2003-ban jelent meg a Future Games klasszikus alapokon nyugvó, de már 3D-s kalandjátéka, a The Black Mirror. Én csak néhány évvel később hallottam róla először, amikorra már trilógiává bővült a Gordon család nem túl vidám történetét elmesélő kalandjáték-széria. Akkoriban épp én is kalandjátékos korszakomat éltem, így lecsaptam erre is. Az első részt egyszerűen imádtam, főleg a története és hangulata miatt. A folytatás sem sikerült rosszul, egyedül talán a harmadik résszel voltam elégedetlen, az már inkább erőlködésnek érződött.
Ennek már jó néhány éve, a Black Mirror játékok pedig apránként a feledés homályába is vesztek... volna, ha a THQ Nordic nem dönt úgy, hogy felújítja a sorozatot. Idén nyáron jelentették be az új részt, amelyről előzetesen kicsit nehéz volt eldönteni, hogy remake, folytatás, előzmény vagy reboot lesz-e. Most már persze tudom, hogy leginkább utóbbit lehet ráhúzni a játékra, amelyet a KING Art Games csapata (The Book of Unwritten Tales játékok) készített el.
A Black Mirror sztorija egy elég rövid, egysíkú, de annál több kérdést felvető prológussal indul. Ebben egy halálra rémült fickó menekül valakik elől, akiknek csak a hangját hallani. De az sem biztos, hogy nem csak a fejében szólnak ezek a hangok, hisz emberünk meglehetősen őrülten viselkedik. Később kiderül, hogy ő volt valódi hősünk, David Gordon egykori apja. Azért egykori, mert meghalt, így mi örököljük a skót felföld egy eldugott szegletében fekvő családi kastélyt, a Sgathan Dubhot. David szinte az egész életét a Távol-Keleten élte le, és korábban soha nem járt még az évszázados kúriában, most mégis ide kell utaznia, hogy kötelességének eleget tegyen. Csakhogy a kastély nem lakatlan. Itt él David nagyanyja, Lady Margaret, és a még néhány főnyi személyzet. Akikről nagyon hamar kiderül, hogy nem igazán örülnek David felbukkanásának. A Gordon családot, pontosabban annak férfiúi sarjait évszázados átok sújtja: a szóbeszéd szerint emiatt őrült meg David apja, a prológusban látott John is.
Mi a kastélyba való kései megérkezéskor vehetjük át az irányítást David felett, akit egy gyors és távolságtartó üdvözlés után már tessékelnek is be a szobájába. Csakhogy minket ezernyi kérdés és kétely feszít belülről, ráadásul egy olyan ódon kastélyban vagyunk, amely rövidesen elvileg a mi birtokunkba kerül. Naná, hogy nem akarjuk ágyban tölteni rögtön az első éjszakát, így miután mindenki más is nyugovóra tért, neki is állunk felfedezni a sötét folyosókat és szobákat.
A történet több fejezeten keresztül bontakozik ki előttünk, de mivel a játék erősen kapaszkodik a klasszikus kalandjátékos sémába, így végig fogják a kezünket. Ezzel persze nincs baj, hiszen a kastély nagyjából szabad bebarangolása megadja a kellő szabadságérzetet. Csak épp addig nem haladhatunk tovább, amíg bizonyos feladatokat nem oldottunk meg. Ezek szerencsére kellően változatosak tudnak lenni, még úgy is, hogy azért időnk legnagyobb részében sétálni, olvasni és beszélgetni fogunk. Jó kalandjátékhoz méltón rengeteg régi levél, feljegyzés, újságcikk és hasonló tárja elénk a háttértörténet apró darabkáit. A párbeszédek során a szokásos témaválasztós mechanizmus működik, időnként kiegészítve döntési helyzetekkel: hazudjunk vagy legyünk őszinték. Mivel körülöttünk nagyjából mindenki úgy néz ránk, mint a véres rongyra, tuti, hogy a többség végigkummantja az ilyen szitukat.
Nem maradhatnak el a fejtörők sem, amelyek szerencsére se nem túl nehezek, se nem túl könnyűek. A legtöbbhöz azok közvetlen környezetében találni fogunk valamilyen mankót vagy megoldókulcsot, míg máskor korábban megszerzett információk rejtik a választ. Ezek nélkül a legtöbb rejtvény megoldhatatlan, néha viszont előfordulhat, hogy találgatással is tovább tudunk jutni.
A Black Mirror játékmenete tehát a klasszikus kalandjátékokat idézi, ami önmagában abszolút dicséretes is lehetne. Csakhogy sajnos a kivitelezés néha egészen hajmeresztő dolgokat eredményez. Igaz ez az irányításra és a grafikára egyaránt. Előbbi gyakran érződik nehézkesnek. Bár az eredeti trilógiában is ugyanezt a 3D-s megoldást alkalmazták, azokban viszont jól működött. Itt azonban sokszor érezzük úgy, hogy nem látjuk be megfelelően környezetünket. Ezen segít, hogy néha egérrel körül tudunk nézni, de ez sem működik mindig, valamint David rengetegszer ütközik láthatatlan akadályokba.
A grafikáról üvölt, hogy a KING Art Games munkájához van szerencsénk. Nagyjából ugyanazt a színvonalat képviseli, mint a stúdió korábbi játékai. Ha objektíven nézzük, akkor nincs is vele semmi baj, kissé baltával faragottak a szereplők, a látványvilág általános kopottsága pedig még passzol is az amúgy remek hangulathoz. Csakhogy ezt rengeteg helyen csúfítják el kisebb-nagyobb hibák: eltünedező textúrák, a levegőben lebegő tárgyak (kimondottan vicces, ahogy Lady Margaret gyűrűje jó húsz centivel a keze felett lebeg beszélgetés közben...). Az már csak az én szubjektív véleményem, hogy David az egyik legunszimpatikusabb megjelenésű hős, akit valaha irányítottam...
A zenékkel, hangokkal és szinkronokkal szerencsére nincs nagy baj. A muzsika remekül illik az okkult, misztikus témához, néha egészen hátborzongató atmoszférát kölcsönözve a játéknak. A környezeti zajokra sem lehet panasz, az éjszakai folyosón visszhangzó órakattogás vagy a léptek zaja sokat ad a hangulathoz. Egyedül talán a szinkronnal nem voltam mindig kibékülve. Tény, hogy erre rengeteg figyelmet fordítottak a készítők, videojátékos berkekben rutinos színészekkel dolgoztak együtt. Néha viszont úgy éreztem, hogy sikerült egy-egy párbeszédet túljátszaniuk.
A Black Mirrorról picit nehéz végső véleményt formálnom. Képtelen lennék elvonatkoztatni az eredeti trilógiától, mivel az sokkal nagyobb nyomot hagyott bennem (még akkor is, ha az utóbbi időkre talán kicsit kimentek a fejemből). Az új játékról leginkább az jutott eszembe, hogy ha nem reboot lenne, hanem egy teljesen önálló játék, talán sokkal kevésbé lennék szőrös szívű vele. Így viszont a legnagyobb pechére van összehasonlítási alapom. Az új Black Mirror az én szememben nem hozta azt a szintet, amit az eredeti első két rész. Hangulatban persze nagyon hasonló, és mivel évek óta nem volt szerencsém más ilyen játékhoz, így kellemes órákat szerzett. De a kivitelezés legfeljebb közepesnek mondható, ami sokat ront a végső megítélésén. Így igazából csak két játékosnak tudom szívből ajánlani: annak, aki szerette az eredeti Black Mirror játékokat, valamint annak, aki általában szeret ódon kastélyokban régi leveleket olvasgatni az éjszakában egy gyertya pislákoló fényénél. Aki viszont a Telltale Games sokkal pörgősebb epizodikus kalandjátékait szereti, az inkább ne kísérletezzen ezzel.






