Körülbelül 9 éve már, hogy a két ikonikus játékhős, az olasz vízvezeték-szerelő és a szupergyors sündisznó barátaikkal és ellenségeikkel egy csapatba tömörülve küzdenek meg egymással az olimpiai játékok keretén belül: Peking, Vancouver, London és Szocsi után immáron Rio de Janeiro a helyszín, és természetesen hivatalosan licencelt játékról van szó, így az idei olimpia helyszínei biztosítják a terepet az eseményekhez.
14 sportágban tehetjük magunkat próbára, amelyekből a három csapatsport (foci, rögbi, strandröplabda) játszható egy-egy különleges arénában is, ilyenkor több power-up és más, a meccs menetét befolyásoló esemény bolondítja meg a szokványos játékmenetet: a rögbinél például szivárványhidak jelennek meg a pályán, és ha sikerül alattuk átfutni, a jutalom némi extra sebesség. Kezdetben csak gyakorolni tudunk, de ahogy egyre ügyesedünk, úgy nyílnak meg az új játékmódok: benevezhetünk háromfordulós tornákra (selejtező, elődöntő, döntő), mások „szelleme” ellen is tolhatjuk, illetve van a Heroes Showdown, ahol Mario vagy Sonic csapatát választva kell lenyomnunk a másikat. Az utóbbi kivételével saját Mii figuránk is választható, alapból elég gyenge statisztikákkal, de nyerhetünk-gyűjthetünk különféle ruhákat, fejfedőket, így emelve (illetve rossz kombinációval rontva) azokat. A gyűjthető cuccok persze nem csak ennyiben merülnek ki: lehet bélyeget, zenéket, zászlókat (ezekhez kapcsolódóan az adott országról valami érdekeset is megtudhatunk – Argentína például világelső steakfogyasztásban, hazánk pedig a Sega Sports R&D szerint arról ismeretes, hogy itt került hivatalosan forgalomba a világ legnagyobb címletű bankjegye), valamint gyűrűt és érméket a szuvenírshophoz, ahol ilyesmiket nyerhetünk. Ha pedig egy adott sportág tornáját először sikerül megnyerni, az adott sportág sztárvendége bukkan elő, akit szintén legyőzve megkapjuk a zászlóját, zenéjét, illetve a Heores Showdownban is elérhető lesz, ha az ő sportága kerül terítékre. Minden játékmódot játszhatunk egyedül, de adott a lehetőség a maximum négyfős osztott képernyős helyi multira is.
Amivel nem vagyok kibékülve, az az irányítás. A Nintendo a mozgásérzékelős irányítás királya hosszú évek óta (a PlayStation Move és a Microsoft Kinect bár nem rosszak, de siker tekintetében elmaradnak a Wii Remote + MotionPlus + Nunchuk összeállítástól) – erre most ez teljesen kimaradt! Igen, jól olvastátok, a sorozat történetében először nem lehet hadonászással irányítani sportolóinkat... Ha nem tudnám, hogy Wii U-n játszok, akármelyik platformon elmenne az irányítás, ami egyébként nem rossz, sőt. Néhány sportágnál pusztán az ügyességünkön múlik a teljesítményünk (mondjuk az íjászatnál), néhánynál csupán püfölni kell az adott gombokat (pl. 100 méteres síkfutás), esetleg a kettő kombinációja (teszem azt, gerelyhajítás), a csapatjátékoknál pedig kvázi „hagyományos” módon tudjuk irányítani a figuráinkat – a ritmikus sportgimnasztika pedig egy egyszerűsített Guitar Heróra/Rock Bandre emlékeztet. A változatosságra tehát nem lehet panaszunk, és mondom, jól működik minden – csak épp ennyi erővel ez simán mehetne így bármelyik más platformra.
A látványról és a hangokról nincs mit igazán mondanom: aki látott már Mario játékot Wii U-n, azt tudja, mire számítson itt is – aranyos grafika, brazilos motívumokkal megbolondított „rajzfilmes” zene és hangok, szép, de egyszerű animációk. Pontosan azt kapjuk, amit egy Mario/Sonic játéktól elvárhatunk-elvárunk, némi olimpiai hangulattal nyakon öntve.
Alapvetően nem rossz a Mario & Sonic at the Rio 2016 Olympic Games, de érzésem szerint visszalépés az előző részekhez képest. Nem látom, hogy különösebb újítás történt volna – cserébe kikerült a mozgásalapú vezérlés. Ezért viszont nagy kár...
A 3DS-re készült Mario & Sonic at the Rio 2016 Olympic Games játékról készült írásunkat itt találjátok.
