Régebben – kis túlzással – naponta jelentek meg harckocsi-szimulátorok az EGA grafikával rendelkező ős-PC-kre. Igaz, akkoriban kalandjátékokból is jobban el voltunk eresztve. Viszont nem volt vonat-szimulátor, amiben meghúzunk egy kart, és órákig nézhetjük utána a tájat. Ma meg van rengeteg vonat-szimulátorunk, de úgy kell kiimádkozni három-négy évente egy harckocsit. Persze a Battlefieldek korában felmerül a kérdés, hogy egyáltalán van-e szükség harckocsi-szimulátorokra.
Nem elég-e, ha a nagynevű játékok fejlesztői egy kicsit többet csiszolnak a nagy csatarendszereiken, melyek jelenleg természetesen a gyalogos katonákat helyezik előtérbe. De ha csak egy kicsit élethűbbre és részletesebbre készítik el a harckocsikat (valódi ballisztika, lézeres távmérés, realisztikus újratöltési idők, sérülésmodell stb.), akkor nincs is szükség azokra az önálló harckocsi-szimulátorokra, mely természetükből adódóan vagy a gyalogosokat, vagy a légierőt nagyolja el vagy negligálja teljesen.
Egyelőre azonban még nincsen hardcore harckocsi-élmény a Battlefield-szerű játékokban, így nincs más hátra, mint az önállókkal játszani, ha tényleg át akarjuk élni egy apróméretű harckocsizó élményeit. Így vártuk például a Steel Beasts 2-t, mely ki tudja, mikor jelenik meg. Vagy a Panzer Elite Actiont, melyről bebizonyosodott, hogy „árkádabb” már nem is nagyon lehetne. Illetve a T-72-t, mely azon kívül, hogy úgy néz ki, valósághű tulajdonságokkal rendelkezik, ezen kívül a túlhangsúlyozott NATO-harckocsik helyett a kuriózumnak számító szovjet haditechnikát részesíti előnyben.
Legyünk túl a szimulátor köré erőltetett történeten: lehet, hogy sok játékost nem érdekel az ilyesmi, de nekem fontos azért a sztori is, és szeretem beleélni magam, ha már játszom. Na ez a T-72-nél számomra lehetetlen. Ugyanis főhősünk egy orosz harckocsizó, aki a véres balkáni polgárháborúban a szerbek oldalán osztja a pánszláv igazságot a – nem kevésbé szláv – horvátok ellen. Mivel a nagymamámat percek választották el attól, hogy a beözönlő szerbek élve megnyúzzák, ezért mint ennek a vérengzésnek a „túlélője” nem vagyok hajlandó sem a valóságban, sem egy fiktív játékban a szerbek pártját fogni.
Márpedig a játék kampánya erről szól. Így aztán – cikkírói pályafutásom során először és remélem utoljára – nem játszottam a tesztelendő játék kampányával. Szerencsére a játékban nem igazán hangsúlyos ez a kampány, valójában csak egymás után következő küldetésekről van szó. Nem lesznek egyre jobbak az MI vezérelte bajtársaink, se nem vásárolhatunk tapasztalatpontokért speckó reaktív páncélt, vagy ehhez hasonló marhaságok. A küldetéseket pedig önállóan is megjátszhatjuk. Így aztán ne is pazaroljunk több szót a történetre.
A játék maga hardcore harckocsi szimulátornak készült, ezért úgy gondolták az orosz fejlesztők, hogy a műszerekre és a belső irányítópanelekre nem kell nagy hangsúlyt fektetni. Ez sajnos olyan gyengére sikerült, mint egy ZX Spectrumos F1 szimulátor. A külső 3D-s grafika már sokkal jobb, de azért ez sem éri el a 2005-ös színvonalat. Az is nagyon lelohasztja a játékost, hogy függetlenül a grafikus kártya minőségétől a harckocsi előtt 3-4 méterrel egyszer csak megjelenik a fű az amúgy teljesen csupasz domborzaton.
Vannak persze előnyei is a T-72-nek. Például a terep dinamikusan formálódik a belövéseink vagy kézifékes fordulóink hatására. A lánctalpak illetve becsapódások által felvert por, a lövéseink, és az égő tárgyakból szivárgó füst valóban visszaadja azt az érzést, amit egy ilyen harci helyzet okozhat: történetesen, hogy nem látunk semmit, de mindenhonnan lőnek ránk. Illetve a lövéseink ballisztikus realitása is ott van a legjobb harckocsi-szimulátorok között. De sajnos a többi nem.
Úgy gondolom, hogy a keménymagos játékosoknak készült szimulátorokban sem engedhető meg az, hogy a menü és maga a szimulátor olyannyira különálló alkalmazások, hogy minden egyes menübe történő visszalépéskor (illetve játék indításkor) végig kell várni egy elég lassú betöltést (azért annyira nem jó a grafika!). De ez még hagyján: az átlépéskor pár másodpercre mindig kidob a játék a desktopra, amivel persze – jó Windows felhasználó lelkemet – a rettegésbe tudja kergetni. Ezen felül, ha egy küldetést elrontottam és újra szeretném kezdeni, akkor nem használja a már betöltött grafikus elemeket, hanem kidob az egészből és újra végig kell várni az igen hosszú inicializálási időt.
Igaz, hogy nem vagyunk agyonnyomva tankszimulátorokkal, mint mondjuk II. VH-s FPS-ekkel és RTS-ekkel, azért a játékélményt nagyon el tudja rontani egy ilyen összetákolt játék. És hiába fektettek akkora energiákat a fejlesztők a ballisztikába és a sebezhetőségbe, illetve a dinamikus tájba és a rombolható épületekbe, ha az egésztől nagyon rossz érzése támad a játékosnak. Nem is beszélve a nem túl polkorrekt történetről. A Battlefront kiadót is nehezen értem meg: mert igaz, hogy ez egy üres piaci szegmens, de azért bármivel még itt sem lehet megjelenni. Még akkor sem, ha végre az igen elhanyagolt szovjet haditechnikát is vezethetjük végre. Azért tegyük hozzá: inkább egy Balkans on Fire, mint száz Panzer Elite Action.