Vannak történetek (a játékvilágban franchise-ok), amelyek halhatatlanok. Mindegy, hány részben mentettük már meg a világot, hányszor fejeződött be az aktuális hős küldetése, valamilyen formában újra és újra visszatérünk, hogy ismét ellenfelek és akadályok ezreit küzdjük le, majd hatalmas, epikus finálé után nyugtával dicsérjük a napot, és várjuk a következő kihívást. Hosszasan lehetne sorolni az ilyen szériákat, a számunkra aktuális azonban a Metal Gear franchise, amely hivatalosan 2008-ban lezárult a Guns of the Patriotsszel, majd két évvel később még egyszer a Peace Walkerrel, most azonban, kissé megváltozott stílusban, és a Platinum Games tálalásában ismét visszatérhettünk a Hideo Kojima nevével fémjelzett, mechákban és szuperkatonákban gazdag világba.
Négy évvel járunk az MGS4 befejezése után. A Patriots bukása óta a világon szinte teljes a béke, a háborút és a harcokat nagy hadseregek helyett a viszonylag kis létszámú PMC cégek intézik, miközben a Harmadik Világ országai sosem látott fejlődésen estek keresztül. Raiden is visszavonult, a Maverick Security nevű PMC ügynökeként egyszerű testőri feladatokat végez, illetve rendfenntartó erők kiképzését vállalja. Azonban egy nap az általa védett dél-afrikai országot megtámadja a Desperado nevű rivális cég két ügynöke, Sundowner és Jetstream Sam. Raiden mindent megtesz, amire kiborgizált teste képessé teszi, többek között alkatrészekké darabol egy hatalmas Metal Gear robotot is, azonban Sundowner végez az elnökkel, Sam pedig levágja hősünk karját és kiszúrja a szemét is. Három hét telik el, Raiden ismét talpon áll, levágott karját kipótolták, testét pedig felturbózták, kardjával képes üzemanyagot elszívni a rivális kiborgok testéből, ami megnöveli a teljesítményét valamint, ha kinyeri a testükben tárolt elektrolit velőt, azzal képes gyógyítani magát. A Maverick támogatásával beleveti magát az akcióba, megpróbálja felkutatni a Desperadot, kideríteni, mik voltak az indítékaik a támadásra, és mi a céljuk a háborús helyzetek újraszításával. Azonban, miközben országról országra üldözi ellenfeleit, olyan nagyszabású összeesküvés nyomaira bukkan, amely talán annál is rosszabb, mintha a Patriots állna újra össze.
Ahogy azt a pár hónapja írt előzetesben is említettem, a stílus a Platinum által mester szintre fejlesztett hack-and-slash, azzal a kis csavarral, hogy a kamerát teljesen szabadon TPS üzemmódban irányíthatjuk, és hogy mozdulataink szinte teljes egészében a támadást szolgálják (a hasonszőrű játékokból megszokott vetődés és instant blokkolás gomboknak is búcsút inthetünk). Lényegében lehetőségünk van egy gyengébb és egy erősebb támadásra (utóbbival később a főellenfelek fegyvereit tudjuk használni, miután megszerezzük őket), ugrásra, ritka másodlagos fegyverek (gránát, rakétavető) használatára, és villámgyors futásra, amely alatt Raiden visszaveri az ellenfelek lövedékeit, automatikusan leküzd minden akadályt és besiklással fejezheti be, amellyel bizonyos támadásokat is elkerülhet. És végül még ott van a később begyűjtött ripper mód, amely az összes üzemanyag elégetése mellett felturbózza erőnket, valamint a zandatsu, vagyis a penge mód is, amelynek aktiválása a kaszabolás során gyűjtött üzemanyagot igényli (Raiden teste kéken felizzik, amikor elegendő gyűlt össze), és az idő lelassulása mellett az analóg karok segítségével hajszálpontossággal célozhatjuk be vágásainkat. Így kivághatjuk az elektrolit velőt, begyűjthetjük az ellenséges parancsnokok harctéri infókat tároló bal karjait (sok pénzt érnek, de halálos pontosság kell) vagy csak simán szórakozhatunk a fizikai motorral és a darabolással. Ez a játékmenet csak néha variálódik, amikor egy tetőn futva lövedékeket kell kerülgetnünk, vagy egy alkalommal a Desperado egyik meghackelt robotjával kell belopakodnunk a saját vonalaik mögé.
A meglehetősen hosszú fejezetek (a többségük legalább egyórás) során Raiden bekerül egy helyszínre, ahol megbízói a Desperado ügyködését sejtik, ellenfelek hullámain kaszabolja át magát (lehetőség van kartondobozba bújni és lopakodni, de ez csak a lesből támadásokra jó, előbb-utóbb mindenkit le kell kaszálni), közben extra felszereléseket gyűjt be ládákból, és nyitva hagyott laptopokról letölti a Desperado kiképzőprogramjának részeit (VR missziók megnyitása). Végül megküzdünk a Desperado egyik szuperügynökével, a játék pedig kiértékeli teljesítményünket (egy rövidebb értékelés és pontosztás van az egyszerű harcok után is), és lehetőséget kapunk Raiden testének és képességeinek fejlesztésére is a következő fejezet előtt. Ezt, és a VR-missziók végrehajtását elérhetjük a Select menüből is (utóbbiak még a főmenüből hozzáférhetőek), valamint szintén a Select menüben vehetjük fel a kapcsolatot a Maverick tagjaival, ha valami nem egészen világos számunkra.
A grafika kicsit kopott ugyan, de az akció, a látványos kombók, a pusztítható környezet sikeresen kárpótolják ezt a hiányosságot. A zenék is fergetegesek, igazi epikus aláfestést nyújtanak a nagyobb csaták alá, bár a teljes élvezetükhöz nyitottnak kell lennünk a japán vokalisták performansza iránt. Az átvezetők is ütnek, néha konkrétan úgy éreztem, mintha egy hatalmas, epikus mozifilmet néznék, amely alatt én koreografálhatom a csatajeleneteket.
Gond más irány(ok)ban van, az első rögtön északra a nehézségi szint. Nem azzal van problémám, hogy a játék nehéz, valahol a Bayonettánál és a Vanquishnál megértettem, hogy a Platinum még mindig szereti megizzasztani a játékosait, de itt nem csak kellően magas a kihívás szintje, egyszerűen frusztrálóan precíznek kell lennünk ahhoz, hogy ne hozzuk magunkat menthetetlen helyzetbe. Az elektrolit velőt általában a legszűkösebb pillanatunkban nem tudjuk kivágni (nano javítópakkok csak elvétve akadnak a ládákban), a rendes védekező mozdulatok hiánya idegesítő (a besiklás nagyobb csatáknál semmit sem ér, elvileg lehet hárítani a könnyű támadás és valamelyik irány kombinálásával, ez viszont tízből nyolc esetben nem sikerült) és így bizony bőven akadtak pillanatok, amikor rendesen felhúztam magam a végigjátszás során. Ráadásul slusszpoén, hogy amikor új harctéri mozdulatokat nyitunk meg Raidennek, semmilyen egyértelmű útmutatást nem kapunk ahhoz, hogyan is hívhatjuk elő őket.
A másik mélypontot a főellenfelek jelentik, több okból is. Egyrészt a karakterábrázolással akadtak súlyos problémáim. Ugyan már Raiden sem egy bonyolult lélek, a reakcióit és a jellemfejlődését a legsablonosabb akciókarakterektől szedték össze, de még így is jobb a Desperado szuperügynökeinél, akik Jetstream Sam kivételével a következőképpen néznek ki: megjelenik egy bizarrul öltözött ellenfél, akit örülünk, ha korábban két átvezetőben láttunk. Rajta van a mikrobi gyár utóbbi két hónapjának összes csúcstechnológiája, rövid, klisés és értelmetlen bájcsevelyt futtat Raidennel arról, hogy ők tulajdonképpen miért is harcolnak, büszkén kijelenti, hogy már csak a filozófiai fölénye miatt is győzni fog... Majd szusivá daraboljuk, és áramköreinek kisülése előtt utolsó értetlenkedő és néha nevetséges végső monológot hallhatunk tőle. Másrészt a nehézségi szintjük is hagy maga mögött kívánnivalót. Egyesek, például Mistral és Sundowner nevetségesen könnyűek voltak, az ellenük vívott harc inkább hosszú, mint nehéz, míg mások, például Sam és Monsoon pokolian nehezek, ha nincs elég egészségügyi csomagunk, és nem időzítjük pontosan a mozdulatainkat, lehetetlen megverni őket, és másodpercek alatt lekaszálják minden életünket (a final bosst pedig már ne is említsük...).
Mindezeket leszámítva a Metal Gear Rising: Revengeance még mindig egy minden elemében pörgős, élvezetes és remek játék, amire mind a Platinum csapata, mind Kojima, mind a rajongók büszkék lehetnek, de egy kicsivel lehetett volna több is ennél. Kicsit arányosabban belőtt nehézség, néhány egyszerű védekező mozdulat, esetleg hosszabb történet, jobban kidolgozott karakterekkel, hogy a játékidőt ne csak a képességek kimaxolása és a VR-missziók nyújtsák ki, és máris sokkal jobb lehetett volna. Így viszont a bő két hónappal korábban tesztelt DmC: Devil May Cry egy sokkal emlékezetesebb hasonló jellegű játék volt, és bár végső soron mindkettőt ugyanúgy tudom ajánlani a műfaj rajongóinak, nem bánnám, ha a Platinum megvariálna pár dolgot egy esetleges (és minden bizonnyal várható) folytatásig.
