A Sword of the Stars űrstratégiai játékokat fejlesztő Kerberos Productions legutóbbi alkotásához egy másik klasszikust vett elő alapul. Ez pedig a Rogue nevű ősjáték, amelyet még valamikor 1980. körül írt néhány egyetemista, szöveges szerepjátékként, eredetileg Unix rendszerre. A lényege az volt, hogy karakterünkkel felderítsük a különböző szinteket, az ott elhelyezett tárgyakat és felszereléseket összegyűjtsük, a csapdákat kikerüljük, az ellenséget legyűrjük, szintet lépjünk és felszerelésünket folyamatosan fejlesszük. Ha ez úgy hangzik, mint mondjuk a Diablo, akkor nem tévedünk sokat, a játék valójában egy körökre osztott szerepjátéknak is tekinthető.
A The Pit alapsztorija szerint egy olyan szérumot kell begyűjtenünk egy idegenek által létesített titokzatos földalatti laboratóriumból, amely meggyógyítja az emberiség által kezelhetetlen, bezombisodott nyugdíjas lakosságot. Három karakter közül választhatunk a feladat teljesítéséhez: tengerészgyalogos, mérnök vagy felderítő. A három karaktertípus nem is különbözhetne jobban egymástól, a probléma itt inkább az, hogy például a tengerészgyalogos óriásit üt, de annyira sötét szegény, hogy se a csapdákkal, se a különböző gépekkel, robotokkal nem tud mit kezdeni. A mérnők ugyan zitty-zutty feltöri a gépeket, robotokat és adathordozókat, de még egy átlagos kocsmai verekedésben is pillanatokon belül beraknák a sarokba, hogy ne szóljon bele a nagyok dolgába. Ez pedig azt jelenti, hogy akármelyik karaktert is választjuk, nagyon nehéz lesz előrejutnunk a szinteken.
Mivel a csaták is körökre osztott módon zajlanak, lehetőségünk van arra, hogy felkészüljünk a harcra. A fegyver töltése vagy cseréje is egy fordulónak számít, így érdemes ezeket akkorra időzíteni, amikor épp valahol biztonságos(abb) helyen tartózkodunk.
Jelentős nehezítés, hogy a fejlesztők úgy döntöttek, mentésre csak egyetlen slot van, ami ha meghalunk, automatikusan törlődik is. Így elölről kell ilyenkor újrakezdenünk a játékot, nincs lehetőség visszatölteni a halálunk előtti állapotot.
Aki korábbi Rogue-szerű játékokkal játszott már, az megszokhatta, hogy ezek nagyon nehezek, tele vannak véletlenszerű elemekkel, amelyek általában sportszerűtlenül brutálisan nehézzé teszik a játék befejezését. Ez hatványozottan így van ebben a játékban is. A könnyű fokozaton kívül rendkívül nehéz lesz bárkinek is eljutni a 30-as szintre és megtalálni szérumot.
A fejlesztők beleépítettek a játékba pár sütőt és anyagkombinálót, az előbbivel ízletes ételeket (ha nem eszünk, elfogy az erőnk és meghalunk), az utóbbival erős speciális fegyvereket és más tárgyakat készíthet a játékos, amennyiben ismeri a megfelelő receptet. Mivel a keservesen összegyűjtött alapanyag használhatatlan formát ölt, ha valaki rossz recepttel próbálkozik, ezért érdemes a neten keresgélni recept ügyben, hacsak nem a kísérletezgetés valakinek a hobbyja. A játék még a receptek segítségével készített erősebb tárgyakkal, fegyverekkel felszerelkezve is nagyon nehéz, ezek nélkül pedig gyakorlatilag reménytelen eljutni a játék végéig.
A The Pit egész megjelenése a ’80-as, ’90-es éveket idézi. A grafika minimalista. Szerencsére a modern, nagyfelbontású monitorokat is támogatják, különben tényleg a Primo/C64/ZX Spectrum korszakban éreznénk magunkat. A játék hajlandó ablakban is futni, és mivel a grafika ennyire egyszerű, érdemes is így futatni és közben ezzel-azzal lehet még foglalkozni a gépen. Amíg a szobákban és folyosókon kóborlunk, szinte minden üres, itt-ott pár tárgy, konzol található csupán a helyiségekben. Ez gondolom annak az ára, hogy minden újabb karakter indításánál az összes szintet véletlenszerűen újragenerálja a játék. A hangok, zörejek (és a zene is) inkább a 8-bites korszak gépeinek vartyogását, csipogását idézik, mint a 2000-es évek játékainak hangözönét. A fegyverek hangja is csupán egy csattantás, kattanás vagy durranás. A zenét a főmenü alatt lehet rendesen hallani, a pályán már alig hallható, hasonlóan ahhoz a pár hangalámondáshoz, ami néha megszólal a háttérben.
Ahogy azt már fentebb is ecseteltem, a Sword of the Stars: The Pit nagyon nehéz játék. A receptek nélkül gyakorlatilag reménytelen végignyomni, de még azokkal is fel kell kötnie a gatyáját annak, aki a végére szeretne érni. A mentés hiánya és a véletlenszerű pályák a véletlenszerű csapdákkal és ellenségekkel ráadásul nem teszik a dolgot könnyebbé. Aki szereti a 20-30 évvel ezelőtti, nehéz, körökre osztott, Rogue-szerű szerepjátékokat, az otthon fogja magát érezni. Mindenki másnak csak akkor tudom jó szívvel ajánlani a kipróbálását, ha igazán türelmes és jól kifejezetten viseli a kudarcélményeket.
