Játékvásárlás terén óvatos fogyasztónak tartom magam. Nagyon ritka alkalmakkor vetemedem csak arra, hogy rögtön megjelenéskor bezsákoljak egy olyan címet, amelyet nem tesztelésre kaptam meg. Ráadásul sajnos valahányszor próbáltam lazítani ezeken a szabályaimon, szinte mindig olyan darabnak szavaztam bizalmat, amely csak megerősített abban a hitemben, hogy jobb, ha várok az első értékelésekig, vagy még inkább az első nagyobb leárazásig.
Az Agony is ilyen lett volna, ha az internetet nem árasztják el szinte órákkal a megjelenést követően a csalódott rajongói vélemények, amelyek a felkavaró, horrorisztikus pokoljárást az idei év legrosszabb játékának és legnagyobb csalódásának címezték. A próbakör végül mégis elkerülhetetlennek bizonyult, ugyanis később mintha csak a sors akarta volna így, a fejlesztőcsapat jóvoltából kaptam egy tesztpéldányt – és bár a helyzet nem annyira tragikus, nem bántam meg, hogy végül nem csengettem ki harminc eurót premiernapon.
Az Agony ugyanis bár nem a valaha volt legrosszabb dolog, sajnos a túl sok hype, a kiforratlan ötletek és a kezdő, a vállalt feladathoz fel nem érő fejlesztők ördögi hármasának fortyogó kénes üstje. A tesztelés során végig olyan érzésem volt, mintha egy inga lengene oda-vissza a jó és katasztrofális végletek között, vagy még inkább mintha a játék leírásának megvalósítását egy Wishmaster horrorfilmekre emlékeztető gonosz dzsinnre bízták volna, aki ugyan megcsinálta a kért játékelemeket, de kivétel nélkül úgy, hogy abban ne legyen sok köszönet.
Adott egy nyomasztó, gusztustalan, vérben, lángokban és testrészekben úszó pokolábrázolás, talán a legbetegebb, amelyet a Dante’s Inferno óta láttam, ám a kezdeti lenyűgöző hatás után néhány kivétellel mind a helyszínek, mind az ellenfelek designja elkezd sablonossá válni, mintha fogyni kezdett volna a készítők kreativitása (akárcsak a Dante adaptáció esetében, ha már felhoztam...). Adott egy történet egy névtelen, amnéziás főhőssel, aki egyedül annyira emlékszik számtalan sorstársával együtt, hogy meg kell keresnie a „Vörös Istennőt”, a Pokol úrnőjét, aki talán megváltást nyújthat számára, ám a történet viszonylag gyorsan a háttérbe szorul, inkább csak motiváció marad, amely végigmozgat minket pokoli túránk során.
A játékmenet a nyomasztó, kárhozott helyszínek bebarangolására és lopakodásra építene, ám mind a pályák navigációja, mind a lopakodás megvalósítása erős kívánnivalót hagy maga után. Az ellenfelek intelligenciája még több javítás után is két véglet között mozog: vagy tudomást sem vesznek rólunk, és gond nélkül elfuthatunk előlük, vagy mintha beépített radarral rendelkeznének, és még ha el is rejtőzünk valahol, ottmaradnak a búvóhelyünk előtt, csak arra várva, hogy előmerészkedjünk. A látványos pályaelemeket is csak addig tudtam értékelni, amíg rá nem ébredtem, hogy néha konkrétan fennakadok bennük, akadályozzák a pályák bejárását, a világítás és a shaderek pedig még a legutóbbi javítás után sem tökéletesek, gyakran előfordult, hogy egy-egy szobában ha csak egy lépést tettem, előbb fénybe borult minden, majd teljesen elsötétült.
Amúgy sem mindig egyértelmű útkeresésünket lenne hivatott segíteni egy korlátozott mennyiségben ellőhető fénycsóva, ám az ingajáték még ennek működésére is teljesen helytálló. Amikor a játék elején egy labirintusból kellett kimenekülnöm úgy, hogy a játék ekkor állított szembe először egy démonnal, probléma nélkül kinavigált az útvesztőből, miközben egy másik alkalommal két szoba között vitt oda-vissza. Ha karakterünk mindezek hatására esetleg elhalálozik, még nincs minden veszve, ugyanis ha a közelben kószálnak megtört gazdatestek, megszállhatjuk őket, sőt, még néhány egész ötletes logikai feladványt is kiötlöttek a készítők, amely erre a lélekvándorlásra épít. Hab lenne a tortán, hogy néha megszállhatunk démonokat is, ám ezek a részek általában annyira rövidek és korlátozottak, hogy pont azt a felszabadító tombolást nem képesek nyújtani a lopakodós részek után, amire hivatottak lennének.
A legszomorúbb, hogy volt a dologban potenciál, az Agony lehetett volna az év egyik legmesteribb, legemlékezetesebb horrorjátéka is. Azon ritka alkalmakkor, amikor sem pályatervezés logikátlanságai, sem technikai bakik nem rontották a játékélményt, egy döbbenetesen hangulatos, stabilan 60 fps-sel száguldó, nyomasztó, ijesztő és látványos játék volt – ám ezek annyira röpke és múló alkalmak voltak, hogy már gyakorlatilag az első fejezet végére, a játék negyedénél kiapadt a lelkesedésem. Hiába nyílik meg az első végigjátszás után démonként is játszható Succubus játékmód, és a véletlenszerűen generált pályákon tolható túlélő mód, hiába vannak különböző befejezések, amelyek egy jó részét csak többszöri végigjátszással lehet megnyitni, ha egyszer az az egy végigjátszás is több mint elég. Egy próbát, főleg ha a fejlesztők még lelkiismeretesen pakolgatják a javításokat, megérhet, viszont azt is csak nagyon alacsonyra nyomott elvárásokkal, és semmiképp sem a jelenlegi, 30 eurós áron.
U.i.: A napokban érkezett a bejelentés, hogy a Madmind Studio az Agony leszereplése miatt pénzügyi nehézségekkel küzd. A csapat még mindenképp be akarja fejezni a konzolos verziót, és javításokat kiadni a PC-s változat problémáihoz, de a speciális, csak előzetesekben megpillantott extra, undorító jeleneteket tartalmazó, cenzúrázatlan kiadásról már le kell mondanunk.
