Ugyan az idei magyar képregényes szezon a járványhelyzet által gördített akadályok ellenére is szépen lassan elkezdett beindulni, még egy másfél hónapja úgy döntöttem, nem fogom úgy folytatni ezt a rovatot, hogy nem írok benne Neil Gaiman Sandman eposzáról, amely ugyan a Cartaphilus berkeiben már egyszer elindult magyar nyelven is, sajnos a Hellboyhoz hasonlóan félbemaradt – mígnem a Fumax felkarolta, és előbb a spinoff Halál-gyűjtemény, majd a hivatalos Sandman sorozat fordításával el nem juttatta arra a pontra, ahol jelenleg már magasan túlszárnyalta a Cartaphilus kiadását, ráadásul keményfedeles, méltó színvonalú kiadásban juttatta el az olvasókhoz Gaiman eposzát.
Ám hogy miért is ilyen hatalmas szó ez a széria képregényes berkekben, ahhoz kicsit vissza kell utaznunk az időben, a '80-as évek végére, amikor is Neil Gaiman még írói karrierje hajnalán állt. Ekkor jóbarátja, Alan Moore (igen, az az Alan Moore) támogatásával csatlakozott a képregények brit inváziójához, és néhány, a 2000AD valamint a Miracleman oldalain leközölt történet után felkéréseket kapott a DC kiadótól. Az egyik ilyen felkérés keretében bízták rá Sandman klasszikus, ám túlzott népszerűségnek nem kimondottan örvendő karakterét, azzal a kikötéssel, hogy reboot és átírás helyett Gaimannek egy vadonatúj Homokembert kellett létrehoznia. A címszereplő korábbi inkarnációi lényegében B-kategóriás szuperhősök voltak, az eredeti, Wesley Dodds egy klasszikus korai hős volt, aki gázálarcban és altatógázzal vette fel a harcot a bűnözők ellen, majd a '70-es években Jack Kirby újraálmodta a karaktert az álmok védelmezőjeként, akinek köpenyét előbb Garrett Sanford majd Hector Hall öltötte magára. Gaiman bár meghagyta a két korábbi Homokembert a kánon részeként, az új inkarnációt az alapoktól írta át a klasszikus szuperhősmítoszok helyett a mitológia, a tündérmesék és a fantasy műfajaiból. Így született meg Morpheus, az Álomúr, az eredeti Homokember, akit a XX. század kezdetén egy csoport okkultista fogságba ejt, és csak hosszú évtizedek után szabadul, amíg a szuperhős Homokemberek próbálták valamelyest betölteni az utána maradt űrt a természet rendjében.
Álom emberfeletti teremtmény, szinte egyidős az univerzummal, és egyike a hét Végtelennek, akiknek nevei az angol eredetiben (majdnem) mind a De betűpárral kezdődnek, és az univerzum működésének alapjaiért felelősek: Dream, Destiny (Végzet), Death (Halál), Delirium, Desire (Vágy), Destruction (Pusztítás), Despair (Kétségbeesés). A 72 részes Sandman során Gaiman a címszereplő kalandjai mellett, ahogy szabadulását követően próbálja újraépíteni birodalmát és vezekelni a múltban elkövetett bűnökért, vissza-vissza tekint a történelem különböző koraiba és a hét Végtelen ténykedéseibe az adott korszakok során. A Sandman nem egyszerű képregény, hanem egy urban fantasy lexikon – Gaiman szinte minden második füzetben ellőtt egy olyan ötletet, amelyre komplett könyvet vagy sorozatot lehetett volna felhúzni (amit bizonyos esetekben meg is tett, a híveik számának fogyatkozásával gyengülő és haldokló istenek ötletéből született később az Amerikai istenek), nem sokkal megjelenését követően pedig az egyik legnépszerűbb, leghatásosabb és legszélesebb körben ismert DC füzet lett, melyet sokan olvastak olyanok is, akik amúgy különösebben nem szívlelték a képregények műfaját.
A Sandman-verzum talán a címszereplőnél is népszerűbb karaktere azonban egyértelműen Halál, akinek önálló kötetével kezdődött a Fumax Sandman publikációja is. Gaiman a Zord Kaszás tipikusan rémisztő és lehangoló ábrázolásmódja helyett Halált egy tinédzser korú, gót stílus szerint öltözködő, vidám, kissé őrült és néha önfejű lányként ábrázolta, mert teóriája szerint az élet végén nem feltétlenül egy borzalmas, komor, esetleg rémisztő alaknak kellene fogadnia és a túlvilágra kísérnie az elhunytak lelkét. A karakter a sandmanes debütálását követően rendszeresen visszatérő alak lett, akinek Gaiman végül írt pár spinoff történetet is – a Fumax Halál-gyűjteménye az összes ilyet tartalmazza (leszámítva egy speciális, manga stílusú különkiadást), beleértve néhány különösen ritka példányt is, amelyeket be kell vallanom, Sandman rajongásom ellenére ebben a kötetben olvastam először.
A történetek egyik központi mozgatórugója egy népszerű legenda, miszerint a Halál száz évente egy napra emberi alakot ölt, hogy megőrizhesse az emberségét és empátiáját, amely egyben a Sandman-féle Halál fő mozgatórugója is – lehet, néha kissé meggondolatlan, önző, sértődött vagy haragos, de végső soron a keresztény mitológiakör rémalakja helyett egy egyszerre végtelenül emberi és mégis mérhetetlenül vén, emberfeletti entitás. A gyűjtemény képregényei a karakter első felbukkanásai mellett tipikus, a Kaszással összefüggő típustörténeteket mutatnak be – míg az Élet mindig drága Halál egy különösen kalandosra sikeredett emberi napjára koncentrál, amely során lényegében megmutatja az élet értelmét egy Sexton nevű kiégett, nihilista fiúnak, az Egy teljes élet a Kaszással kötött fausti alkura, a Halál Velencében pedig az idő és elmúlás elleni küzdelemre építi cselekményét. A gyűjtemény ékköve számomra azonban mégis az alig 10 oldalas, a szeptember 11-ei terrortámadások után írt A kerék, amely talán az egyik legmeghatóbb mainstream képregénytörténet, amit valaha olvashattam. Továbbá, bár nem a képregény szerves részét képezi, Gaiman-rajongók számára valóságos kincs lehet még Amanda Palmer bevezetője a kötethez, amely pár hónappal azelőtt született, hogy elkezdődött volna romantikus kapcsolata Gaimennel.
A Halál-kötetet 2019-ben követte a Sandman széria, amelynek első kötete egy majdnem 600 oldalas, különböző extrákkal, korai történetvázlatokkal megpakolt, lényegében a teljes Cartaphilus-féle kiadást összegyűjtő kisebb enciklopédia. A kötet Álom elfogásával, majd hetven évvel későbbi szabadulásával kezdődik. Ezt követően előbb az emberi világban maradt ereklyéit kell visszaszereznie, a sisakját, álomporral teli erszényét és drágakövét, majd az Álomvilágból megszökött alattvalóit. A kezdeti történetek érdekes módon több ponton is csatlakoztak a mainstream DC és Vertigo univerzumokhoz, felbukkan bennük az okkultista John Constantine, cameo szintjén az Igazság Ligája, Etrigan, a rímelő démon, valamint a korábbi Homokemberek is, ám később ezeket szinte teljes egészében leváltják az egyre furcsább, önálló koncepciók, mint az Ezer macska álma, Halál debütálása, vagy az emberi világban bújkáló sorozatgyilkos álom, a szemei helyén éles fogsorokkal született Korinthoszi utáni hajsza.
Gaiman kimeríthetetlen képzelőerőről tanúskodik oldalról oldalra, a történetek időtállásáról pedig csak újfent meggyőződhettem, amikor az újraolvasásuk nagyjából ugyanúgy történt, mint amikor először kaparintottam őket a kezembe – szinte megállás nélkül, a kötet első oldalától az utolsóig. A Sandman története mellett ráadásul hasonlóan erősek a rajzok, panelfelosztások, karakterábrázolások is, kiválóan megragadják a történetek szürreális, éteri jellegét, az érdemek felsorolásából pedig bűn lenne kihagyni Dave McKean fantasztikus, művészi borítóit, melyek a sorozat védjegyeivé váltak, és melyek szerencsére kivétel nélkül bekerültek a Fumax kötetébe is.
A hazai képregénypiac egyik legígéretesebb kiadványa jelenleg a Fumax-féle Sandman, és ha esetleg még nem adtatok volna neki egy esélyt, ám Gaiman munkáit és az urban fantasy műfaját szeretitek, mindenképp kezdjetek neki az olvasásának. A fantasztikus ötletek, a kiváló karakterábrázolás, a különböző történeteken, korszakokon átívelő szálak elejétől-végéig lebilincselő, könnyen, nem csak képregényrajongók számára szerethető mesterművé emelik a Sandmant, amely még mai szemmei is ugyanolyan erős, ha nem erősebb, mint a füzetek eredeti megjelenésekor.
