mindig is oda voltam az animációért, és ezért is majd megőrültem. Nem is értettem, hogy ezt miért nem adták a Z+ zenecsatornán (ami a magyar VIVA elődje volt, ha valaki nem tudná). Akkor még nem igazán tudtam, hogy a klip a Ghost in the Shell, az egyik legelismertebb anime film jeleneteit tartalmazza. Visszanézve egy picit primitívnek tűnik a vágás, de azt bőven kárpótolja a zene.

Az AMV-k világába igazán csak a Dragon Ball Z megnézése után merültem el. Ott is főleg a DBZ-s videók érdekeltek, ami nem meglepő, hisz akkoriban a kedvenc animém volt. Nem tudom hogyan, de eljutottam a DBZWarriors.com oldalra, ahol például ez fogadott. A készítő, DannyPoo azonnal Isten lett a szememben. A Blink 182 már amúgy is jó volt, de ez a párosítás egyenesen zseniálisra sikeredett. Még talán a Freeza Impression volt az, ami ugyanilyen hatást ért el nálam, de szinte az összes DannyPoo videó betalált nálam valamilyen szinten. Emellett még nagy hatással volt a zenei ízlésemre is, ami ezzel lassan, de biztosan a rock és metál felé sodort.

Egy pár évvel később aztán felfedeztem az Otaku Vengeance-re keresztelt oldalt, ami tartogatott egy-két meglepetést a számomra. Az egyik ez az AMV volt. Piccolo és a 17-es android harca ebben a formában eszméletlen jóra sikerült a szememben, és felfigyeltem erre a készítőre is. Azonban ő nem kizárólag csak DBZ zenevideókat készített. Itt van például egy Street Fighter 2 AMV, vagy egy Pokemon AMV, de van egy Berserk is. Az utóbbi videóhoz csak annyit tennék hozzá, hogy nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megnézzem az animét, ami nem mellesleg szinte azonnal a kedvencem lett. Tőle pedig már nem sok vezetett az AMV.org oldalához, amin szinte az összes kedvenc alkotóm fent volt, illetve mindenféle jó zenevideót találtam. Szóval, megtaláltam az AMV-Kánaánt.


Az AMV-k fejlődése
Egy AMV alapja nagyon egyszerű. Veszel egy zeneszámot és egy animét, és azt összerakod a kedved szerint. Komplikációt persze az összeszerkesztés jelent, ami sok időt ölelhet fel. Mivel én még sohasem vágtam meg semmilyen videót vagy zenét, számomra ez egy nagyon bonyolult műveletnek tűnik. Manapság olyan vágótechnikák és effektek vannak a különféle AMV-kben, hogy már-már mágiának tűnik számomra, hogyan is csinálták. De elég sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy innen ide jussunk.

Egy évtizeddel ezelőtt ugyanis „csak” annyiból állt az AMV készítők vágótechnikája, hogy egyszerűen csak a választott zenéhez igazították a felvételeket. Ha volt is valami effekt, az sem nézett ki túl meggyőzően. Nem mintha gond lett volna ez, mivel az effektek ekkor még csak kellékek voltak, hogy egy picit növeljék az amúgy is gyatra videóminőséget. Nekem például ezek a régi videók nagyon bejönnek. Egyszerűek és könnyen érthetőek. Szerintem ezek testesítik meg mindazt, aminek egy jó AMV-nek lennie kell: teremtsen egy olyan hangulatot, ami felkelti az érdeklődést az anime iránt.

De aztán jött az Euphoria. Nem tűnik nagy számnak? Őszintén szólva nekem nem a kedvencem, de el kell ismernem, hogy a 2003-ban debütált AMV egy új irányvonalat hozott a műfajba. Ebben ugyanis az effektek már nem csak másodhegedűsként vannak jelen, hanem fontos elemét képezik az összhatásnak. Így már-már „művész-AMV-nek” tekinthető. Jelentősége olyannyira nagy volt, hogy a legjobb 2004-es alkotások zöme már használt valamiféle digitális effektet. Ezután jöttek az olyan alkotások, mint a Shounen Bushido, a Jihaku, vagy éppen a Naruto’s Technique Beat.

A változás persze természetes volt, mivel a vágótechnikák és a hozzájuk tartozó programok mind fejlődtek. Arról nem is beszélve, hogy a felhasznált animék minősége is sokkal jobb lett. Azonban ez a változás nem igazán jött be nekem. Persze van sok jó effektes videó, de sokszor van olyan, hogy túlzásba esnek ezzel. Néha az egész úgy tűnik, mintha művészetnek állítanák be ezeket a videókat, miközben „csak” a túlzott rajongás egyik kifejezési formája. Lehet, hogy az én hozzáállásommal van a baj, és az ilyen videók a műfaj új úttörői, de egyszerűen nem keltik fel az érdeklődésemet semmilyen szinten. Persze, ez elképesztően szép, zseniális munka, de felkelti ez az érdeklődésedet a benne található művek iránt? Valahogy ez kiveszni látszik a legtöbb mai AMV-ből. De lehet csak azért érzem ezt így, mert Viewers Choice döntősein kívül nem igazán nézek AMV-ket.

A haladásnak pedig haladnia kell, és a manapság megjelenő AMV-k nagy része erről a fejlődésről tesz tanúbizonyságot. Egyre jobb technikákat alkalmaznak, a képminőség tovább javul, és egyre több érdekes ötletet tudnak megvalósítani az alkotók. De ez már csak természetes. Az AMV-témán belül rengeteg olyan dolog van, amiről lehetne még beszélni, de én csak a saját tapasztalataimról és új kedvenceimről szeretnék most írni.


Tapasztalatok
Először is elég hamar rájöttem, hogy a népszerű animék (mint a Naruto vagy Dragon Ball) AMV-i elég negatív megkülönböztetésben részesülnek a műfaj „komolyabb” rétegében. Nem az, hogy nincsenek jó példák rájuk, de minden egyes tűrhető darabra jut vagy 10 gázosabb alkotás. Volt olyan időszak, amikor a Dragon Ball és Linkin Park kombináció közröhej tárgya volt, mivel annyira sokan készítettek ilyen videókat. Valamennyire már lecsengett ez a téma, de azért néhány helyen még mindig megtalálható ez a mentalitás.

2004. pedig egy olyan AMV-szörnyűséget szült meg, ami egy új műfajt teremtett a poénos zenevideókon belül. Ez az AMV Hell, ami egyfajta szkeccs-komédia. Nem tűnik valami észbontóan nagy ötletnek, ugye? Mégis olyan jelentőségű lett, mint az Euphoria volt. Összesen nyolc AMV Hell videó készült, közülük öt több mint egy órás játékidővel rendelkezik. Sőt, még maga az Euphoria is ki lett parodizálva, és még magyar verziója is készült. Sokaknak nem tetszik a humornak e formája, de azt szerintem nekik is el kell ismerni, hogy az alkotók valamit nagyon jól csináltak.

DannyPoo és az Otaku Vengeance Eric-je nálam a régi AMV-k királyai. A mostani AMV felhozatalból azonban nem igazán tudnék egy olyan készítőt kiemelni, aki eléri az ő „szintjüket”. Talán csak egy olyan van, egy bizonyos Nostromo nevezetű illető. Erre a népszerű teherhajóról elnevezett alkotóra először az Always Hardcore AMV-je után figyeltem fel. Igazán rajongani érte csak a 2006-os Galaxy Bounce videója után kezdtem el. Ez a videó hihetetlenül megfogott, pedig ez sem tartalmazza azokat az alapvető tulajdonságokat, amit egy AMV-től elvárnék. De olyan érzés fogott el, mint a King of My Castle-nél. Ez egy igazi videóklip volt a szememben. Az elkövetkező években pedig egyre csak javult az AMV-készítő tudása. Egyszerűen nem tudok betelni a tehetségével. Ez az igazi AMV-művészet.


2011
De milyen mezőny alakult ki 2011-es VCA-ra? Azt kell mondjam, hogy nagyon meglepődtem. A múlt évi felhozatal után ez nagyon üdítőleg hatott. Nálam már meg is született az abszolút befutó, de persze ez is csak azért, mert hihetetlenül rajongok a Berserkért. Ezen kívül persze vannak romantikus, vicces, fura és furább AMV-k, amiknek sikerült elnyerni a tetszésem. Valószínűleg a RAH HEY! nevezetű videó lesz az év legjobbja, mivel egyszerre vicces és egy kis újat hozott a műfajba. Persze Nostromo sem hiányzik a mezőnyből, aki valamiért az Év videójáért járó kategóriában (szerintem) a rosszabb AMV-jét szavazták be, és nem hiszem, hogy sok esélye lenne. De legalább a másik videója is indul az egyik kategóriában. Szerintem álljon itt egyfajta végszóként. Remélem valamennyire sikerült felkeltenem az érdeklődéseteket a műfaj iránt, és nagyon bízok abban, hogy a jövőben is rengeteg jó AMV születik.

Genshiken - Egy anime otakukról otakuknak

xeLaR | 2010.12.15. 19:02 | kategória: anime

Az animék rengeteg műfajban és témában képviseltetik magukat az animációs világban. Vannak a már-már tipikusnak mondható óriásrobotos és harcolós sorozatok, de ugyanakkor vannak komolyabb témákkal foglalkozók, vagy teljesen elvontak is. Azonban a legnagyobb számban egyértelműen azok az animék vannak, amik a tinédzser fiúkat és fiatal férfiakat célozzák meg. Ilyenek például a hárem animék, melyekben a főszereplő vagy egy tucat nőnemű egyeddel kerül kapcsolatba, akiknek az anatómiáját hosszas percekig csodálhatják a nézők. Bizony ám, ezeket a sorozatokat nézik a legtöbben az anime rajongók (japán nevén otaku-k), és természetesen ezekből készül a legtöbb évről-évre.

Azonban a bejegyzésem tárgya nem ehhez a kategóriához tartozik. Bár meg lehetne vádolni, hogy ebben is rengeteg „csodálatra méltó” anatómiát bemutató jelenet található (értsd: fanservice), mégsem ezen van a hangsúly. Ez az anime ugyanis magukat az otakukat próbálja bemutatni, ahogy élik a mindennapi életüket. Nem újdonság ez a téma, azonban ez a sorozat próbál a legjobban az életszerűségre törekedni. Ez lenne így nagyon röviden a Genshiken.


Genshiken – 2004 – 12 epizód – komédia, iskolai élet

A sztori Sasahara Kanji-val kezdődik, aki nemrég kezdte meg egyetemi tanulmányait. Már az elején látható, hogy egy otakuval van dolga a nézőnek, mivel egy irgalmatlanul bugyutának és gusztustalanul aranyosnak tűnő animét néz. Mint sok más hasonló japán egyetemi hallgató, ő is gondolkodik, hogy csatlakozzon valamilyen klubhoz. Csak az a baj, hogy túlságosan is félénk, és nem mer sem az anime-, sem a mangaklub tagjaitól érdeklődni erről. Azonban megakad a szeme egy fura nevű klubon: Gendai Shikaku Bunka Kenkyūkai (lefordítva nagyjából „Kortárs Vizuális Kultúra Kutató Szervezet” a jelentése). Ugyanekkor Kasukabe Saki, egy éppen akkor „prédára” (értsd: pasira) leső hölgyemény találkozik egykori általános iskolás ismerősével, Kousaka Makoto-val, aki azonnal megtetszik a lánynak. „Sajnos” azt nem tudja ez a szerencsétlen teremtés, hogy a pasija menthetetlen rajongója a videójátékoknak, azaz szintén otaku. Végül aztán ez az említett három ember belép ebbe a fura klubba, melyben egész nap csak videójátékokkal játszanak, mangát olvasnak, animét néznek, és persze rengeteget dumálnak a kedvenceikről.

És nagyjából ennyi a történet. Semmi más. Van egy otaku-klub, és a tagjainak az életéről szól, ahogy egy ComiFes manga- és képregényfesztiválról a másikra „vándorolnak”. Persze kisebb cselekményszálak is vannak, mint például a klub lehetséges bezárása, vagy új klubtagok kiértékelése, vagy pedig Saki próbálkozásai, hogy „kigyógyítsa” Kousakát a rajongásból. Bár a 12 rész alatt nem történnek egetrengető események, de legalább egyenként bemutatják a különféle dolgok iránti rajongás formáit. Emellett még a részek között sok idő telik el látatlanban, így csak a „legfontosabb” eseményeket emeli ki a sorozat ezeknek az embereknek az életéből, illetve segít egy-két szereplő karakterfejlődésének a bemutatásában.

Tehát a Genshiken „története” nem igazán fogja meg a nézőt. A különböző karakterei viszont annál inkább, annak ellenére, hogy azok sem túlságosan kidolgozottak. Például Sasaharának a félénkségen kívül alig van valami más tulajdonsága, amit ki lehet emelni. Fura volt nézni, tudván, hogy ő lenne a sorozat „főszereplője”. Azonban ugyanez igaz a klubtagok nagy részére is: Kugayama egy kövér, lusta, dadogós otaku, aki szeretne mangákat rajzolni; Tanaka egy cosplay-készítő, és rajong az összeszerelhető modellekért; Ohno egy Amerikából hazatért cosplayezni szerető lány; Kousaka pedig szinte csak játszani és bólogatni tud. A két legjobban kialakított karakter Saki és a klub egyik leghangosabb szószólója, Madarame Harunobu. Sakinak egyáltalán nem tetszik az egész otakuság, de Kousaka megszerzéséért rendszeres látogatójává válik a Genshikennek. Manipulatív, könnyen dühbe gurul (főleg ha asszociálják a klubbal), és sok dolgot megpróbál, hogy a pasiját valahogy „megszabadítsa” a „káros” hobbijától. Ennek ellenére egy-két alkalommal pont ő az, aki a Genshiken védelmére kel. Pont ezért akár azt is lehetne mondani, hogy ennek az évadnak ő az igazi főszereplője. Vele szemben Madarame egy óriási nagy rajongó, aki nem rejti véka alá érzéseit egy-egy témával kapcsolatban (pl. erotikus magazinok témánál ki is jelenti, hogy normál pornója nincsen). Hatalmas nagy otaku, aki inkább mangákra költené el az összes pénzét, mint ételre. Ugyanakkor van benne egy kis félénkség, ha lányokról van szó (ha Sakiról, akkor meg főleg). Ő a klub vezéregyénisége, és ő testesíti meg a legjobban a Genshikent.

Bár mind a történetet, mind a karaktereket kritizáltam, mégis úgy érzem, hogy a kettő elegyéből egy nagyon különleges animét kapunk. Mint ahogy az életben sincsenek mindig grandiózus szerteágazó történetek, vagy karakteres jellemvonásokkal megáldott szereplők, ebben sincsenek. Van pár pillanat, amikor tipikus animés dolgok történnek, de többnyire az egész a valóságban játszódik. Átlagos otakukat mutat be, akik fura hobbijuk ellenére teljesen átlagos, szerethető emberek. Bár legtöbbjüknek nincs jól kidolgozott karaktere, az anime folyamán a beszélgetéseik segítségével megismerhetjük őket. A néző könnyen azonosulhat bármelyikükkel, legyen az mondjuk Sasahara, vagy éppen Madarame. Én valamilyen szinten még Saki problémáit is meg tudtam érteni a sok „őrült” otaku között. Tehát egy egész kellemes hangulatot sikerült kialakítani a történet és a karakterek vegyítésével.

Az anime kinézete és az animáció azonban egy kissé nem jött be nekem. Ez nem a legjobb szó rá, de gagyinak néz ki. Nem is a karakterábrázolással van bajom, mivel az is próbál életszerűen kinézni, inkább maga a színvilág nem tetszett. Sajnos az animáció minősége hagy némi kívánnivalót maga után, de még bőven a nézhető kategórián belül van. A szinkronszínészek (vagy seiyuu-k) viszont mind kitűnően keltették életre a karaktereiket. Emellett még mind az opening (kezdő képsor), mind az ending (vége képsor) nagyon jóra sikerült.


Genshiken 2 – 2007 – 12 epizód – komédia, iskolai élet

A második évad kivesézése előtt egy pár szót kell szóljak a három OVA részről, amely bár megelőzi ennek a sorozatnak az eseményeit, mégis ehhez hasonlít a legjobban. Először is az animációja sokkal jobb, mint az első évadnak, és még a hangulata is megmaradt olyannak, amilyennek megismertem. Történetileg ebben sem voltak nagy cselekményszálak, de fontosak, mivel ezekben bővül két új taggal a Genshiken. Az egyik a már az első évadban is szereplő Kuchiki Manabu, míg a másik egy otaku-utáló lány, Ogiue Chika.

A második évad úgy kezdődik, ahogy az első véget ért. A Genshiken Sasahara vezetésével egy dōjinshi-t (értsd: rajongók által készített képregény / manga) akar publikálni az következő ComiFes-en. Azonban ez is csak egy rövidebb cselekményszál, és a klub élete hamar visszatér a normális kerékvágásba. Persze egy kisebb különbséggel. Ezek a kisebb cselekmények mind komolyabb témákkal foglalkoznak, mint amit az első évadban láthattunk. Az ilyen témák például a szerelem, a munkakeresés, vagy az elmúlás. Még kulturális különbségek bemutatására is sor kerül. Maga az évad történései ezáltal kicsit jobban összekapcsolódnak, jobb a kohézió a cselekményszálak között. A komolyabb témák megintcsak egy pluszt adnak ehhez.

Bár jobbak a sztorik, de a Genshiken legfontosabb elemei még mindig a karakterek. Sőt, azt kell mondjam, hogy még jobbak ebben az évadban. Mindenkiben végbement valamilyen karakterfejlődés, amitől még szimpatikusabbak a szereplők. Még a kisebb epizódszereplőkben is van valami báj, amitől nem válnak teljesen idegesítővé. Azonban az évad legjobbjai egyértelműen Sasahara és az újonc Ogiue. Sasahara félénksége és az azt leküzdeni akarás az egész sorozatot átíveli, azonban ebben az évadban csúcsosodik ki, mikor felelősséget vállal arra, hogy dōjinshit csinál, illetve mikor munkakeresésbe kezd. A fejlődése fontos, mivel (elvileg) ő a sorozat főszereplője, és akivel egy átlagos anime rajongó a legkönnyebben azonosulhat. Ogiue vele szemben „csak” egy érdekes karakter. Bár utálja az otakukat, azonban titokban ő is ehhez a „társadalmi réteghez” tartozik. Az évad folyamán egyre jobban kezdi elfogadni ezt a tényt, és ebben a legnagyobb segítsége pont Sasahara. Sajnos azonban az ő teljes története nem lett elbeszélve, így csak a mangában van benne, hogy mi is történt ezzel a lánnyal. Emellett még az évadban van pár olyan szereplő, aki Ogiuéhez köthető, viszont semmi jelentőségük sincs a sorozatban. Ezek az Ogiués problémák talán a legnagyobb negatívumai a Genshikennek.

A kinézet és animáció sokat javult az első sorozat óta, viszont az OVA-hoz képest kicsivel rosszabb. Nincs rossz szavam rá, egyszerűen tetszett az egész. Ha kritizálnom kellene valamit, az a karakterábrázolás, ami ebben sokkal inkább hasonlít egy átlagos animéra. Ezt persze csak az első sorozathoz képest értem, mivel még így is valóságosnak néznek ki. Csak ebben több olyan jelenet van, ahol a normális arckifejezésről átvált egy aranyosabb / viccesebbre. Ez természetesen csak egy kis probléma, ami nem igazán zavart. A szinkronszínészek megint óriási munkát végeztek. Külön kiemelném az amerikai otakut megszemélyesítő seiyuu-t, aki meglepően jól beszélt angolul (már-már akcentus nélkül). Az opening ebben nem igazán fogott meg, de az ending kárpótolt ezért.


Végösszegzés

A Genshiken egy nagyon egyszerű anime, ami alig hagy nyomot az emberben, mégis jó érzésekkel tölt el, és nem lehet egyszerűen elfelejteni. Rengeteg poén van benne, és abból is minden fajtából. Rengeteg kikacsintás is van más animékre, mangákra és játékokra, bár a második évadban kicsit kevesebb van belőlük, mint az elsőben. A komolyabb részek is hitelesen vannak megoldva, nem próbálja (túlzottan) túldramatizálni a különféle helyzeteket. Szóval korrektül össze van hozva mind a történet, cselekmény, mind a karakterek, és mind a látvány terén.

Viszont az igazi értéke a Genshikennek a hitelesség, illetve a valóságra való törekedés. A benne lévő történéseket könnyen lehet a saját életünkre is asszociálni. A karakterek simán emlékeztethetnek ismerősökre, átélhettél már hasonló eseteket. Ettől kialakul egy kapocs a néző és a sorozat között, amitől a Genshikent nem lehet egyszerűen félredobni, hogy a következő fanservice-ben gazdag anime-szenzációt nézhessük. Azonban ez a fajta hitelesség csak tapasztalattal jön át, így kezdő anime rajongóknak nem ajánlanám. Viszont aki már jobban ismeri az animés világot, és aki egy kis nevetésre vágyik, annak ez a sorozat pont jó.

R.I.P. Kon Satoshi

xeLaR | 2010.08.28. 12:14 | kategória: anime

Nos, egyéb elfoglaltságaim miatt (értsd: a pénteki üzleti német írásbeli nyelvvizsgára való felkészülés) nem igazán tudtam erre a hétre jó témával készülni. Sajnos azonban történt egy olyan esemény az anime világában, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Ugyanis augusztus 24-én meghalt Kon Satoshi (magyarosítva Kon Szatosi), aki Miyazaki Hayao mellett a japán animáció egyik legnagyszerűbb rendezője. Ez hatalmas csapás nem csak az anime-nek, hanem a filmes világnak is. Ugyanis Kon Satoshi nem csupán „rajzfilmeket”, „meséket” rendezett, mint Miyazaki, hanem komoly hangvételű, szürreális filmeket, amik sok esetben több tartalommal bírnak, mint egy Hollywood-i, sztárokkal teli szuperprodukció. Azonban mivel filmjeinek „animés” kinézete van, azonnal elítélik őket, pedig ezt egyáltalán nem lenne szabad. Még én sem láttam az elhunyt rendező összes művét, de már egyetlen egy megnézése után tudtam, hogy ez az ember egy zseni.

Az első film, amit láttam tőle az a Perfect Blue volt. Ezt a filmet egy anime-s He7ediknek is lehet tekinteni, mivel sem előtte, sem utána nem láttam ilyen hangulatú anime-t. Azt is meg kell jegyezni előtte, hogy ez elvileg egy élőszereplős filmnek indult, majd valahogy mégis animációs formában jött világra. A történet egy viszonylag híresebb „lánybanda” énekeséről szól, aki jobb karrier reményében kilép a sikeres együttesből, és színésznő szeretne lenni. Azonban a döntése csak bajt hoz rá, mivel új karrierjét szabotálják, ugyanakkor meg zaklatják és visszaélnek a nevével az Interneten. Ha még ez nem lenne elég, akkor emellé még elkezd hallucinálni dolgokat, a valóság és a fantázia kezd összemosódni számára, és úgy érzi, egyre jobban kezdi elveszteni az eszét. És aztán jöttek a gyilkosságok.
Bár valószínűleg számotokra nem tűnik túl érdekesnek a történet leírása, de higgyétek el nekem, ha azt mondom, hogy ez egy nagyon jó film. Az anime-től megszokott elnagyolt figurák csak minimális mértékben vannak jelen a filmben, minden más azonban többnyire valóságosan van ábrázolva. Aztán ott van a történet is, ami csavaros, komoly témákkal teli, sok helyen még félelmetes is, és a vége többféle értelmezést is megenged.
Nem meglepő, hogy ez az alkotás sikeresen elindította Kon karrierjét. Az talán a legjobb az egészben, hogy élőszereplős filmként valószínűleg nem ütött volna akkorát a filmes világban, mint a „rajzfilmes” formájában. Még egy érdekesség: Darren Aronofsky megvette az anime jogait csak azért, hogy egy jelenetet lemásolhasson belőle az egyik leghíresebb filmjéhez.

A rövid munkásságának további alkotásai:
- Millennium Actress: sajnos még nem láttam ezt a filmet. Sőt, nem is tudtam, hogy van ilyen filmje. Pedig fődíjat is nyert a Chihiro Szellemországban-nal együtt egy jelentős japán fesztiválon, és más helyeken is egy rakás díjat bezsebelt. Pedig ennek is egyszerű a története: egy ember dokumentumfilmet akar készíteni egy öreg színésznő életéről. Mivel nem láttam, így nem tudok sokat mondani róla. Annyit azonban tudok, hogy ez egy film a szerelemről, a moziról, és a valóság és fantázia keveredéséről.

- Paranoia Agent: ez a rendező egyetlen sorozata, amit sajnos még nem láttam. Viszont ez is horror és thriller elemekkel van teli, ahol ugyancsak keverik a valóság és a fantázia. A sorozat egy veszélyes fiatalról szól, aki egy baseball ütővel támad meg bizonyos embereket. A rendőrség nem tudja kezelni az ügyet, mivel a sértettek egyrészt nem emlékeznek jól a támadójuk kinézetére, másrészt meg valamilyen okból nem működnek együtt a rendőrséggel. Főleg azért, mert a sértettek mind valamilyen magánéletbeli krízisbe kerültek, de a támadás után képesek kilábalni a problémájukból. Vagy legalábbis ezt olvastam ki egy sorozatismertetőből. Szóval ez se az a tipikus anime történet, mint amit már megszokhattunk. Valószínűleg be fogom pótolni a közeljövőben.

- Tokyo Godfathers: rövid jellemzés? Egy különleges karácsony három fura tokiói hajléktalannal, akik egy csecsemőt találnak a szemétben. Itt is elég lenne annyit mondanom, hogy ez egy hatalmas film. Pedig olyan témája van, ami egy átlagos filmnézőnek nem igazán jöhet be. A „Karácsony” témájában már temérdek film készült, és a legtöbbjük nem is sikerült túl jól. A „furaság” a karakterekből adódik, főleg az egyik főszereplőből, aki egy transzvesztita. Meg aztán a film hajléktalanokról szól. Mégis azt kell, hogy mondjam, hogy ez az egyik legjobb karácsonyi film. A történet teljesen hihető, pedig egyértelmű, hogy a való világban ilyen nem történhet meg. Olyan varázslatos hangulat és szeretet járja át a filmet a benne lévő szörnyűségek ellenére, ami csak a legjobb karácsonyi filmekben találhatók meg. Egyszerűen csodálatos.

- Paprika: ez a film picit kifogott rajtam. Nem tetszett annyira, mint azt vártam, de ez mindenképpen egy nagyon egyedi film. A történet egy olyan újonnan kifejlesztett technológiai eszközről szól, aminek segítségével a „terapeuták” képesek az emberek álmaiba belemenni, és segíteni (vagy ártani) nekik. Most mondhatnám, hogy ennek fényében már az Inception sem egyedi, de nem lennék fair a filmmel, ugyanis még egyrészt nem láttam, másrészt meg valószínűleg sokkal jobb történettel rendelkezik, mint a Paprika. A legnagyobb hibája a filmnek, hogy a sztori nem követhető annyira, inkább egy álomra emlékeztet. Ami viszont szinte tökéletes az az animáció és a látvány. Érdekes film.

Bár Kon Satoshi művei kritikai sikerek voltak, sajnos nem annyira ismerik őket. Pedig komoly és élvezetes alkotásokat készített, amiket egy nagyobb, szélesebb közönségnek is látnia kell. Ne érdekeljen az, hogy „anime”. Ne tévesszen meg, hogy rajzfilmes formája van. Ezek ízig-vérig komoly FILMEK, amik mellesleg még jók is. Nem szabad hagyni, hogy egy ilyen zseni műveit elfelejtsék.

Végezetül pedig álljon itt Kon Satoshi elbúcsúzása:

"With feelings of gratitude for all that is good in this world, I put down my pen.
Well, I'll be leaving now."

Kon Satoshi (1963 - 2010)

Fullmetal Alchemist - véget ért a Bölcsek Kövének keresése

xeLaR | 2010.07.10. 15:14 | kategória: anime

Ennek is vége lett. Véget ért még egy nemzetközileg elismert műremek. Na meg a tévés adaptációja is nemrég fejeződött be. Azonban semmi gond, egy film is már előkészületben van, szóval nem fog olyan hamar eltűnni a köztudatból. Mondjuk nem is könnyű elfelejteni, hisz szinte minden tekintetben tökéletes, minőségi munka. A története magával ragadó, izgalmas és vicces, és komolyabb témákkal foglalkozik, mint műfajának vetélytársai. A karakterei szimpatikusak és jól fel vannak építve, és a történet folyamán jó néhányuk érezhető jellemfejlődésen megy keresztül. A látvány ugyancsak gyönyörűen lett megcsinálva. A zene is nagyon jellegzetes és élvezetes. Én úgy hiszem, hogy ez az egyik legnagyszerűbb dolog, amit TV-ben, vagy az Interneten láthat az ember. Szerintem ott a helye a legjobb szórakoztató alkotások között. Igazán csak két olyan probléma van vele, ami nem tetszhet az embereknek. Az egyik az, hogy rajzfilm...
...a másik meg az, hogy anime.

Pedig a Fullmetal Alchemist az egyik legelismertebb és valamilyen szinten az egyik leghírhedtebb manga és anime az egész világon. Ez az egyik legokosabb, legviccesebb, de ugyanakkor az egyik legsötétebb „shounen” (azaz tinédzsereknek szánt) akció-fantasy alkotás. Viszont Arakawa Hiromu műve viszonylag csak kevés embert érdekelt, és főleg csak Japánban. Ez viszont derekasan megváltozott, amikor az első animesorozat elkészült, de erről majd pár bekezdéssel később fogok írni. Kezdjük inkább az elején.

A manga első fejezete 2001 augusztusában a Monthly Shōnen Gangan-ban került publikálásra. Bár az első néhány fejezet elég epizódszerű volt, azaz nem igazán volt összekötő kapocs a részek között, még így is egy kisebb sikert könyvelhetett el. A történet Amestris-ben játszódik, egy korai 20. századi nyugat-európai országhoz hasonlatos helyen. Az ország több kisebb tartományból áll, amit véres háborúk által szerzett meg az évtizedek és évszázadok során. Szóval ez egy háborúra hajlamos állam. A katonaság vezeti az országot, és minden hasznosabb technológiát és egyéb dolgot a hadsereg fejlesztésének rendelnek alá. Az alkímiával sincs másképp, és sok alkimista az államnak dolgozik. A címszereplő is egy ilyen állami alkimista, akit azonban egyáltalán nem érdekel a hadsereg, csak a forrásaik, amiknek segítségével megtalálhatja a Bölcsek Kövét, amivel bármire képes lesz.
Itt egy picit beszélnék is a világ alkímiájáról, ami inkább hasonlít valami mágiára, mint a korai, egyszerű kémiai és filozófiai tudományra. Bár ez sem teljesen igaz, mert az alkímia több szabályhoz van kötve. Az egyik legfontosabb, amit tudni kell, az egyenértékűség elve, azaz egy egységnyi tömegű anyagból csak ugyanakkora tömegűt tudunk létrehozni. Általában kell egy transzmutációs kör is, amivel az alkimista az anyagok szerkezetét tudja manipulálni. Ebben a világban az alkímia egy mindennapos dolog, gyakran használják fel jó (pl. házak megjavítására), vagy akár rossz célokra (pl. háborúban). Viszont egy dolgot nem szabad elfelejtenie egy alkimistának sem: emberi traszmutációt nem szabad végrehajtani. Főhőseink, Edward és Alphonse Elric sajnos pont ezt a tabut kísérelték meg, és drágán megfizettek érte. Ed elvesztette az egyik karját és lábát, míg Al meg az egész testét, de szerencsére a testvére épphogy megmenti úgy, hogy a lelkét egy hatalmas páncélhoz köti. A két fiú (miután Ed „automail” nevezetű művégtagokat szerez) ekkor indul útnak, hogy megtalálják a Bölcsek Kövét, amivel talán visszaszerezhetik azt, amit a tiltott transzmutáció során elvesztettek. Ekkor jelentkezik Edward állami alkimistának, és ekkor kapja meg az Acél Alkimista, azaz a Fullmetal Alchemist titulusát. Azonban arról fogalmuk sincs, hogy a cselekedeteikkel mekkora kalamajkába keveredtek. A történet előrehaladtával a fiúk olyan titkokra bukkannak, és olyan felfedezéseket tesznek, amik nem csak a céljukat akadályozzák, hanem az egész országukat is veszélyeztetik. Vajon sikerül nekik legyőzniük a titokzatos és veszélyes ellenfeleiket, a Homonculus-okat? Vajon meg tudják menteni a hazájukat egy régóta szerveződő összeesküvéstől?
Aki olvasta a mangát, az már tudja a válaszokat ezekre a kérdésekre, ugyanis ez év júniusában véget ért a történet. 10 év alatt rengeteg rajongóra tett szert a mű, sok díjat zsebelt be, és jó pár előkelő helyezést ért el különféle toplistákon. Azonban ez az első anime adaptációig nem volt igazán jellemző.

A Fullmetal Alchemist anime hatása hatalmas volt. Míg eleinte az első mangakötetből csak 150 000 darabot adtak el, az anime leadása után ez megugrott 1,5 millió darabra. „Kisebb” emelkedés az eladásban, nemde? A 2003 és 2004 között futó 51 részes Fullmetal Alchemist (a magyar verzió még odabiggyesztett egy „A Bölcsek Kövének nyomában” alcímet is) zseniálisra sikeredett annak köszönhetően, hogy a sorozat szinte minden egyes részletére odafigyeltek. Az animáció és rajzolás kitűnő lett, tele élénk színekkel, amik élővé varázsolják ezt az érdekes világot. A zene is nagyon jó lett, főleg a kezdő és befejező számok. Viszont a két igazán kiemelkedő aspektusa az animének a karakterei és a története.
Igazán nem is lehetne az egyikről beszélni a másik nélkül, ugyanis az első adaptáció inkább a karakterekre fókuszál, és megpróbálja a lehető legjobban ábrázolni őket. Ez egy nagyon nagy plusz a mangához képest, ami inkább a cselekményt vitte előbbre, és csak néhány karakter behatóbb jellemzésére volt idő. Ebben viszont lényegesen több időt fordítanak csak erre a célra. Ezt mondjuk főleg azért csinálták, mert a sztori még nagyon kezdeti stádiumban volt. A havonta egyszer megjelenő manga története még két évvel a megkezdése után sem haladt túl sokat előre. Nem volt ez nagy gond, mivel Arakawa kisasszony megkérte az adaptációt végző céget, hogy a saját elképzelésüket valósítsák meg a meglévő fejezetek tudatában. Így már érthető, hogy miért kapott nagyobb szerepet a karakterek jellemzése, ami bizonyos szempontból még a történet normális menetét is befolyásolta. Ennek az egésznek az lett az eredménye, hogy némely mellékszereplők eszméletlen nagy rajongóbázisra tettek szert. Ennek legjobb példája Maes Hughes karaktere, aki egy egyszerű katona, és nem mellesleg az egyik legnépszerűbb szereplőnek, Roy Mustang jóbarátja. Nagyon keveset szerepelt a mangában, és bizonyos szempontból egy idegesítő karakter, de az anime a viszonylag egyszerű jellemét jobban kiegészítette, amitől kb. az egyik legszimpatikusabb szereplő lett. A történettel viszont vannak gondok, pontosabban az anime felével. Ugyanis a sorozat első fele foglalkozik inkább a manga cselekményével, és valamennyire ki is bővíti. Ez abban nyilvánul meg, hogy több komikusabb részt raktak bele, hogy a komolyabb, drámai jeleneteket ellensúlyozza. Bár feleslegesnek tűnhet ez, ettől csak színvonalasabb lett az összhatás, mivel a történet már amúgy is jó, és ezek az apró „extrák” csak tovább javították. A második fele viszont...itt már nagyobb gondok vannak. Ekkorra már elfogytak a manga fejezetek, és inkább csak a saját elképzelések maradtak meg, amelyek többsége nem igazán működött. A nagyszerűen felépített karakterek elkezdtek jellemüktől eltérően viselkedni, megjelentek kisebb-nagyobb történetbeli logikátlanságok, és egyre kevesebb vicces közjátékot láthattunk. A vége is elég kiábrándítóra sikeredett, főleg ha belegondolunk, hogy milyen volt az anime kezdete. Persze még így is jó az lett, csak az első feléhez képest sehol sincs. Véleményem szerint nagyon elfuserálták a befejezést, de nem szabad csak azért elítélni ezt az adaptációt, mivel minden más közel tökéletesre sikerült. Nem véletlenül kapott olyan sok elismerést ez az anime.

Viszont kicsit csodálkozok, hogy az ehhez tartozó film, a Fullmetal Alchemist the Movie: Conqueror of Shamballa (magyar címe Fullmetal Alchemist - Shamballa hódítója) is viszonylag pozitív kritikákat kapott. Nekem nem igazán tetszett, de nagyban befolyásolt az, hogy a történet a sorozat végét vitte tovább, és az meg finoman szólva nyerte el a tetszésem. Vizuálisan ez is nagyszerűre sikerült, csak a történettel és a karakterekkel vannak gondok, vagyis a sorozat pozitívabb részeivel. Nem is akarok igazán semmit se mondani a filmről, mivel akkor fel kellene fednem az anime legfontosabb fordulatait, szóval legyen elég annyi, hogy a film élvezete nagyban függ attól, hogy a sorozat végét hogyan értékeled. Szerintem felejthető lett.

2008-ban elkezdtek pletykák keringeni egy második anime adaptációról, ami végül igaznak bizonyult. Mivel a manga már nagyon a végén járt, így Arakawa kisasszony közreműködésével megkezdődtek a munkálatok. 2009 áprilisában pedig bemutatkozott a Fullmetal Alchemist: Brotherhood (magyar fordításban „Testvériség”), amely kizárólag a manga cselekményének bemutatását tűzte ki célul. Bizonyos szinten sikerült is nekik, de itt is vannak problémák. Mondanom sem kell, hogy ez is gyönyörűen van megrajzolva és animálva, és a zene is a toppon van. A probléma a történetnél van, pontosabban annak is csak az elején. Ugyanis a manga kezdeténél lévő történések nagyon le lettek rövidítve, vagy egyszerűen csak ki lettek vágva. Meg is kritizálták ezért a sorozatot, mivel ezáltal a cselekmény túl gyorsan haladt, és ez zavarhatja a sorozattal ismerkedőket. Ugyanakkor ez a rendezés teljesen logikus lépésnek tűnik, ha úgy tekintünk erre az animére, hogy a sorozat rajongóinak készült. Elég csak magamra gondolni, aki kiábrándult az első sorozat idióta második feléből, és inkább a manga történéseit szerettem volna animált formában látni. A lényeg az, hogy már találkoztam a sorozattal, és volt valamennyi fogalmam a történet elejéről, így annyira nem ért meglepetésként, hogy a már ismert és lényegtelenebb sztoriszálakat jelentősen lerövidítették. Miután a FMA: Brotherhood végigment az előző adaptáció által bemutatott történéseken, valamennyit lelassult, de még sokaknak így is túl gyorsnak tűnhet. Ennél az animénél inkább a cselekményen van a hangsúly, hogy a történetet úgy mutassa be, ahogy a manga is tette. Így jóval kevesebb időt kapnak a mellékszereplők a karakterépítésre, nem láthatjuk ebben olyan sokat Roy Mustang beosztottjait, vagy Maes Hughes-t. Ellenben viszont sokkal érdekesebb dolgokat mutat be a világról (pl. a legendás Xerxes pusztulását, vagy az Ishval-i mészárlás körülményeit) és a benne élő karakterekről (pl. a Xing-i jövevények jellemét). Szóval valamilyen szinten megsínyli a sorozat, hogy kevesebb időt szán a karakterek jellemzésére, de azt meg ellensúlyozza az érdekes történet, ami bár csak a főbb szereplőkkel foglalkozik, de azokat mesterien használja, és jellemfejlődésük is jól lett megoldva. Ó igen, és nem lett elrontva a vége. Sőt! Brutálisan jó lezárást kapott.

Sajnos véget ért. Szomorkodni viszont nem szabad, hisz jön a Brotherhood-film is, és a részeket meg bármikor meg lehet nézni az Animaxon. Ha meg valaki érdeklődését felkeltette az írásom, akkor szerintem nézzen utána. Személy szerint a Brotherhood nekem jobban tetszik, de a kezdő animéseknek inkább az első sorozatot ajánlanám. Vagy egyszerűen csak olvassátok a mangát. Végezetül csak annyit mondanék, hogy nagyon élveztem ezt az utazást. Nagyon megszerettem az egész kompániát, még a gonoszabb karaktereket is. Egy élmény volt...

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.