Moziszerű megvalósítás, szinte tökéletes, szemkápráztató grafika, kiváló motion capture, szuper szinkron, remek akció, és… depresszió a köbön. Nagyjából így lehet jellemezni a Ninja Theory jó három év alatt elkészült alkotását, a Hellblade: Senua’s Sacrifice-t. Bevallom, rám nagy hatással volt a játék mély, nem mindenki számára befogadható és ajánlott – erre egyébként mindjárt az első betöltéskor a készítők is felhívják a figyelmünket – története. Sok programhoz volt szerencsém az elmúlt bő három évtized során, köztük számos horrorjátékhoz is. De olyannal még sosem találkoztam, amelynek a készítői közül elsőként a mentális orvosi tanácsadót tüntették fel a kezdő stáblistán – mindjárt a történészeti tanácsadó előtt.
Senua egy fiatal pikt harcos amazon, aki alászáll a kelta-skandináv mitológia alvilágába, hogy megküzdjön saját belső démonaival, és legyőzve az ottani pokolfajzatokat visszakapja tőle nemrég erőszakkal elszakított kedvesét. Közben, mintha csak egy pszichedelikus álomban járnánk valahol Senua tudatának legbelső bugyraiban, folyamatosan hangokat hallunk, amelyek cselekedeteinket elemzik, és minden lépésünket, döntésünket vizslatják. Utunk során látomások, rég elvesztett társak szellemei kísértenek, és egyfajta terminálszerűségeknél a sztori mitikus hátteréről kapunk egyre bővebb magyarázatot. Kisvártatva aztán elérjük úticélunk – a pokol – bezárt kapuját, ahol találkozunk legbelső félelmünk megtestesítőjével, és a kudarc, illetve az elbukás lélekromboló, észvesztő, a teljes tudatunkat megsemmisítő hatására is ráébredünk.
A Hellblade sokkal mélyebb mondanivalót rejt magában egy mezei „üsd, vágd, nem apád” jellegű alkotásnál.
Senkit ne tévesszen meg a látványos környezet és a villámgyors akció: ez a játék sokkal mélyebb mondanivalót rejt magában egy mezei „üsd, vágd, nem apád” jellegű alkotásnál. Az első perctől kezdve érezzük, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel a lánnyal. A tekintete legtöbbször olyan, mintha egy álomvilágban járna, és akkor sem néz a szemünkbe, ha próbáljuk úgy állítani a kamerát. Máskor, amikor elkapja a düh vagy a harci hév, mérhetetlen haragot és elszántságot fejez ki az arca. Megint máskor a vegytiszta rettegés, félelem és elkeseredettség tükröződik rajta. A mo-cap csapat nagyon jó munkát végzett ezen a téren – is – , feltehetőleg a már említett pszichiátriai szakértővel együttműküdve, a mentálisan beteg lélek hangulatváltozásait kifejező arcvonásokat ugyanis rettentő élethűen prezentálták. Ugyanerre utal a folyamatosan változó időjárás, és a bennünket időnként körülvevő sötétség, amelyben szörnyű lények – démonaink – törnek ránk, és mi kénytelenek vagyunk élet-halál küzdelmet folytatni ellenük. Közben pedig megállás nélkül halljuk a minket kielemző, sikerünkre és/vagy elbukásunkra fogadásokat kötő, hol nekünk, hol ellenünk szurkoló, összességében marhára idegesítő hangokat. Nagyon ajánlott az idegen nyelveket tökéletesen bíró felhasználók számára is a felirat bekapcsolása, és egy jobb, térhatású füles használata, különben egyfelől nagyon nehéz megérteni a gyakran a képernyő alján és tetején is kiírt, egyszerre több felől szóló szöveget, másfelől pedig a teljes játékélményhez is dukál a bennünket körülvevő hangzás.
Az Unreal Engine 4 által prezentált talán eddigi egyik legszebb képi világot tárja elénk a hősnőnk zavart elméje által festett mitikus környezet. Remek effektek, borzasztóan jó és élethű mozgás, gyors akció, kiváló arcmimika jellemzik a grafikus orgiát, amelyet némi apróbb szépséghiba – mint pldául egyes fák mozgásának és ábrázolásának kicsit ma már kopottas mivolta – sem tud elrontani. A moziszerű, profi módon elkészített átvezető videók is roppant jól illeszkednek a Hellblade hangulatába és játékmenetébe, ami azért is dobogtathatja meg kicsiny szívünket, mert ezeknek a látványvilágáért felelős csapat vezetője a stáblista szerint magyar származású (Kalazdi Balázs). A grafika mellett a hangok és minden egyéb kiválóan szolgálja a játék komor hangulatát, és a megvalósításról alapvetően elmondható, hogy nagy pirospont jár érte a fejlesztőknek, akik inkább tolták el a közel tökélesedésig alkotásukat, minthogy kiadták volna azt idejekorán, félkészen.
Sokan sok helyütt leírták már, hogy egy bizonyos mennyiségű elbukás után a főhős elhull, és vele együtt törlődik az adott profil is. Nem tudom, ehhez mennyi elhalálozás szükséges, de – habár én könnyű fokozaton toltam a harcot – jó pár újratöltés nem okozott gondot a hét-nyolcórás kaland végigjátszásában. A vezérlés amúgy nincs agyonbonyolítva, és az opció menübe kilépve el is olvashatjuk a DualShock 4-es valamennyi billentyűjét messze ki sem használó gombkiosztást. Ugrani például nem is tudunk, és Senua rendszerint magától cselekszik, például ha le kell valahol hajolnia, vagy elő kell rántania a kardját. A mászkálós és harci részek ily módon eléggé leegyszerűsödnek, és talán csak a némi gondolkodást igénylő feladatok jelenthetnek egy kevés kihívást – no de azok sem a vezérlés terén. A program szigorúan egyszemélyes, ami persze nem meglepő, és – ajánlottan – a sztori végigjátszása után egy filmet is végignézhetünk a fejlesztés és a történet rejtelmeiről.
A Ninja Theory három esztendő során elkészítette minden idők egyik legnagyobb szabású, és egyben legkülönlegesebb, kicsit sem könnyed mondanivalójú, minden ízében felső kategóriájú – ám szerencsére annál jelentősen pénztárcakímélőbb – független videojátékát. A Hellblade: Senua’s Sacrifice sokkal több egy átlagos akciójátéknál, és komoly, néha valóban az elménkbe hatoló történései folytán nem is való mindenkinek. Aki azonban nekifut, az egy nem mindennapi élménnyel lehet gazdagabb.
