A House of the Dead széria gyökerei messzire nyúlnak vissza. A klasszikus első rész még 1997-ben jelent meg a játéktermekben, hatalmas sikert aratott, kapott három sorszámozott folytatást (ebből a negyedik tudomásom szerint csak arcade masinákra jelent meg), két borzasztó filmet a sötét mester, Uwe Boll gyárából, majd 2009-ben egy vadiúj, Nintendo Wii-exkluzív "folytatást" Overkill alcímmel. Most a Sega, sok más kiadóhoz hasonlóan, akik egyes játékaikat korábban csak Wiire adták ki, úgy döntött, HD felbontásra konvertálja a játékot, és némi extra tartalommal megpakolva odaadja a PlayStation 3 faneknek is, természetesen Move mozgásérzékelő támogatással.
Ha az Overkillről beszélünk, elöljáróban feltétlenül muszáj még említést tennünk Robert Rodriguez és Quentin Tarantino Grindhouse címre keresztelt remekművéről is. A filmduó nemcsak a filmkészítésben indított új trendet a szándékosan régi, exploitation stílusú filmek készítésével, de játékok tekintetében is olyan szórakoztató darabok születtek az új divatnak köszönhetően, mint a Wet, vagy jelenlegi cikkünk alanya.
A House of the Dead: Overkillnek egy előnye ugyanis mindenképp van: szórakoztató. A korábbi részekre csak egyetlen utalást kapunk, a G névre keresztelt kormányügynököt, viszont most hivatalosan mutánsokat üldözünk zombik helyett, ellenfelünk pedig nem Curien doki, hanem egy Papa Caesar nevű kissé redneck stílusú, túljátszott őrült tudós. Két főhősünk, G és a tipikus nagypofájú feka detektív, Isaac Washington, egy grindhouse standardokkal viszonylag tűrhető sztori mentén üldözik ellenfelüket 7 "filmben". Az Extended Cut emellett két extra, eddig sosem látott pályát is betesz a sztoriba, két új irányítható karakterrel, a sztriptíz táncos Varla Gunnssal, és barátnőjével, a butácska, de intelligenciaszintjével fordítottan arányos testi adottságokkal megáldott Candi Stryperrel.
A főjátékon kívül még bizonyíthatjuk fegyverforgatói tudásunkat néhány egyszerű minijátékban is, illetve az egyes pályákat is újrajátszhatjuk a magasabb kihívás, és a fegyvertárunk kimaxolása érdekében. A Move remekül teljesít irányítás terén, kellően pontos, és összességében semmilyen problémám nem volt vele. Hibák és kiábrándító dolgok inkább a játék más területein rontották az összképet. Az például, hogy az arcade játékstílus, amelyet a korábbi részekben kedveltem, szinte teljesen megváltozott a grindhouse érdekében, nekem személy szerint nem tetszett. Azt pedig értem, hogy ehhez a műfajhoz hozzátartoznak a B-kategóriás, poénos beszólások és átvezetők, de ezek az eleinte jópofa filmelőzetesek után borzasztó unalmasak, vontatottak és hosszúak kezdtek lenni (főleg a két lány dumái). Az ellenfelek nagyon egysíkúak, az alap mutánsokon kívül nem sok más ellenség keresztezte utamat a főellenfeleken kívül. A nehézségi szint szinte nevetségesen alacsony, arról már nem is beszélve, hogy a korábbi részekkel ellentétben gyakorlatilag végtelen számú zseton áll rendelkezésünkre a folytatáshoz, az esetleges elhalálozások után csak az addig összegyűjtött pontszámból veszíthetünk. Ha sikerült meghalnom, azt általában annak köszönhettem, hogy a cucc pár helyen kicsit pofátlanul kétjátékos módra van kihegyezve, és olyan gyorsan pakolt le elém egy tucatnyi mutánst, hogy szinte semmi időm nem maradt reagálni. Emellett az egyes pályák közötti létfontosságú fegyvervásárlás pofátlanul drága, de ha nem figyeltem volna oda, hogy lőjek magamnak egy kis pénzt is a nagy osztások során, még maga a tuningolás sem ment volna, amire pedig az eleinte meglehetősen gyengécske pisztoly után bizony elég gyorsan szükség volt. Külön kiábrándító ráadásul, hogy míg a karakterek az átvezetőkben akkora fegyvereket cipelnek, mint egy kisebb minigun, addig – hacsak nem vesszük meg ezeket a terminátor-kellékeket a pályák előtt – mindig is a pisztolyocskát kapjuk meg a tényleges osztáshoz.
Az élettartam pedig, hacsak valaki nem imádja annyira a játékot, hogy többször nekifusson kihívás módban, magasabb nehézségi szinten, jobb fegyverekkel (hiába toltam végig a korábbi részeket és szeretem a sorozatot, még én sem vagyok így ezzel), mindösszesen 2-3 óra, amit a két vadiúj pálya a lányokkal sem tol ki túlságosan (nevetségesen rövidek, a kettő együtt olyan hosszú, mint egy rendes pálya a főjátékból). A grafikán sajnos nagyon meglátszik, hogy Wii-ről portolták a játékot, miközben a szintén mostanában kezembe került Goldeneye 007 Reloaded szintén a Nintendo konzoljáról érkezett, mégis az államat keresgéltem, milyen eszméletlenül dögösen festett a felturbózott kiadás. Zenékből viszont alaposan felpakoltak a készítők, csak a kérdés, hogy minek, ugyanis ezek többségét egyedül a menüben lehet meghallgatni, és őszintén szólva nem hiszem, hogy játékosok százai fognak csak azért a főmenüben várakozni, hogy végighallgassanak egy-egy számot...
A House of the Dead: Overkill szórakoztató játék, de végeredményben közel sem annyira jó és nagyszerű, hogy megérje az árát. Hiányérzetem van a programmal kapcsolatban. Hiába adtak a korábbi részek még ennél is kevesebbet, úgy érzem, a mai mezőnyben egyszerűen már nem buli egy ilyen vékonyan megpakolt lemezt kiadni. Ott van a legutóbbi Time Crisis tökéletes viszonyítási alapként: két másik, teljes értékű játék volt a korongon a főcím mellett. Olyan nehéz lett volna valami hasonlót nyújtani itt is?
