Ezek a kanadaiak üldöznek engem... A Semishperes után egy újabb kanadai játék került hozzám, a két főből álló Tri-Coastal Games alkotása, a Dystoria. Ez az első játékuk, amit sikerült befejezniük, miután az ez előtti munkájuk (ami egy sci-fi kaland lett volna Hillville címmel) túl nagy falatnak bizonyult. Ambícióból jeles, és értékelem, hogy győzött a józan ész: a Dystoria egy egyszerűbb, megvalósítható projekt lett. Na de milyen?
A történet szerint mi egy szimpla földi srác vagyunk a ’80-as évekből, akit az ufók elraboltak, és egy virtuális tesztet/kiképzést kell végigcsinálnunk, hogy utána segíthessünk az idegeneknek. A történet e-maileken keresztül bontakozik ki, ami bennem némileg ambivalens érzéseket váltott ki: szép dolog a retro, de azért ma már talán illene ennél többet nyújtani. Nem kell egész estés mozi minden pálya után, de pár láma szöveggel elintézni a történeti részt azért nekem kicsit erős.
A játékmenet maga egy érdekes koncepción alapszik: hajónkkal nem tudunk a felszíntől elszakadni, viszont a pálya bármely felülete fölött repülhetünk. Emiatt nagyon hamar rájövünk, hogy a jól megszokott irányok, mint a fel és a le, itt gyakorlatilag értelmüket veszik. A lövöldözésben ennyire már nem zavarnak össze: az fixen csak előre megy. Mindez meg lett fejelve pár ellenféllel, egész ötletesen tervezett pályákkal, fülbemászó szintipop zenével, egy csipetnyi Tron-beütéssel és persze egy jókora adag nosztalgiával a régmúlt arcade lövöldözős játékai iránt. Egyszerű, de nagyszerű, nemde? Nos, igen is meg nem is. Van az úgy, amikor a ember tényleg csak kikapcsolódni szeretne, és lövöldözni egy kicsit, ebben nagyon is partner a Dystoria. Viszont pont ez a kiszámíthatóság a veszte is valahol, mert óhatatlanul is ellaposodik az egész. Ha az első pár pályát végigviszi az egyszeri játékos, tulajdonképp mindent látott már, legfeljebb az a pár új típusú ellenfél hoz némi változatosságot, na meg az a néhány feloldható új hajó és fegyver. Kevés az a cucc, amiért gályázni lehet, és meglehetősen lassan jön össze az is.
Amivel viszont komoly problémáim vannak, az a grafikai stílus. Értem én, hogy ez ilyen retrofuturista minimáldesign, viszont pont emiatt elég könnyen unalmassá válik a látvány. Fekete négyzetek és téglalapok kék, zöld, sárga, piros, lila kerettel az ehhez passzoló neonszerűen fénylő ellenséggel – én vagyok ilyen rossz passzban, vagy tényleg egysíkú lett a látványvilág stílusa? Amennyire bejön a zene, annyira nem tudok kibékülni a vizualitással. Annyi előnye kétségkívül van, hogy a gépigény elképesztően alacsony.
Özönlenek az indie címek Steamre, nap mint nap több tucat új játék kerül fel a kínálatba. Innen kitűnni nagyon nehéz feladat, viszont jó eséllyel mindenki talál magának valami kedvére valót, legyen bármilyen kifinomult vagy elvetemült is az ízlése. A Dystoriát azon játékosoknak érdemes beszereznie, akikben túlteng a retrofuturisztika utáni vágy, illetve nem bánják a kicsit primitív lövöldözős játékmenetet, mindezt némi szédüléssel fűszerezve. A többieknek akciósan lehet jó vétel, ha valami olyasmit keresnek, amivel arra a 10-15 percre akarják lekötni magukat, amíg nem kezdődik a meccs a tévében.
