Biztos sokan ismerik a '80-as évek egyik sikerfilmjét, a Szellemirtókat, ha máshonnan nem, akkor a nemrég megjelent PC, PS3 és X360 játék kapcsán. Bill Murray és Dan Aykroyd zseniális filmeket hozott össze, amelyekben a szellemek megjelentek New Yorkban, hőseink pedig – kezdetben komoly akadályok ellenében – felvették velük a harcot. Volt itt minden, hatalmas mályvacukor ember, megelevenedő szabadságszobor és rengeteg különféle kísértet, tehát a mérce alapvetően magasra volt téve. A komolyabb gépekre szánt változat még úgy-ahogy fel is ért hozzá, hála az eredeti írópárosnak, de lássuk, vajon a sokkal gyengébb képességekkel rendelkező PSP hogy szerepelt!
A történet szerint két év viszonylagos nyugalom után kezdődnek újra a különös események. Itt már hőseink elfogadott szerepet töltenek be a társadalomban, sőt a károkat maga a város fizeti utánuk. Az első probléma, amivel szembe kell nézniük, Slimer szökése, mely hamarosan sokkal komolyabb gondokat fed fel előttük. Nyálkás barátunk visszatér a szállodába, ahol eredetileg is elfogták, és ahol a jelenlegi problémák okozója is lakik.
A PSP változat történetileg és kinézetében is komolyan eltér az elődöktől. A történetben nem kell nagy csavarokra számítani, egyszerűen kicsit megkeverték az ellenfeleket, máshol más támad ránk, mely amúgy üdítő, hisz újdonságot jelenthet akkor is, ha már kivégeztük a PC-s vagy konzolos változatot. Valamivel rövidebb is lett a cselekménysor, pár helyszín kimarad vagy épp más felépítésű.
A játékrendszer nem változott sokat, és szerintem ez okozza a játék legnagyobb problémáját. Míg a nagy konzolokon ott van a kontrolleren két kar a mozgáshoz és a célzáshoz vagy PC-n a billentyűzet és az egér, addig itt csak egy analóg vezérlő áll rendelkezésünkre, a célzást pedig gombokról kell megoldanunk. Ez jóval pontatlanabb és nehezebben kontrollálható, szorult helyzetben bizony nehéz gyorsan megoldani a szellemek elkapását. Igaz, ezzel egy időben egyszerűsítettek is a játékon, az ellenfelek jóval kevesebbet sebeznek, és könnyen tudjuk magunkat "nyálkátlanítani" is.
Grafikailag is komoly változások történtek, hisz a kisebb teljesítmény miatt képtelenség volt a korábbi, szinte teljesen realisztikus megoldást megtartani. A fejlesztők egy rajzfilmszerű kinézetet választottak, mely olyan jól sikerült, hogy én nem ismertem volna rá a szereplőkre, ha nincs meg az eredeti hangjuk... A mozgásokkal igazából semmi baj sincs, de a karakterek már-már karikatúrába hajló ábrázolása tönkreteszi az egészet. A helyszínek is rendkívül üresek lettek, hisz elvileg minden elpusztítható lenne a pályákon. Mivel azonban a PSP nem képes feldolgozni ezt normálisan, addig csökkentették a tárgyak számát, míg egy hosszú folyósón csak egy kép lóg a falon és egy gyertyatartó, de a szobák berendezése is áldozatul esett a teljesítménycsökkenésnek.
De legalább a hangok rendben vannak a játékban, hisz most is az eredeti színészgárda mondta fel a szövegeket. Sok remek poént hallhatunk, ha figyelünk rájuk, főként – szokás szerint – Peter Venkman sziporkázik a szarkasztikus beszólásokkal. A háttérzene és a környezet hangjai már nem ennyire jók, de rossznak se nevezhetőek, maradjunk a "célnak megfelelő" kategóriánál.
Összességében elmondhatjuk a PSP-s Ghostbustersről, hogy ugyan a legtöbb helyen megpróbálták a jó megoldást választani a fejlesztők, valahogy nem sikerült nekik. A játék sehogy sem áll össze egy egésszé, mint a nagygépes változat, sok kisebb-nagyobb sebből vérzik mindenfele, így nem túlzottan merem ajánlani senkinek.
