Lord of the Rings: Conquest

A Gyűrűk ura filmtrilógia óta már számos játékkal igyekeztek meglovagolni annak sikerét. A legújabb próbálkozás a Return of the King után ismét egy akciójáték lett. A Conquest márpedig egy igazi, minden sallangtól mentes akciójáték. Például nincsenek benne szerepjáték elemek, amelyekkel azt az illúziót keltené, hogy több annál, mint ami. Ez jó, hiszen legalább nincs miből kiábrándulni, nem úgy, mint például a Demon Stone játéknál.

Két hadjáratot játszhatunk végig, melyekben a Gyűrűháború főbb csatái elevenednek meg. Az elsőben az emberek oldalán játszva kell közreműködni a Gyűrű elpusztításában, míg a másodikban az orkok szemszögéből nézhetjük meg, mi lett volna, ha Frodó elbukik és Szauron visszaszerzi az ő „drágaszágát”. Ha gonoszkodni akarnék, azt mondanám, hogy ez ugyanaz, mint az első, csak visszafele. De mégsem teljesen, hiszen eljuthatunk például a Megyébe is. Bár ez a hadjárat teljes egészében „mi lett volna, ha” alapokon nyugszik, az első sem nélkülözi az improvizációt. Helm Szurdokával indítunk, majd a következő pályán a rohirok és az entek közösen foglalják el Vasudvardot. Ennek azonban, a könyv/film története alapján nem sok értelme van. Az entek ugyanis pont azért tudják elfoglalni Vasudvardot, mert az egész ork sereg Helm Szurdokához vonult. A két csata pedig nagyjából egy időben zajlott, így mire a rohirok megérkeznek, Vasudvardot már régen csónakázó-tóvá változtatták. Majd miután Gandalf megölte Szarumánt egy boss-fightban (ezt fogadjuk el így), visszafoglalhatjuk Moriát az orkoktól, Gimli vezetésével (akinek ekkor Aragorn oldalán kellett volna kutakodnia az élőholt sereg után). Ennek csúcspontjaként megküzdhetünk a Balroggal, ami időközben „feltámadt”. Tehát hiába küzdött vele Gandalf napokon keresztül, „a legmélyebb pincétől, a legmagasabb csúcsig”. És mivel ezúttal kb. 5 perc legyakni a dögöt, kiderült, hogy az öreg annak idején még alibizett is (vagy csak nem akkora spíler, mint mindenki gondolta). Ezek után már csak legyintünk, mikor a gondori sereg Minas Tirith után a Fekete Kapu felé haladva még útba ejti Minas Morgult.

Ezekben a csatákban (kapcsolódjanak bármilyen lazán a Gyűrűháború történetéhez) közkatonaként vehetünk részt. Négyféle karakterből választhatunk: harcos, íjász, varázsló és felderítő. Értelemszerűen mindegyiknek más az erőssége, de akár küldetés közben is válthatunk köztük, az adott helyzetnek megfelelően. Egy bizonyos ponton általában lehetőségünk nyílik rá, hogy a végkifejletet már valamelyik hős-karakterrel teljesítsük (Gandalf, Aragorn stb.). Ők mindannyian illeszkednek a négy alap kasztra, de egyedi, és az átlagosnál sokkal erősebb speciális támadásaik vannak. A karakterváltást azonban sikerült nagyon elrontani. Megjelenik a kérdés, hogy akarunk-e hőssel játszani, de egérkurzor híján nem lehet az igen/nem mezőkre kattintani. Be kell lépni a kasztváltó menübe, amit csak az ellenőrzőpontokon lehet elérni, és ott kattintani. Na most ez vagy sikerül időben, vagy nem. A csata hevében többnyire nem. A kulcsszó az időben, mert ha a kérdés egyszer eltűnik, nincs több lehetőség a váltásra. Egy másik megoldás, hogy a főmenüből egy respawnnal lépünk vissza a kasztváltó menübe, de ez esetben bukunk egy életet, ami valljuk be, nem túl fair megoldás. Ez az egész kérdezősködés ráadásul teljesen felesleges. Persze, hogy hőssel akarok játszani, hisz ez egy Gyűrűk ura játék, a fenébe is!

A Conquest tehát egy akciójáték, az ehhez tartozó viszonylag egyszerű játékmenettel: le kell gyilkolni a tucatjával ránk rontó ellenfeleket. Az egyes pályák részfeladatai is nagyjából annyiból állnak, hogy foglald el ezt, védd meg azt, öld meg amazt, közben pedig gyakd le a tucatjával rád rontó ellent. Ezeknek helyenként gyakorlatilag semmi értelme, mint például Helm szurdokánál, ahol meg kell állítani a fáklyahordozó orkokat (ahelyett mondjuk, hogy elhordanánk a faltól a puskaport), hiszen úgyis tudjuk, mi lesz a vége. Máshol azonban viszonylag egyszerű eszközökkel tudnak nagyszerű hatást elérni. A játék csúcspontja szerintem a Minas Tirith-es pálya, amely gyakorlatilag egy folyamatos visszavonulás a városon keresztül. Mikor a végén már csak pár másodperc van hátra, a védőket már majdnem lerohanták, beúszik a filmből is jól ismert lassú zene, ami még a csatazajon keresztül is jól hallható, neked pedig pont sikerül backstabelni az utolsó trollt, így elég időt nyerve az óra lepereg, majd pedig madártávlatból vehetjük szemügyre a várost, egy „Victory!” felirat kíséretében. Az embernek tényleg az az érzése, hogy valami hősieset vitt véghez.

A hangulatfokozás azonban nem mindenhol jöhet ilyen jól össze, ezért a játék nagy hangsúlyt fektet a látványra is. A grafikára pedig általánosságban nem lehet panasz, a pályákat és a karaktereket is részletesen kidolgozták. Az olifántok például egyenesen félelmetesek, ahogy a csatatér fölé tornyosulnak. Emellett a játékban hemzsegnek a filmes beállítások (Balin sírja, Minas Tirith főkapuja stb.), amelyek szintén nagyot dobnak a hangulaton. A küldetések között pedig a filmből kivágott jelenetekből készült, igényes átvezető videókat nézhetünk. A hangokat illetően azonban felemás érzéseim vannak. Bár a zenét már dicsértem, és a videókban sincs vele semmi baj, a játék közben viszont a hang, amely félpercenként elóbégatja, hogy mit kéne éppen csinálni, halálra idegesít. Egyrészt borzasztó, ahogyan előadja, másrészt meg egy darab összetett mondat nem hangzik el az egész játék folyamán, mintha ötévesek írták volna (bár nem akarom megsérteni az ötéveseket). Az egész mélypontja, ahogy Frodó megköszöni az Osgiliath-os pályán, hogy megvédtem az orkoktól. Bár ne tenné!

A műfajból ugye nyilvánvaló, hogy egy eredetileg konzolra készült játékról van szó. A PC-re adaptálás azonban meglepően jól sikerült: az irányítás egyszerű, könnyen elsajátítható és még csak harmadik kart sem kell hozzá növeszteni, tökéletesen elég az egér+billentyűzet kombináció (igaz, szegény egerem a Diablo II óta nem kapott ilyen terhelést). Az MI terén nincs probléma az útkereséssel, és néha még a csapatjáték szikráját is fel lehet fedezni a tömegesen támadó ellenfelek esetén, a varázslók pedig néha gyógyítanak is. A bossok ugyanakkor hajlamosak csak és kizárólag a játékos karakterére koncentrálni, legyen az akár hős, akár egyszerű katona. A tutorial pályán, a Végzet hegyénél elég érdekesen festett, ahogy Szauron támadott engem, én menekültem Szauron elől, mindenki más pedig támadta Szauront. Látott már valaki Benny Hill Show-t?

A Conquest összességében egy átlagos akciójáték, nem is akar ennél több lenni, és ha így közelítünk hozzá, csalódást sem fog okozni. Engem általában nem tudnak hosszabban lekötni az ilyen játékok, de azért helyenként kellemeset csalódtam benne. A multiplayer részben még van fantázia, de nem azért, mert Gyűrűk ura köntösbe öltöztették, hanem mert jól kiegyensúlyozott kasztokat hoztak létre, melyek kiváló lehetőséget nyújtanak a csapatjátékra.