„Wake up Neo” – A Mátrix film egyik legfontosabb mondata volt ez, mellyel az első rész megjelenése óta eltelt bő hat évben oly sokszor találkozhattunk. Mint minden üzletre, a Mátrix körül kialakult tébolydára is igaz, hogy „ha egyszer beindul...” A trilógia második és harmadik részének 2003-as moziba kerülésekor – miközben minden rendes Mátrix fan lelkendezve vásárolta meg Neo zoknikollekciója legújabb darabjait – az Atari gondozásában megjelent a filmek hivatalos játéka, az Enter the Matrix. A játék sztorijáért és az átvezető jelenetek megkoreografálásáért a Wachowski fivérek voltak felelősek, a fejlesztésért pedig a valaha méltán híres Shiny Entertainment. Elvileg tehát minden adott volt a sikerhez, mely be is következett, de pusztán financiálisan – a zoknikhoz hasonlóan a még oly borzalmas játékot is el lehetett adni a Mátrix névvel. Most, mintegy két és fél év múltán ismételten csak itt van egy játék, mely a trilógián alapul: a fejlesztők és a célcsoport ugyanaz, mint az Enter the Matrix esetében. És sajnos sok minden más is.
A „Neo útja” igen egyszerű koncepcióra épít: hagyjuk a történetet, az újdonságokat, és adjuk meg a játékosoknak azt, amire vágynak, azaz akciót minden mennyiségben. A Shiny legújabb munkája nem szól másról, mint arról, hogyan is gyakott le Neo mindent és mindenkit dicső felemelkedése során, azaz végigjátszhatjuk a trilógiában látott akciójeleneteket. Az ötlet elvileg remek, hiszen a nem túlzottan szofisztikált színészi játékon, és a végére meglehetősen átlátszóvá vált történeten kívül mi az, amiért mindenki él-hal? Hát persze hogy a már említett akciójelenetek, bullet-time reggelire, ebédre és persze vacsorára, már ha nem fekszi meg a gyomrunkat ilyen nagy mennyiségben. Mint azt említettem, a Path of Neo voltaképpen végeláthatatlan harcok összessége, epizódról epizódra szökellve rúgjuk szét mindenféle rosszarcú ügynök kipárnázott alfelét.
A kemény harci helyzetekhez persze tanulnunk is kell, hiszen Neo sem fél perc alatt csapott szét Smith ügynök és népes rajongói klubja között. Tanulás céljául számos oktató küldetés szolgál, melyek során mindig újabb és újabb mozdulatokat tanulhatunk meg. Az ötlet jó, a megvalósítás azonban az esetek jelentékeny részében igencsak unalmasra sikerült, amin még csak túl lehetne lépni, ha az okító jellegű küldetések nem jelentkeznének jelentékeny mennyiségben Az efféle játékok kötelező érvénnyel kombók mérhetetlen repertoárjával operálnak, melyek nélkülözhetetlenek a már említett tevékenység (fenekek szétrúgása) gyors és hatékony végrehajtásához. Ezzel nincs is különösebb baj, elvileg kielégítő mennyiségű kombót alkalmazhatunk ahhoz, hogy vígan, nagy elánnal csapkodjuk a levegőt. Tudniillik, mint az elmúlt évtizedben oly sok játékot, úgy a Path of Neot is utolérte a konzolos átíratok végzete, a csapnivaló irányítás. Ismételten csak nem fordítottak elég időt arra, hogy a portolás során billentyűzet+egér duóra is kellően optimalizálják a játékot, melynek végeredményét alighanem mindenki ismeri már: mennék arra, a karakter elindul amarra, elvileg ütnénk az ellent, gyakorlatilag ütjük a falat, avagy a levegőt. Amennyiben lőfegyverrel operálunk, úgy sokkal jobb a célzás, ergo a végeredmény is kielégítőbb, de orgazmusközelinek aligha nevezhető. Kiábrándító és bosszantó probléma ez, főként, hogy némi odafigyeléssel meg lehetett volna oldani, és így nem a kezelés lenne a játék egyik neuralgikus pontja, amely még lejjebb rántja az amúgy sem túlzottan épületes játékélményt.
Az átvezető jelenetek, videók nem szolgálnak különösebb meglepetéssel: a trilógiából és az Animátrixból vágtak ki jeleneteket, és ezeket tolták az orrunk alá. Meglepő? Nem. Érdekes? Nem. Elkapcsolandó? Igen.
A negatívumok ellenére persze vannak jó pillanatai is a Path of Neonak, melyek java része abból a logikusan adódó érzésből fakad, hogy igen feelinges szétcsapni több tucatnyi Smith ügynök között, avagy diszkréten repkedni egy kicsit, majd felugrani a plafonra, és lerúgni minden jelenlévő nemesebbik szervét. Az Enter the Matrixszal ellenétben itt sokkal sűrűbben jelentkeznek a hangulatos részek, lévén a filmek leglátványosabb jeleneteit (is) járjuk körül, így az izgalom mondhatni garantált.
A látványos jelzőt azonban aligha lehet használni a program vizualitására, mely csupán minimálisan fejlődött a már oly sokat emlegetett Enter the Matrixhoz képest. Élettelen textúrák, alacsony poligonszám, helyenként egészen pöpec effektek, és irreális gépigény. A karakterek kidolgozása hagy némi kívánnivalót maga után – mikor elsőször szembesültem Morpheus karakterével, csak vadul villogtam a közeli naptár felé: tényleg ennyire elnézték a megjelenés dátumát a fejlesztők? Mindemellett a motor optimalizálatlansága is megmaradt, ami aligha nevezhető lélekemelő motívumnak.
A hangok némileg vegyes képet mutatnak. A fegyverek, és a környezet hangjai korrektnek mondhatók, a szinkronhangok is elmennek, más kérdés, hogy nem az eredeti szereplők hangjait hallhatjuk.
Szép volt, jó volt? Nem volt az. Több mint két éve az Enter the Matrix se nem volt szép, se nem volt jó. Most a Path of Neon van a sor, mely szintén se nem szép, se nem jó, de legalább pár fokkal élvezetesebb, mint dicstelen elődje volt. Némi rövid, könnyed játszadozásra alkalmas a játék, többre már aligha. Reméljük, a Shiny következő játéka már méltó lesz a cég utóbbi években erősen megkopott hírnevéhez. És lehetőleg nem lesz benne sem rajzolt, sem animált, sem renderelt Kenau Reeves.
