Megszámlálni sem tudom – de lehet, hogy nem is akarom –, hogy a TT Games (leánykori nevén Traveller’s Tales) 2005 óta hány platformert dobott piacra a világ leghíresebb játékkockagyártójának égisze alatt. Lövöldöztünk már X-szárnyúakkal, csattogtattunk Indy ostorával, főztünk plasztik kotyvalékokat Harry Potterrel, harcoltunk a Végzet hegyénél Aragornnal, és megmentettük, amit meg lehetett Jack Sparrow kapitánnyal, Supermannel vagy a Vasemberrel, hogy csak néhány emléket idézzek fel az elmúlt tizenhárom esztendőből. Ezúttal egy újabb nagynevű és -múltú stúdió, a Disney kötelékébe tartozó Pixar került a brit srácok látómezejébe, amelynek legújabb, a mozikban csak most debütáló, szintén szuperhősös témájú rajzfilmje, a Hihetetlen család 2 remek apropót kínált egy friss LEGO-videojáték elkészítésére. Mivel az alapkörítés minden szempontból gyerekbarát, jómagam mindjárt hét és (majdnem) tízesztendős lánykáimmal ugrottam neki a LEGO és Disney univerzumok újszülött szerelemgyermekének.
A játék ott kezdődik, ahol az első mozifilm véget ért: a különleges képességekkel megáldott Parr család tagjai nekierednek, hogy megállítsák az Aknakukacot. Vele végezve, a tanulópálya után Hihetetlenék új otthont kapnak egy őket lelkesen támogató milliomostól, aki Nyúlánykát szemeli ki egy új szuperhőscsapat vezetésére, míg hites ura otthon marad a porontyokkal. Vagyis amíg Helen vadul kergeti újdonsült társaival Képernyővédőt (The Screensaver), addig Bob otthon mos-főz-takarít, és ellátja a lurkókat, köztük a még szárnyait bontogató Furival. A program sztorivezetése bennem kettős érzéseket keltett, tekintve, hogy a még ismeretlen második epizóddal „in medias res” módon történt start után, valahol félúton váltott vissza a bő tizennégy esztendős első rész történéseire, ami egyfelől jó ötlet volt, hiszen egyből az új dolgokat ismerhettük meg általa, de ugyanakkor valamelyest visszalépés is, hiszen nem a nulláról fejlődtek karaktereink, akik már saját képességeiket jól ismerve azonnal csapatként működtek együtt. Erre a kooperációra egyébként már-már rá is kényszerít bennünket a program, amely amellett, hogy egyedül is remekül játszható, olyan újításokat is tartalmaz, mint mondjuk a családi építés, amikor a megfelelő elemek birtokában Parrék többen összeállva hoznak létre valami újat. Ez annyit jelent, hogy minden karakternek egyszerre kell felturbóznunk az építési energiacsíkját maximális szintre, ami csak rövid ideig marad feltöltve, és ha egymagunk játszunk, akkor bizony a QTE-khez hasonló sebességre lesz szükségünk.
Egyébként a receptúra maradt a régiben: valahová megérkezve azonnal szétverhetünk mindent, hogy az értékes kockákból a bennünket a továbbjutásban segítő cuccokat alkossunk. Ezt persze minden karakter esetében a maga képességeit felhasználva, és társaival együttműködve kell meglépnünk. Mr. Irdatlan például fel tudja dobni a többieket magasabb platformokra, Nyúlányka hidat vagy trambulint tud képezni testével, míg lánykájuk erőteret képes vonni többedmaga köré is. Ahogy haladunk előre, egyre több szereplőt nyitunk meg – nem csupán a Hihetetlen univerzumból, de a teljes Pixar mesevilágból is. Közülük jó párat fel tudunk pakolni a szereplőválasztó tárcsára, akikkel egy-egy helyszínre visszatérhetünk, ami azért is üdvös, mert más képességű karakterekkel eddig elérhetetlen helyekre is eljuthatunk.
Ha nem a sztori küldetéseit toljuk, a központi világként szolgáló kert- és egyéb városi részeken kószálhatunk, ahol mindenféle mellékküldetéseket vehetünk fel, vagy galád bűnözők hullámainak megállításával (mint pl. jégkrémtolvajokéval) újabb térképrészeket nyithatunk meg. A játékban különféle közlekedési eszközök is szerepet kaptak, de azok vezérlése rajtam gyakorta kifogott, amit az irányítás túlérzékenységének tudtam be. A vörös- és egyéb jutalomkockák most leginkább – szó szerint – az utcán hevernek, és nemigen kell értük rejtvényeken átküzdenünk magunkat, ami az előző részekben megszokott gyűjtögetést talán túlegyszerűsíti, de a kisebb korosztály számára bizonyítottan meg is könnyíti az előrehaladást.
A képi világ is nagyban hajaz az eddigiekre, bár valahogy most egy kicsit mintha – minden színpompája ellenére – vérszegényebb lenne a LEGO-világ. Minden csillog, az átvezetők remekbeszabottak, a szinkron és a zene autentikus és szuper, valami mégis mintha hiányozna belőle. Az effektek, az árnyékok, a fények sok alkalommal valamiért nekem nem tűntek nagyon meggyőzőnek, de lehet, hogy csupán az én szememmel volt a hiba. A nem túl szerencsés kamerakezelés és a többi tipikusan „legós” baki sajnos még mindig jelen van, de a célközönség – értem alatta: a gyerekek – számára ez garantáltan nem fog gondot okozni. Nem úgy a poénos és sokszor sziporkázó, ám ékes angolsággal feliratozott handabanda, ami rendszeres „apaaaa-anyaaa, mit kell csinálni?” kezdetű kérdéseket eredményez. Egyre több komoly játék jelenik már meg magyar felirattal, ideje volna végre a gyerkőcökre is gondolni, főleg egy ilyen renoméval rendelkező sorozat legújabb darabjának kiadásakor.
A TT Games legifjabb gyermeke, a LEGO The Incredibles a Disney és a Pixar mesebirodalmába repíti el a kicsiket és a nagyokat. Az elejétől a végéig profi munka, amelyről ordít, hogy ezúttal szándékosan a legfiatalabbakat – no és persze szüleiket – célozza meg. Messze nem hibátlan alkotás, amelynek megoldásaival – mint a történetmesélés módja, vagy a néha már túlontúl leegyszerűsített keresgélés – én személy szerint nem mindig értettem egyet, de lánykáim remekül szórakoztak mindvégig – már amikor apa vagy anya elmondta nekik, mit is kell csinálni. Mindent összevetve nem rossz játék ez a LEGO epizód sem, csak kicsit már túlzottan ismerős a bőven húszonsok eddigi rész után. Mindez azonban ne riasszon vissza senkit a beszerzésétől, mert aki belevág, újabb vidám (Leg)órákat tölthet el a jóvoltából.
