Jól bejáratott franchise-okat birtokolni jó. Nem csupán azért, mert mint tudjuk, a tudat boldogít, hanem azért is, mert a tudatnál sokkal jobban boldogít a pénz, amit ezek a márkanevek fialnak. Márpedig a különféle játéksorozatok nevei lépten-nyomon pénzt fialnak, figyeljük csak, hopp, itt egy Diablo regény ólálkodik, emitt egy Guild Warsos klaviatúra tűnik fel a színen, amott pedig World of Warcraftos ereklyék egész hadosztályai masíroznak. Jelen cikkem alanya pedig mobiljáték formátumban akarja meglovagolni a hajdanán méltán sikeres Medal of Honor sorozat hírnevét, igaz, a sorozathoz hasonló FPS-ről aligha beszélhetünk: amit kapunk, az egy oldalra scrollozós, népnyelven „lövöldözősnek” titulált játék.
Az időpont 1944 novembere, amikor is a gaz nácik nem átallottak mindenféle V2-es rakettákat lőni széles nagy angolhonra. Nosza, a Szövetségesek válaszlépésül azon nyomban le is dobták a III. Birodalom területére legjobban képzett kommandósukat, az örök macsót megtestesítő Mr. Noname katonát, hogy rendet tegyen a rossz arcú németek között. Hősünk olyan, mint John Rambo és Abraham Lincoln egy személyben, azaz mester az ellenséges katonák torkának elnyisszentésében, azonban egy golyótól is megfekszik. Hősünk tehát igen könnyedén feldobja a talpát, amelynek értelmében semmiféle életerő-kijelzőt ne várjunk, azaz ha kapunk egy golyót, akkor jön a varázslatos game over és a csábító load game. Mindezért cserébe ellenfeleink is hasonlóképpen könnyen halnak akárcsak mi, igaz értelemszerűen lényegesen nagyobb számban képviseltetik magukat, mint az egy szál magában kacsázó hősünk.
Főként egyszerű bakákkal és SS tisztekkel találkozhatunk a világmegváltó küldetésfolyam során, amelyben bunkereket, gyártelepeket és rakétabázisokat látogathatunk meg, amely igen jól is hangzana, ám csupán abban az esetben ha a helyszínek nem hasonlítanának kísértetiesen egymásra. Azonban legnagyobb sajnálatomra a pályák bár nevükben hangzatosan eltérnek, valójában egy kaptafára készültek, lévén mindegyikben egy szépnek nem, de nagynak már annál inkább mondható téglaépületben rohangálhatunk, amelyben szögesdrótok és elektromos kerítések jelentik a statikus akadályokat, liftek és létrák az előrejutás kulcsait, és a gonosz nácik az ellenállási pontokat. És ennyi is volt a változatosság, pont. Fegyverek tekintetében a bőség szarujára ne várjon senki, van puskánk, távcsöves puskánk, felvehető Maschinenpistole MP44-ünk, egy késünk, és punktum. Több fegyverrel nem találkoztam a Medal of Honor mobilos verziójában, leszámítva a néhol fellelhető, elfoglalható géppuskaállásokat – a fenti felsorolás meglehetősen távol van az üdvösségtől magától, de még az elégedett félmosolyoktól is.
A játékban menteni ugyan nem lehet, ami egy mobiljáték esetében némiképpen meggondolatlan fejlesztői döntésnek tűnik, hiszen az efféle játékokkal jobbára pár unalmas perben üti el az idejét az ember. Ebből fakadóan a mezei halandónak egy idő után már nincs kedve elölről kezdeni egy pályát, ha netán elhalálozna, avagy nem lenne több ideje játszani. Ezt áthidalandó egy klasszikus középutas megoldást választottak a MoH esetében, amelynek értelmében a játék bizonyos pontokhoz érve ment, így esetleges kimúlásunk esetén onnan folytathatjuk tovább a játékot. A módszer hátulütője, hogy ha magát a játékot kilőjük, akkor a „mentett állások” is elvesznek, és az adott pályát kezdhetjük előröl. Már ha lesz hozzá kedvünk, persze.
Összességében a Medal of Honor egy korrektül kivitelezett, átlagosnak mondható mobiljáték, amely nevén és témáján kívül túlzottan sokban nem hasonlít a nagytestvéreire, igaz, arra a célra, amelyre szánták, nagyjából megfelel. Ez pedig játék és szórakozás két percben. Nem több, de nem is kevesebb.
