Amikor 2002-ben megjelent a Medal of Honor: Allied Assault, szinte bombaként robbant az addig többnyire csak kevés fantáziával megvert FPS játékok piacán. A II. világháborús környezetbe ültetett, saját nézetű akciójáték roppant újszerűségével és nagyszerű, autentikus hangulatával egykettőre felrázta az éppen unalomba fulladó játékos-társadalmat, és túlzás nélkül állíthatjuk, hogy milliók kedvencévé vált az EA Games merész és egyben nagy dobása. A Quake 3 motorral hajtott stuff népszerűségére mi sem jellemzőbb, hogy 3 év elteltével még mindig dugig vannak az alapjáték multiplayer szerverei, és manapság is magasak az eladási adatok, pedig azóta már többet is fordult a gamer világ.
A Medal of Honor első epizódja kétségbevonhatatlanul mérföldkő és klasszikus lett, olyasféle követendő példa, amelyet ma is érzünk, amikor látjuk, hogy a legnépszerűbb FPS stílus esetében szinte dömping van az adott történelmi időszakot feldolgozó játékokból. Az első részt két kiegészítő is követte, s habár ezek megtartották az egyszer már bevált alapkoncepciót, mégsem arattak akkora sikert, hiszen egyre-másra jelentek meg az új technológiák, innovatív ötletekkel bővültek a játékok, és bizony a MOHAA már kiöregedő kedvencként figyelhette, hogy más alkotások játékmenetbeli újításaik révén lassan kiszorítják előkelő posztjáról. Természetesen a rajongók nagyszerű scene-t hoztak létre világszerte, így a MOH játékok még kiöregedésük után is tekintélyt parancsoló részesedéssel bírtak, már ami a népszerűséget illeti. Közben megjelentek a konkurensek is, elsősorban megemlítendő a Call of Duty, amely jóval pörgősebb játékmenetével, letisztultabb, még inkább tuningolt Quake 3 motorjával ugyancsak tartolt, és nagy szeletet sajátított ki magának az FPS tortából. Igazából azonban a CoD nem érte el azt, amit a MOH. Elsődleges oka ennek az, hogy nem ez volt az első ilyen játék, másrészt pedig nem tudta megteremteni azt a hangulatot, amit például, a D-nap partraszállásánál tapasztalhattunk a Medal of Honornál.
Természetesen ez mindig vita tárgya marad a gamerek körében, de azt bárki nyugodtan elismerheti, hogy a MoH volt igazából az a bizonyos műfajteremtő, a nagy ős... Múltak az évek, és egyre inkább szükségessé vált, hogy a kiegészítőkön túl a MoH haladva a korral, teljesítvén az újonnan támadt követelményeket, túllépjen saját magán, és a fejlesztőgárda megmutassa a világnak, hogy korántsem lőttek el minden patront ebben a témában. Hamarosan megkezdődtek a teljesen önálló második rész, a Medal of Honor: Pacific Assault körüli munkálatok, és lassan, cseppenként adagolva beindult a marketing is. A fejlesztők, illetve a MoH játékok kiadásánál bábáskodó EA radikális fejlesztéseket ígért a MoH játékosoknak, innovatív, komplexebb játékmenettel, és az elkerülhetetlen, az immáron igen csak kiöregedő Q3 motort kiváltó, azt helyettesítő grafikus engine megalkotása is a tervek között szerepelt. A kihívás az első rész hibáinak és gyengeségeinek figyelembe vételével adott volt. Mivel már igen elterjedtnek bizonyultak a DX9 lehetőségeit teljes mértékben kiaknázó grafikus kártyák, így naprakésszé kellett tenni a megjelenést, erre pedig a Q3 – legyen bármennyire plasztikus, modbarát és rugalmas – már nem volt képes. Új motort kellett írni. Valóban új játékot kellett készíteni, kezdve az alapoktól. Az új engine mellé mintegy járulékként igényes, aprólékos fizikát, ésszerűbben, logikusabban cselekvő MI-t is ígértek a fejlesztők. Lássuk, most, hogy már a gépünk merevlemezén tudhatjuk a MoH: PA-t, mi minden valósult meg az álmokból és az ígéretekből.
Az EA nem aprózta el, mindjárt DVD korongra sütötte a játékot, és rengeteg hasznos kiegészítővel töltötte meg az adattároló rendelkezésre álló szektorait. A vásárló úgy érezheti magát, mintha egy DVD filmet helyezett volna az olvasóba. Korabeli tudósítások, kisfilmek, történelmi leírások, térképek igyekeznek mélyebb ismeretséget adni a leendő játékosnak arról az időszakról és földrajzi térségről, amelybe a Pacific Assault elkalauzolja majd. Mindenkinek erősen ajánlott az ismeretterjesztőnek sem rossz extrák áttekintése, hiszen legalább felületesen megismerve a korszakot, jóval otthonosabban fogunk majd mozogni a játék csataterein is. A PA a Csendes-óceán térségében játszódik, kezdve a japánok Pearl Harbor elleni támadásával, majd részesei lehetünk azoknak a gyilkos ütközeteknek, amelyeket több mint ötven évvel ezelőtt, szigetről-szigetre haladva vívtak meg a szövetségesek.
A be- illetve átvezető animációk igen vegyes érzéseket keltettek bennem. Egyrészről roppantul tetszett a karakterek arcának kidolgozottsága – noha izmokat azért ne keressünk a bőr alatt, ez még közel sem a Source... –, illetve az ajakmozgás szinkronizációja a szöveggel, másrészt ugyanezen karakterek egyéb kidolgozottsága egy baltával faragott Pinokkió benyomását keltett bennem. Nem hiszem, hogy annyival több időt vitt volna el a társak teljes kidolgozása, hogy az ne érte volna meg a plusz munkát... Egyébként a mozik hellyel-közzel rendben vannak, a tereptárgyak egész szépen néznek ki, a környezet pedig igazán szemet gyönyörködtető, noha ennél szebbeket is láttunk már, méghozzá korábban is. A játék érdekesen kezdődik, mintegy in medias res, rögtön a Torawa-szigetek felé haladó csónakon találjuk magunkat, vagyis a minket megszemélyesítő Tommy Collinst, a katonát, akivel végig kell harcolnunk a Csendes-óceáni vérzivataros ütközeteket. Az elénk táruló in-game grafika alapjaiban különbözik az eddig megszokott MoH játékok színvonalától, hála az új grafikus motornak. A vízfelületek shader 2.0-ás megjelenítése immár sokkal életszerűbb és ezért nem támad az a kellemetlen érzésünk, hogy valójában a bolygó 75 százalékát sártenger borítja... A különböző robbanások, torkolattüzek, és a füst hasonló erényekkel büszkélkedhet, a részletesség pedig valóban tiszteletet parancsoló. Nincsenek többé ködbe burkolózó távolságok, ha egy kicsit jobban szétnézünk, láthatjuk, ahogyan több száz méterrel mellettünk egy másik szakasz fedezéktől fedezékig igyekszik elkeseredetten a part felé, előttünk, pedig a maga teljes valójában ott fekszik a célpont, Torawa, ahol már a tengerből kikecmergett bajtársaink küzdenek a japán védőkkel. Az összhatás igen pozitív, amit csak emel a páratlan hanghatás-orgia. Egy 5.1-es rendszert használva valóban úgy érezhetjük, hogy egy óriási csata közepébe csöppentünk. A készítők részéről mindenképpen jó húzás volt ez a rövid kis epizód, amelynek hatásosan sikerül visszahoznia az első rész védjegyévé vált fejezet, a D-nap frenetikus hangulatát, életszerűségét.
Apropó, életszerűség... A játékban mindent a végletekig részletesen kidolgoztak. Az események tőlünk teljesen függetlenül zajlanak, ezen kívül számos apró, ám igen fontos momentum gondoskodik arról, hogy gond nélkül azonosulhassunk, elhihessük a monitorunkon kirajzolódó helyzeteket. A Torawa-szigeti intermezzo önmagában is elég ahhoz, hogy meggyőződjünk arról, hogy a fejlesztők tisztességes munkát végeztek, nem kizárólag a játék nevéből eredően törvényszerűen beáramló profit volt az elsődleges céljuk. A játékélmény is sok ráncfelvarráson esett át. Természetesen a PA is többnyire script-özön, ám ez kevésbé nyilvánvaló, mint az alapjáték esetében volt és ez köszönhető a kiokosított MI-nek is. Mind az ellenfél, mind csapattársaink igen rokonszenvesen viselkednek, nincs többé a sarkon befordulva tétlenül álldogálva ellenség, és nem kell különösebben bosszankodnunk, azon hogy társaink a Destroyed Village-ben tapasztaltakhoz hasonlóan öngyilkos módjára rohannak előre a gyilkos géppuskatűzbe, vagy egy sniper célkeresztjének közepébe. Az ellenség igen jól helyezkedik és bujkál, bár a számára merőben váratlan szituációkat kissé nehézkesen emészti meg. Ha például egy nádkunyhóból lövöldöző géppuskás mögé osonunk és teszem azt előbb a lőszeradagoló társát lőjük agyon, az illető kővé dermedve, jobb esetben a maga előtti területet zavartalanul tovább pásztázva várja meg, amíg mi gondosan becélozva meg nem húzzuk a ravaszt.
Persze szembetűnőbbek a pozitív tapasztalatok is. Ilyen például a japcsik bozótharca, amikor az Istennek nem állnának ki nyílt terepre, inkább zöld egyenruhájukban a trópusi környezetbe olvadva próbálnak meg leszedni minket. Közelharc során nem teketóriáznak, hátborzongató „bansai!!!” üvöltéssel mártják szuronyaikat ellenségük mellkasába... Volt egy vicces momentum is a tesztidőszak alatt. Egy kisebb helyőrség felszámolása során egy nádkunyhó felé tartva hirtelen két rémült japán rontott ki az ajtón. Egyikük hanyatt-homlok rohant a dzsungel felé, másikuk azonban a nagy igyekezetben elveszítve egyensúlyát, jókora hátast dobott. Azonnal lelőttem, ezzel azonban kiürült a tár és már csak üresen kattogott a fegyverem. Az első japcsi ekkor megfordult és megkínált egy emberes sorozattal. Vészesen sok hp-t veszítve a földre kerültem és mivel az ellenség közvetlenül mellettem volt, már a szanitéc sem tudott segíteni. Az ellenség haldokló testem mellett termett, majd megadta a kegyelemlövést...
Az újdonságok között fontosnak tartom megemlíteni katonánk érzékelését is. Néha, ha kitartóbb sorozattal operálva igyekszünk eliminálni az ellent, látásunk erősen elhomályosodik. Sérülés esetén minden érzékszervünk betompul, a kép fekete-fehérré válik, majd némi imbolygás után a földre kerülünk. Halljuk a szívverésünket és igaz, tompán és homályosan a körülöttünk zajló eseményeket is követni tudjuk. Hamarosan megjelenik a szanitécünk – kizárólag akkor, ha biztonságosan meg tud közelíteni minket, ha egy japcsi gyűrű közepén heverünk, hiába hívjuk –, és az FPS-ekben már megszokott csodatevő módszerrel egykettőre talpra állít minket. Csapatunk igazi szervezet, amely képes az összehangolt csapatmunkára is. Embereink és mi magunk is tudunk különböző parancsokat – előre, fedezékbe, csoportba rendeződés, szétválás – adni, amelyeket azok tökéletesen végre is hajtanak. Néha remek módszer ez arra, hogy kihúzassuk magunkat, vagy bajba került társainkat a csávából... Ezáltal a MoH: PA kapott egy csipetnyi csapat alapú, taktikai FPS beütést, de ez még mesze van a Tom Clancy játékok összetettségétől. De itt most nem is ez volt a cél.
A színhelyek változatosak és izgalmasak, a Pearl Harbor-i nyitány egészen egyszerűen filmszerűen izgalmas és átélhető. A beígért fizikai rendszert – benne a Hawokkal – csak nyomokban találtam meg, bár megeshet, hogy ez a része a játéknak később fog kiteljesedni. Tény, hogy egy-két tárgy elmozdul a helyéről és dicséretes módon amikor egy folyón keltem át és meglöktem egy hullát, az illedelmesen arrébb sodródott, ám ez koránt sem az általam elképzelt megvalósítás. A játéknak vannak sajnálatos negatívumai is. Számomra az egyik legfájóbb pont az, hogy a testek még mindig képesek átlógni a falon, de 2004 végén az is elvárható lenne egy ilyen szintű stufftól, hogy legalább minimálisan rombolható legyen a környezet. Ám itt még a nádkunyhók is atombunkernak számítanak...
Mindent összevetve remek játék a Medal of Honor: Pacific Assault, méltó utódja lehet az Allied-nek, ennél fogva mindenkinek meleg szívvel ajánlom egy végigjátszás erejéig. Aztán jöhet a multimóka, illetve a kiegészítők!
