A MercurySteam négy évvel ezelőtt a lassan búcsúzó konzolgeneráció egyik legjobb hack-and-slash játékát alkotta meg az első Lords of Shadow formájában, amely egyben talán a Symphony of the Night óta a Castlevania sorozat legjobb nagygépekre megjelent epizódja is volt. Nem csak remek atmoszférát, látványos helyszíneket, és változatos ellenfeleket teremtettek, de alapjaiban írták át a Belmont-klán és Drakula több évszázados harcának történetét is, ugyanis (spoiler, bár ezt gyakorlatilag az összes előzetes lelőtte már) a Lords of Shadow fináléjában a főhős, Gabriel Belmont, az egész Belmont-család őse vált a Sötétség Hercegévé, Drakulává.
A két sorszámozott rész között megjelent Mirror of Fate ebben az új világban dolgozta fel a klasszikus Nintendóra megjelent részeket, és bemutatta Trevor, illetve Simon harcát démoni felmenőjük ellen. A Lords of Shadow 2 egy akciódús tutorialt követően itt folytatja a történetet – Drakula, bár Alucard jóslatához híven feltámadt, felhagyott a sötét seregek vezetésével, a rengeteg harc, a küzdelem a saját utódjai ellen megkeseredett, gyenge vénemberré tették, aki nem akar többé vért szívni vagy újabb csatákat vívni. Napjainkban (vagy inkább a közeli jövőben) keresi fel őt régi szövetségese, Zobek, a Lords of Shadow végén legyőzött Sátán ugyanis kihasználta egykori nemezisének gyengeségét, és tanítványai révén arra készül, hogy visszatérjen az emberek világába, amit legfeljebb Drakula akadályozhatna meg. Bár Gabriel eleinte nem akar kötélnek állni, Zobek felajánlja neki az egyetlen dolgot, amelyért a vámpír bármire hajlandó: a Belmont család legendás Vámpírölő ostorát, az egyetlen fegyvert, amely talán véget vethet a szenvedésének. Drakula így útnak indul, hogy visszaszerezze egykori erejét, majd felkutassa, és legyőzze a Sátán ivadékait, mielőtt azok megidézhetnék bosszúszomjas mesterüket.
A játék két helyszínen játszódik: az egyik a Drakula-kastély romjaira épült modern nagyváros (Castlevania City), amelyben a Sátánt szolgáló tanítványokat kutatjuk, és küzdünk az általuk vezetett mutánsok, illetve a város rendfenntartó erői ellen. A másik egy alternatív valóság, amelybe a szilánkokra tört Sors tükrének köszönhetően léphetünk be, és ahol a kastély még mindig ép, itt kell összegyűjtenünk Drakula egykori képességeit, fegyvereit – bár a lakók igencsak nehezményezik, hogy mesterük elhagyta őket, ráadásul mivel a kastélynak ez a változata Drakula álmaiból és rémálmaiból épült, rengeteg, a korábbi részekből, vagy a régi Castlevania játékokból ismerős ellenféllel és szövetségessel is találkozhatunk itt.
Az egyik legnagyobb játékmenetbeli újítás a fejezetekre osztás száműzése. Míg a Lords of Shadow első részében egy térképen haladtunk jól látható útvonalon a különböző célpontjaink felé, addig a város és a kastély is összefüggő játékteret alkot (a két sík között a történet bizonyos pontjain automatikusan, illetve a farkasfejjel jelölt oltárokon keresztül válthatunk), amely szabadon bejárható, illetve úgynevezett térképszobákon keresztül teleportálhatunk a fontosabb helyszínek között. Ez nem kis újítás, ugyanis így visszatért a korábbi részek egyik legismertebb játékeleme, a „metroidvania” játékstílus, tehát ha egy új képességet szereztünk, esetleg a történet előrehaladtával megváltozott a világ, érdemes visszanézni a régi helyszínekre is, ugyanis addig elérhetetlen komplett pályarészeket látogathatunk meg, illetve gyűjthető tárgyakat szedhetünk össze, amelyek speciális challenge küldetéseket tesznek elérhetővé, vagy a maximális életerőnket/manánkat növelik.
Természetesen a többi játékelem is bővült, vagy kisebb-nagyobb változásokon esett át. A kaszabolás maradt a régi, időnként változatos, epikus főellenfelekkel feldobva. A harcrendszer változatlan alapokra épül, egyedül az alapértelmezett gombkiosztás változott, valamint új, vámpírokhoz méltó képességeket kaptunk. Az ostorunkat leváltotta a Drakula véréből álló Árnyékkorbács, a fehér- és árnyékmágiánkat ezúttal a Void Sword és a Chaos Claws fegyverek fókuszálják (ugyanúgy manát fogyaszt a használatuk), előbbivel lehetőségünk van az ellenfelek és egyes pályaelemek megfagyasztására is, míg utóbbi az akadályok felrobbantásában és a páncélos ellenek megbontásában játszik fontos szerepet. Gabriel elkerülő manőverét leváltotta a suhanás, amellyel a gyengébb ellenfeleket fel is lökhetjük, ha pedig sérülés nélkül látványosan kombózunk, egy ideig ezúttal is manát nyerhetünk ki az ellenfelekből minden ütésünkkel. Új harci mozdulatokat az ellenfelekből, és tereptárgyakból megszerezhető pontokból vásárolhatunk, Drakula pedig a megragadás helyett egy új képességet kapott, a vérszívást, az elkábult ellenfeleket ugyanis képes elkapni, és igazi vámpírhoz méltóan szárazra szívni, amely jelentős mértékben gyógyítja is a csata során. A QTE-elemek ellenzőinek jó hír, hogy bár néhány harc során előfordulnak ilyenek, a tesztelt verzió beállításai között szerepelt egy opció, amely lehetővé tette ezen részek teljes száműzését.
A platformozós szakaszok könnyebben irányíthatóak, ellenben jóval nagyobb kihívást is tartogatnak. Időnként akad egy-egy puzzle, valamint újdonságként lopakodós részek is, amikor egy ideiglenesen sebezhetetlen ellenfelet, vagy a városban a tanítványok kiborgizált, stroggokra emlékeztető őreit kell elkerülnünk, a minimap követése mellett pedig ekkor speciális, erre a célra használható vámpírképességeket is bevethetünk. Denevérrajjal zavarhatjuk össze az őröket, megszállhatunk sérülékeny, ám alattomos patkányokat, akikkel szabotálhatjuk a biztonsági rendszereket/elkerülhetjük a jól felszerelt őrposztokat, sőt ideiglenesen még a kijelölt ellenfelekbe is beköltözhetünk, hogy azok testében új helyszínekre jussunk, mielőtt kártékony vérünk megöli őket.
Az irányítás gamepaddel a változtatások ellenére továbbra is kényelmes, egyedül azt nehezményeztem, hogy platformozásnál néha egy perembe kapaszkodva Gabriel nem a kívánt irányba ugrott tovább, vagy igen nehezen tudtam csak elengedni azt. Bár a játék, ha kontroller nélkül indítjuk, külön felhívja rá a figyelmünket, hogy azzal sokkal jobb az irányítás, a billentyű-egér kombóval sem volt semmi gondom, a gombkiosztás kényelmes, a 360 fokban forgatható kamerát az egérrel irányíthatjuk, az alap támadásaink az egérgombokra, a Void Sword és a karmok megidézése pedig a görgőre kerültek (természetesen ez a beállítás bármikor megváltoztatható).
Feltétlenül szót érdemel még a grafika és a hanganyag. Maga a látvány a fél éve portolt Lords of Shadow Ultimate Editionnél nem fényévekkel jobb PC-n, más kérdés, hogy a készítők sokkal szebb, nagyobb pályákat hoztak létre, és sikerült magasan felülmúlniuk még az első rész pompás, szemet gyönyörködtető helyszíneit is. Kicsit sem túloztak, amikor azt állítottak, a szabadon mozgatható kamerával öröm lesz felfedezni a helyszínek minden részletét, mind a város, mind a kastély észbontóan szép, monumentális, epikus részekből áll, amelyeknél nem egyszer másodpercekre elakadt a lélegzetem. Az pedig már csak plusz pont, hogy miután egyes rajongók nehezményezték a néha túl fényes és napos helyszíneket az első részből, a Lords of Shadow 2 végig megmarad a klasszikus Castlevaniára emlékeztető borongós, gótikus stílusnál. A karaktermodellek nagyon jók, a szinkronszínészek pedig egytől-egyig kiváló munkát végeztek, élükön Robert Carlyle-lal, aki döbbenetesen jó a megkeseredett, életunt Gabriel hangjaként, és fantasztikus átéléssel adja át a karakter minden egyes pillanatát. A zenei felhozatal is elismerésre méltó, nem csak az első rész epikus, grandiózus dallamai csendülnek fel időnként, de gyakran hallhatóak olyan aláfestések is, amelyek egyértelműen fejet hajtanak a korábbi Castlevaniák melódiái ellen.
Számtalan játékóra után még mindig a Lords of Shadow 2 hatása alatt állok. A hangulat, az atmoszféra ennél jobb nem is lehetne, a harcok élvezetesek, pont jól egyensúlyozva, hogy se túl könnyűek, se túl frusztrálóak ne legyenek, az átvezető jelenetek, és egyes epikus csaták mellett pedig még hollywoodi megaprodukciók is elbújhatnak. Talán két jelentősebb problémát tudok felhozni a korábban említett platformozós kényelmetlenség mellé: az egyik, hogy bár eleinte jó ötletnek tartottam a lopakodós részeket, egy idő után (különösen az egyik főellenfélharc során) ezek lettek a legfrusztrálóbb szakaszok is. A másik a történet tördeltsége: a két világban zajló párhuzamos feladatok és az eltérő szereplők ugyanis olyan érzést keltettek bennem, mintha nem egymásra épülnének, hanem egymással vetekednének a játékos figyelméért, és ez egy idő után kissé idegesítővé tette az elkerülhetetlen, kötelező váltásokat, amikor az egyik világban eltöltött több óra után visszazökkenünk a másikba, és hirtelen észbe kapunk, hogy hoppá, hiszen itt is valami nagyon fontos dolgunk volt. Végül pedig egy apróság, amely inkább csak személyes észrevétel: azok után, hogy a régi Castlevania játékokban láttuk, Drakula mire képes, kissé csalódást keltett a LoS2-ben rendelkezésünkre álló erő – még a tutorialben is, amikor vámpírunk elvileg ereje teljében van, inkább éreztem azt, hogy egy nagyon durván tuningolt Gabriellel játszom az előző részből, mintsem a legendás Sötétség Fejedelmével.
Ezeken kívül azonban nem tudok más buktatót felhozni. A Castlevania: Lords of Shadow 2 csodálatos, epikus lezárása lett egy remek sorozatnak. Tartalmas (az első részt is laza 17-18 óra alatt lehetett csak végigjátszani, és itt is hasonlóan messze a befejezés), brutális, időnként szívszorongatóan drámai, és még ha a Konami nem is akar több Castlevania játékot a Lords of Shadow univerzumban, nagyon remélem, hogy a legközelebbi nagygépes felvonásnál követendő példaként tekintenek a MercurySteam fináléjára.
