Különleges úriemberek szövetsége I. – Viktoriánus Bosszúállók [képregény]

Alan Moore az egyik, ha nem a kedvenc képregényíróm, ennélfogva nem kis örömmel tölt el a Fumax kiadó törekvése különböző műveinek kiadására. A Watchment és a V, mint Vérbosszút nemrég követte a Különleges úriemberek szövetsége, amit a magyar közönség sokáig csak a Sean Connery nevével fémjelzett, kétes minőségű A szövetség című 2003-as akciófilm révén ismerhetett (félre).

Kritikám pedig inkább nekik szólna, illetve azoknak, akik képregények terén eddig inkább csak a klasszikus szuperhősös vonallal próbálkoztak (már csak abból is kiindulva, hogy komolyabb rajongók és Moore munkásságának ismerői vélhetően már megjelenéskor bezsákolták a kötetet – ha esetleg még nem tettek így, csak annyit tudok javasolni, hogy sürgősen pótolják). A Különös úriemberek szövetsége egyszerre tanúbizonysága Moore nagyságának mind íróként mind a klasszikus fantasztikus- és ponyvairodalom rajongójaként. Születése Moore szerint egy egyszerű eszmefuttatásból indult, amikor végiggondolta, voltaképp honnan is indultak a képregényhősök, milyen karakterek, történetek tekinthetők az elődeiknek – mint Hulknak Jekyll és Hyde vagy az F4 Láthatatlan Lányának H. G. Wells Láthatatlan embere. Így született meg a terv egy viktoriánus szuperhőscsapatról, amely ezekből a klasszikus karakterekből áll össze.

Ám Alan Moore nem Alan Moore lenne, ha ezt a koncepciót nem bővítette volna a maximalizmus legvégső határáig (arról az emberről van szó, aki a Gyilkos tréfa című ikonikus Batman képregényének minden képkockájához féloldalas instrukciót írt, a Watchmen írása során felhalmozott jegyzetei és kutatóanyagai pedig kisebb könyvespolcot töltöttek meg), és végül egy komplett, aprólékosan felépített alternatív világot alkotott meg, amelyben a fantasztikus irodalom összes alkotása és népszerű karaktere létezik, természetesen évszámok, családfák precíz figyelembevételével. Mindezt pedig kikacsintások, utalások százaival tárta az olvasók elé (egyesek a mai napig vitatkoznak, hogy vajon minden irodalmi művet felfedeztek-e, amit Moore valamilyen formában felhasznált vagy becsempészett a Különleges úriemberek szövetsége oldalaira), mely egyszerre szórakoztató és sejteti a mű mögött meghúzódó iszonyatos mennyiségű háttérkutatást.

A történet szerint a tizenkilencedik század végén, néhány évvel a Brit Birodalom nagy detektívjének (Sherlock Holmes) tragikus halála után, az MI5 szuperügynöke, Campion Bond (James Bond őse) rejtélyes felettese megbízásából egy különleges alakulatot szervez, amelynek célja leszámolni a Birodalmat fenyegető különböző veszedelmekkel. A csapat tagjai Mina Harker (a Drakula főhősnője, akinek a gróf legyőzését követően házassága tönkrement, sérüléseit pedig egy vörös sállal takargatja), az egykor híres kalandorból ópiumfüggő öregemberré vált Allan Quatermain, Nemo kapitány, Dr. Jekyll és alteregója Mr. Hyde (aki, mivel Jekyll eljátszott öngyilkosságát követően volt ideje még tovább fejlődni, már inkább a domináns személyiség, eredeti aprócska méreteivel ellentétben pedig egy kolosszális, vadállatias izomtömeg), valamint a találmánya hatására igen komoly pszichopata jellemvonásokkal küzdő Láthatatlan ember. A Szövetség első feladata megalakulásukat követően visszaszerezni egy rejtélyes, antigravitációs kőzetet egy kínai hadúrtól (Dr. Fu Manchu), aki London szívéből tervezi megdönteni a Birodalmat – ám a doktor elleni harcukban fokozatosan ismerik fel, hogy a dolgok hátterében sokkal bonyolultabb szálak és hatalmasabb erők munkálkodnak.

Moore története természetesen az utolsó képkockáig lebilincselő, érdekes olvasmány, amit csak még tovább emel a korszak ponyváit, irodalmi magazinjait idéző irodalmi stílus, valamint Kevin O’Neil gyönyörű rajzai. O’Neill stílusa egyszerre illik a klasszikus ponyvamagazinok illusztrációihoz (erről tanúskodik a képregény végén olvasható extra történet is, amely Quatermain egy közös kalandját meséli el Wells időutazójával, Lovecraft Randolph Carterével és Burroughs John Carterével, és amelynek stílusa, megjelenése, tördelése ezeket a régi magazinokat idézi), ám mégis kiválóan működik a grandiózusabb, egész oldalas képeknél és mozgalmasabb, akciódúsabb jelenetek ábrázolásánál is.

A Különleges úriemberek szövetsége egy őrült utazás, amely egyszerre tiszteleg a klasszikus fantasztikus irodalom előtt, csempész a komoly hangulatba időről időre humort, fekteti le a későbbi kötetekben egyre dominánsabb jellemfejlődés, karakterábrázolás alapjait, és tart itt-ott görbe tükröt is a korszak kevésbé szépemlékű elemei (kínaiak, arabok ábrázolása) elé. A beszerzését és olvasását erősen ajánlom mindenkinek, aki rajong akár a médium, akár a felsorolt karakterek iránt – külön öröm, hogy a Fumax kiadó hihetetlenül minőségi kiadásban, remek fordításban tette elérhetővé a magyar közönség számára. Remélhetőleg hamarosan olvashatjuk tőlük a széria további köteteit is – hatalmas hiánypótló a hazai képregényrajongók számára.

• képregény