Van az autós játékok műfaján belül egy alkategória, ami szerintem mindenkinek – aki legalább egy kicsit is érdeklődik a stílus után – mosolyt csal az arcára. Hiszen mi lehet annál jobb, amikor minden sofőri tudásunkat bevetve mi hajtunk át a célvonalon először? Az, amikor minden agresszivitásunkat összeszedve mi hajtunk át a célvonalon először – és utoljára is...
Az arcade versenyjátékoknak bár nem első fecskéje, mégis stílusában kimagaslóan jól teljesítő Burnout-széria sokáig csak a konzolosok kiváltsága volt az új millennium elején. Egészen 2004 novemberéig kellett várnia a PC-s kollegáknak, hogy alternatívát találhassanak, amit a FlatOut első részének személyében kaptak meg. Itt is minden megvolt, ami ehhez a műfajhoz kell: száguldozás, törés-zúzás és egymás útról való leszorítása, megbolondítva ezt az egészet olyan minijátékokkal, ahol szerencsétlen sofőrünket kellett a volán mögül kikatapultálnunk, például minél magasabbra vagy távolabbra. A széria első két része szép sikereket ért, így értelemszerűen követték a spin-offok különböző kisebb platformokon, no meg a felújított verziók is. Azután a harmadik résszel félresiklott a sikervonat – valószínűleg ebben a máig zseniális Burnout Paradise-nak is szerepe volt, ami immáron kis késéssel PC-re is megjelent – így most a FlatOut 4: Total Insanityn a felelősség, hogy visszaállítsa a sorozat régi hírnevét.
A negyedik rész követi a bevált receptet, de sajnos semmi újat nem ad hozzá. A játék indítása után azonnal beleugorhatunk a Flatout Mode-nak keresztelt mókába, ahol a játék biztosít számunkra minden feladathoz egy-egy autót, amiket meg is szerezhetünk, ha aranyérmes minősítéssel zárjuk az adott kihívást. Ebben a módban megtaláljuk az összes klasszikus FlatOut játékmódot, mint például a győzd le a bombát időre való száguldását, a mindenki-mindenki ellen deathmatch-aréna harcát, és a stílusosan „mészárlás”-nak elnevezett játékmódot, amelyben szerintem a legjobban megmutatkozik a FlatOut-érzés. Itt ugyanis szorít bennünket az idő, és mind a tereptárgyakat, mind ellenfeleinket törnünk-zúznunk kell, hogy minél több pontot szerezzünk. Természetesen nem hiányozhatnak a nyakatekert mutatványok sem, ahol szadista módon kell sofőrünket olyan groteszk helyekre katapultálnunk, mint például egy beerpongasztal poharaiba. Jó hír a mutatványok kedvelőinek, hogy haverokkal egy kanapé előtt lehuppanva, a kontrollert passzolgatva is megpróbálhatjuk egymás eredményeit überelni. A karriermód sajnos már kevésbé izgalmas, itt ugyanis három különböző típusú járműkategóriába vannak osztva a futamok, ami soknak hangzik, de mivel a típusok annyira szignifikáns eltéréseket nem mutatnak, így a kevés pályával nyakon öntve hamar unalomba fullad.
Azonban sajnos a megvalósítás az, ami elég hamar elveszi a kedvünket a FlatOut 4-től. Bár a grafika menet közben egész pofásra sikerült, és a szanaszét szálló tereptárgyak látványa is impozáns, a járművek kezelése és fizikája közel játszhatatlan. Tisztában vagyok vele, hogy ez egy arcade autós játék, nem pedig szimulátor, azonban a fizikai motor két szék között a földre huppant, hiszen szimulátornak egyértelműen nem szimulátor, azonban arcade szinthez mérve nem elég engedékeny. Gyakran volt olyan, hogy teljesen mindegy volt, mekkora autó jött nekem és hol talált el, én maradtam alul az összetűzésben, valamint a tereptárgyakról is nehéz eldönteni, hogy melyik rombolható, és melyik van betoncövekként odaszögelve a pályához. Sajnos ezek az apró hibák általában végzetesek, és onnan csak a hajunkat tépjük mérgünkben. A Burnout- és a FlatOut-széria is már védjegyeinek hívhatja a versenyek alatt adrenalint pumpáló punk-rockzenei aláfestést, ami itt, a Total Insanity-ben szintén jelen van, azonban csak eléggé Zs-kategóriás bandák számait sikerült licencelni a játékhoz. Mindemellett a megjelenített képkockaszám is ingadozik a leghevesebb ütközések során, főleg, ha jó sokan vannak egyszerre képernyőnkön.
A többjátékos mód szintén még egy opció az érdeklődőknek, ahol az összes fentebb sorolt játékmódot megtaláljuk, azonban kétlem, hogy pár hét után a kőkemény fanatikus rajongókon kívül bárkivel is találkozni fogunk a szervereken, de aztán ne nekem legyen igazam.
A FlatOut 4: Total Insanity-nek csak egy feladata lett volna: jobbnak lennie a harmadik résznél. Ez részben sikerült is, azonban még mindig kevés, hogy igazi klasszikussá váljon. Egy könnyen felejthető alkotás lett, ami ráadásul rossz időben jelent meg, hiszen a nagy megjelenések mellett (a rajongókat leszámítva) biztos sok mindenkinek fogja elkerülni a figyelmét.
