Szerintem a Valve se gondolta 2007-ben, hogy a The Orange Box részeként kiadott Portal mennyire megreformálja az FPS műfaját. Belső nézetes játék, ahol nem lövöldözni kell, hanem gondolkodni? A hab a tortán maguk a portálok voltak, hiszen technikailag is elképesztő volt megvalósítani, hogy átláthattunk rajtuk. Persze ilyenkor az az általános gyakorlat, hogy jönnek a klónok, de valahogy gondolkodós FPS-ből nem lettünk annyira elárasztva (ellentétben mondjuk a walking simekkel): nekem így hirtelen a Q.U.B.E. sorozat, a The Talos Principle, az Antichamber és a Neverout ugrik be. Illetve most már a listára felírhatom a The Spectrum Retreatet is.
A sajtóanyagban kiemelten felhívták a figyelmünket arra, hogy ez bizony Dan Smith műve, amivel eleinte nem nagyon tudtam mit kezdeni – ki az a Dan Smith? Nos, mint kiderült, az illető BATFA-díjat nyert ennek a játéknak egy korábbi változatával a 15-18 évesek kategóriájában. Így már azért érthető... 15 éves kora óta fejleszti amúgy a fiatalember ezt a játékot, és 5 év munka után került ki a nagyközönség elé.
A játékban két rész váltogatja egymást: a Penrose Hotelben csinálnunk kell a napi rutinunkat, hogy ne legyünk gyanúsak; miközben egy Cooper nevű nő próbál minket meggyőzni arról, hogy mindez egy nagy átverés, és nyúlcipőt kéne vennünk – ehhez pedig kódzárakkal ellátott ajtókhoz kell megkeresnünk a helyes számsort. Ha sikerül egy ilyen ajtót kinyitnunk, akkor jön a másik rész: el kell jutnunk a kijárathoz, és ehhez színre nyíló erőtereket kell kinyissunk, vagy épp zárnunk, mert egy szakadék fölötti híd lenne. Ugyanezen színekkel teleportálhatunk, később meg már a falakon is rohangálhatunk... Mindez megfejelve elszórt emlékekkel, egy családi tragédiával és egy fokozatosan „széteső” világgal – a sztori, illetve annak tálalása egyik erőssége a cuccnak.
Ez a kettősség tulajdonképpen minden tekintetben jellemző a játékra. A hotelben mászkálva az art deco stílus nagyon jól néz ki, a gondolkodós részeknél a sivár csupaszság viszont annyira nem volt gyerebe – bár az tény, hogy így könnyebben tudunk a feladatunkra koncentrálni, illetve az emlékfoszlányok is sokkal jobban kiemelkednek a környezetből. A hangokra ugyanez jellemző: a hotelben van jellemzően csak beszéd, a színvariáláskor gyakorlatilag csak a zene szól, és csupán pár hangeffekttel operál a The Spectrum Retreat. Hogy ez most mennyire jó vagy rossz, az leginkább ízlés kérdése – szerintem alapvetően nem rossz, de a fejtörős részeknél kicsit jobban megerőltethette volna magát az alkotó.
Ami pedig a játékmechanikát illeti, ott sem tudok tiszta szívből lelkendezni. A szállodában mászkálva pont annyira vagyunk csak vezetve, hogy az még ne legyen irritáló, óvodás szintű – a fejtörős résznél viszont a nulladik pillanattól el van engedve a kezünk. Ez van, ahol működik (lásd mondjuk az Antichambert – bár ott ha rébuszokban is, de kaptunk utalásokat arra, mit is kéne csinálnunk), de itt valahogy nem: nekem nem volt világos elsőre, hogy pontosan hogy is működik ez a színezgetés. Persze csak leesett pár pálya alatt, onnantól egész jól haladtam, de a harmadik emelet nyolcadik-kilencedik pályája akkora ugrást jelent nehézségben, hogy az már-már demoralizáló. Ezt azért illett volna jobban átgondolni: a Portal 2 ilyen szempontból zseniális és követendő példát nyújt (jótól lopni meg nem (akkora) szégyen...).
Mindez ne vegye el senki kedvét, a The Spectrum Retreat bőven megér egy próbát, ha bírod a műfajt – csak arra fel kell készülni, hogy sajna a játék fele kissé döcögve fog haladni, pont az ilyen kissé átgondolatlan játékmechanikai dolgok miatt (értsd: teljesen egyedül kell a legalapvetőbb dolgokra is rájönnünk). Nem is különösebben drága, így egész jó ár/érték mutatót tud felmutatni, és mindenképp megsüvegelendő, hogy egy 15 éves srác találta ezt ki – és volt türelme és kitartása megvalósítani. Jegyezzük meg Dan Smith nevét, remélhetőleg még sok remek játékot látunk tőle.
